Ha lemaradtál az előző részről, itt pótolhatod: Tour de Hongrie 2021 1. rész
Ugyan most nem fél év, de 3 hónap csak el telt a folytatás nélkül. A történet onnan folytatódik, ahol abba maradt, vagyis az északi szélesség 47.954061 és a keleti hosszúság 22.895961 fokánál, Magyarország legkeletibb pontjánál. Útvonalamnak, innen már csak egy biztos célpontja volt, az ország legészakibb pontja, valahol a Füzéri vár "felett".
Mindig is jobban kedveltem a kisebb, eldugott utakat. A tovább haladásom, tehát töltéseken, ösvényeken folytatódott. A perzselő napsütésben, egy kis színt is összeszedtem magamra. Hangulatos utacska vezet a magyar-ukrán határvonalon a kerékpározás és gyaloglás szerelmeseinek. Egy ideig ezeket, a patak menti töltéseken kijelölt utakat követtem, de kiszúrtam a térképen egy településnevet, amit meg akartam hódítani, ezért visszatértem a közutakra és felbukkantam Sonkádon. Legközelebb Szalonna is sorra kerül!
Sonkádi látogatásom után, a Tisza mentére értem Nagyarnál. Még nem is hallottam róla, de rögtön a településhez érve, megtaláltam Petőfi fáját. Aki nem tudná, ahogy eddig én sem, itt Írta Petőfi Sándor a Tisza című versét. Egy szép kis parkos környezet öleli körül a különleges fát, mely törzsének dőlve, annak idején a költemény született. Barátságos pihenőhely a túrázók, kirándulók, kikapcsolódni vágyók részére. Hűsítő ebédszünetet tartottam a fák árnyékában, mielőtt tovább gurultam.
A Tiszát követve, Vásárosnaményig jutottam, majd Kisvárdát céloztam be. Miután átszeltem Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét, a lemenő Nap fényében táborhely keresésbe kezdtem.
Nyerő ötletnek tűnt a Szenna-lápi csatorna mentén keresgélni, de végül túl vizenyős, sáros területre sodródtam, így a fiatal éjszaka leple alatt tovább haladtam, át Cigándon, s végül a Tisza töltés melletti szántóföldeken leltem megfelelő pihenőhelyre a vöröslő holdfény alatt.
Másnap reggel, pirkadatkor szedelőzködni kezdtem. Reggeliztem, felmálháztam a járművemet, addig a napfény is kezdett már melegebben simogatni, s elindultam. Sátoraljaújhelyen megálltam feltölteni az éléskamrámat, közben elbeszélgettem pár helyivel, akik a fogatomat szemlélték, míg a boltban voltam. Most kezdődtek meg az igazán emelkedős szakaszok. Ahogy északi irányba haladtam, folyamatosan emelkedett a tengerszint feletti magasságom, amit a haladási sebességemben is megtapasztaltam. Ilyenkor jön elő mindig az az érzés, hogy meg kell állnom ellenőrizni, nincs-e véletlenül defektem, s talán csak azért ilyen nehéz tekernem. Volt már rá példa, hogy lyukas gumival tekertem kilométereken át, mert elkönyveltem, hogy csak simán fáradt vagyok, azért tűnik nehéznek. Jól kitáblázott kerékpáros nyomvonalak, bicikliutak voltak előttem, majd dél előtt nem sokkal, sikerült felkapaszkodni a Füzéri vár parkolójáig. Kifújtam magam, legfontosabb értékeimet magamhoz vettem, s a parkolóból nekivágtam az utolsó gyalogos mászós szakasznak a várkapuhoz. Nem sokáig tartott a gyalogtúra, csak a parkoló szélén lévő bódéig, ahol megtudtam, csak védettségi igazolvánnyal látogatható a létesítmény, ami nekem nem volt. A kapuig ugyan fel tudnék gyalogolni, de ott még semmit se fogok látni. Néhány kis szuvenír vásárlása után bele kellett törődnöm a helyzetbe. Nem a legvidámabban, de nekiveselkedtem a lejtőnek, amin az előbb hosszú percekig másztam felfele.
Hollóházán leltem meg a legészakibb ponthoz emelt kopjafát, amit a Lászlótanya privatizációja miatt helyeztek el ilyen messze, az ország tényleges legészakibb pontjától. Ez cseppet sem tántorított attól, hogy biciklivel és gyalog, sikeresen meghódítsam észak ösvényeit.
A panoráma ebédemet követően, izzadságot nem kímélve, ismét a mászásé volt a főszerep. 450 méternyi szintemelkedés várt rám, a következő 9 km-ben. Szépen lassan megérkeztem a Lászlótanya kapujáig, ahol kénytelen voltam hátra hagyni a szerelvényt, és a fényképezőgépem, illetve a kulacsom társaságában, gyalogtúrára indultam. Az erdőt járva, a térképemre bíztam magam, míg nem fel-fel nem bukkantak a magyar, s a szlovák határvonalat jelző beton oszlopok. Sikerült, a tényleges legészakibb pont oszlopát is sikerült megtalálni, legalább is, amennyire helyesen szerepelt a térképemen. Addig bóklásztam az erdei utakon, ösvényeken, hogy kedvet kaptam a gyalogtúrázáshoz, ezért az országos kéktúra útvonalát követve, elgyalogoltam a Nagy Milic csúcsáig.
Belátom utólag, picit merész volt a vállalkozás. Bő 2 órán át tarott a gyalogtúrám, amelyre a személyi irataim, a pénzem, egy liter víz, és a fényképezőgépem kísért el, na meg a "butatelefonom". Minden más, ahogy itt az utolsó képen látható, maradt a biciklinél. A biciklis cipőm is csak így, kitámasztva, hogy száradjon, amíg sétálok. Néhány helyen csak úgy érzéssel mentem, letérve az ösvényekről, a biztonság kedvéért csináltam útközben ösvényelágazásokról fényképeket, hogy a visszaúton legyen támpontom, merről jöttem. Végül is vissza találtam, még pár gyalogtúrázóval is találkoztam, illetve egy hegyi bringással, a nagy felfedező körúton. Kicsit bánom, hogy a Nagy Milic csúcs közelében lévő Károly kilátóig nem mentem el, de az a plusz 40-60 perc már sok lett volna a spontán gyalogtúrás felszerelésemnek, mármint a felszerelés hiányának. A spontán gyaloglásnak köszönhetően, a Füzéri vár hátsó részét is megtekinthettem.
Vissza vedlettem magam gyaloglóból kerékpárosnak, s egy kis energiagyűjtés után (értsd: a sokadik ebéd elfogyasztását követően), nekilendültem a jól megérdemelt ereszkedésnek. Hiába a meleg, ilyenkor szükséges egy kabát/szélkabát. Ismerős az útvonal, ugyanitt jöttem felfelé, szóval bátran lehet ereszkedni 60-70-nel. Bár a túra első részét olvasók tudhatják, picit beteges az első kerekem, de a sebességet én is kedvelem, tehát ennyi kockázat belefért azért az élvezetért.
Innen kezdve már nem volt semmi eltervezett célpontom. Maradtak pöttyök a térképemen, melyeket előre bejelöltem otthon, indulás előtt, hogy érdemes lenne meglátogatni őket. Ráböktem hát egy tetszetősre. Szalajka völgy. Ide tartottam hát, a Szalajka völgybe. Miután leküzdöttem a lejtőt, ami valljuk be, nem volt nehéz küzdelem, síkabb vidékre érkeztem Gönc térségében.
Déli irányt vettem fel a Hernád folyó mentén. Vilmánynál megvalósult minden bringás álma, feltámadt a szél, jó erős lökésekkel északról. Hátszél, ráadásul erős hátszél. Ritka, mint a fehér holló. Bő fél órán át, csak úgy repültem 30 feletti tempóval. Egy csomagos túrán, az, hogy kilométereken át 30-cal megyek, nem túl megszokott dolog. Vizsolyon átszáguldva, egy figyelmetlen gyerekpáros ki is kanyarodott elém biciklikkel, kis híján karamboloztunk. Csak óvatosan a sebességgel!
Abaújszántóig jutottam a néha már viharos széllökésekkel. Egy nagyon jó, eldugott sátor helyet találtam az éjszakai pihenésre. Bár haladhattam volna tovább, de ha délután fél 7-kor egy ilyenre bukkan az ember, azt kár lenne a bizonytalan továbbiakra feláldozni.
Miért is épp erre haladtam a Szalajka völgy felé? Rejtett még egy pontot a térképem, melyet útba ejthettem a közelben. Egy kis faluban, Tállyán, ugyanis megtalálhatja a felfedező, Európa mértani középpontját. Még, hogy nincs semmi érdekesség Magyarországon, mikor számos ilyen nevezetes pont fellelhető.
 |
| Egy szelesnek ígérkező napon, reggel 7-kor, még nekem se túl őszinte a mosolyom! |
Dimbes-dombos úton folytattam az utam Miskolchoz közeledve. A festői útvonalat választottam, nem a legrövidebbet. Szerencs után Bekecsbe "öltöztem", s így haladtam tovább Tiszalúc, Gesztely, Felsőzsolca érintésével. Nem találtam olyan utat, melyen teljesen törvényesen biciklivel bejuthattam volna Miskolcra, ezért egy picit a tilosban haladva értem el a város széli bevásárlóközpontot.
Szereztem gázt, a kiürült palackom helyett, majd megakadt a szemem egy kis büfén, betértem hát. Sajnos csak fizetéskor ütött fejbe az információ, pedig tudtam, hogy épp azon a héten vezettek be szigorítást a vendéglátóhelyeknél, védettségi igazolvány nélkül, nem fogyaszthattam el benn az ebédemet, az amúgy üres beltérben. Nem csüggedtem, leültem a bringám mellé a parkolóban és megterítettem. Picit furcsa látvány voltam pár méterre a bejárattól, de legalább ettem egy jót. Vagyis nem. Ritkán kritizálok ételt, nem vagyok válogatós, de nagyon kár volt ezért pénzt kiadjak. 30 dkg sült hurkát és nagyjából egy ugyanekkora darab csípős sült kolbászt ettem kenyérrel, kovászos uborkával. Az íztelen túlborsozott hurka mellé a csak csípős ízű kolbász sem vígasztalt túlzottan, de az éhes túrázó nem válogat, a pazarlásnak meg nincs helye.
A kegyelemdöfés viszont ezután jött. Kajálás után elmentem még az Auchanig, hogy vegyek pár müzliszeletet, meg valami szénsavas frissítőt a hurka-kolbász párost lenyomatni. Egy lángosozó volt a bejárat közelében. Még árban is nagyon olcsó volt, ráadásul imádom a lángost (is). Picit "körbe udvaroltam" a lángosozóban dolgozó hölgyet, így bátran ott mertem hagyni a bringámat mindenestül zár nélkül, amíg bementem a bevásárlóközpontba. Egy jó tanács. Az ilyen kis büfék, bódék személyzetével érdemes pár szót váltani egy hasonló szituációban, még ha eredetileg nem is akartál venni semmit tőlük, mivel rögtön szerzel egy biztonságiőrt a bringád mellé, amíg bemész vásárolni, netán a mosdóba. Viszont a friss lángosnak nem tudtam ellenállni. A bolti hadjárat után kikértem az ízletes sajtos tejfölös fenséget. Csak emlékeztetőül, alig fél órája ettem meg, több mint fél kiló hurkát és kolbászt, kenyérrel, uborkával. Fél lángost azért frissen befaltam, a másik felét elcsomagoltam későbbre.
Elég nagy forgalomban, végül többnyire járdázva, bejutottam Miskolc belvárosába. Egy turisztikai információs irodánál szereztem várostérképet és ajánlottak pár látnivalót is, amit érdemes beiktatnom az utamba. Többek között a Tündérkertet, amit nagyon ajánlok én is mindenkinek!
Ahogy a városból kifelé igyekeztem, egy bringás útitársam is akadt, akivel elbeszélgettünk, míg utunk egy irányba vitt. Pár km után megérkeztem a Diósgyőri várhoz, melyet épp felújítottak. Itt ismét beszélgető társakra leltem, néhány idősebb hölgy társaságában, akik nagyon éltettek, hogy milyen jó, mennyire örülnek, hogy ilyen túrázó emberrel találkozhattak. Pár percnyi úttal, megérkeztem a Tündérkerthez is, ami rögtön levett a lábamról.
Amint beléptem a "kertbe", Dorothy sárga köves útján találtam magam. Csodás pihenő övezet, park. Egy hangulatos kis kávézón át lehetett besétálni, és utána csak a nyugalom várta az embert. Ha nem jártál még itt, egyszer feltétlenül meg kell látogasd! Kézműves fagyi is volt, amiből a két gombóc, majdnem soknak bizonyult, hatalmas mennyiségeket adnak. Így már teljes volt az emberes adag ebédem, a desszerttel lezárva.
Jól eltelt a délután. Lassan kijutottam a városból, leszűkült az út, megjelent mellettem egy patak, és a forgalom is csillapodott, türelmesebbek lettek a közlekedők, az a néhány, akivel összefutottam. Egyszer csak John Legend: All of Me slágere csapta meg a fülem. Épp egy esküvő kezdődött a patak melletti "tanyán". Gyorsan oda lopóztam a kerítéshez, s kipróbáltam, mennyire tudja közel varázsolni a fényképezőgépem a menyasszonyt.
Elég gyorsan kanyarodtam le a zene hallatán. Egy furgon rögvest meg is állt mellettem. Érdeklődtek jól vagyok-e, ekkor már fényképezőgép volt a kezemben. Gyorsan összerakták a dolgot, hogy csak fotózni álltam meg, de jól esett a törődés.
Elértem Lillafüredet 5 óra után. Itt már nem volt mese, kénytelen voltam még aznap átmászni a Bükkön. Nem szívesen éjszakáztam volna természetvédelmi területen, ahol nincs túl sok búvóhely, csak ha bőven elindulok valamilyen gyalogösvényen az erdőben, de ott más is járhat rajtam kívül. Rám sötétedett, mire felértem a csúcsra Bükkszentléleknél. Innen 12 km lejtő következett Dédestapolcsányig. Az azt követő útvonalon jártam már egyszer pár éve, jól tudtam, ott könnyedén találok megfelelő szálláshelyet reggelig, ráadásul az már nem természetvédelmi övezet, bátrabban sátort állíthatok. Az ereszkedést nem tudtam teljesen kiélvezni. Teljesen besötétedett, így 30-40 fölé nem gyorsultam, ráadásul az út nagy része hatalmas kátyúkkal volt tűzdelve, nagyon rossz minőségű útburkolat mellett, tehát még fényes nappal se száguldoztam volna csomagokkal. Feltankoltam az út menti forrásvízből és a lejtőt követően pár perc alatt tábort vertem.
 |
| Az eddigi útvonal felületesen |
