2020. január 15., szerda

Kerékpárral a Kaukázuson át - 4. rész

Borongósan indult a reggel. Hideg van, július 11-hez képest. Irány Kijev. Ahogy elhagyom a kisebb településeket, egyre jobb, szélesebb út fogad. Ugyan eredetileg kerültem volna a fővárost, de már beletörődtem, itt kell tovább mennem, csak minél gyorsabban átrágom magam rajta.
Az utazás eddigi eseményei: 1. rész2. rész3. rész.


Megérkeztem a város "bejáratához", s biciklis szempontból úgy mondanám, épületek közötti autópályán rekedtem. Folytam tovább az árral, a központ felé. Az előző részben már említettem az észrevételem, hogyan is "állítják meg" erre fele a buszokat. Meglepő módon, ez a technika itt, városon belül is könnyedén megfigyelhető volt. Ha már bevergődtem magam, gondoltam legalább a fényképezőgépemet feltöltöm valahol, mivel csak konnektorról lehetséges. Ki is szemeltem magamnak egy plázát. Utazásom során, ekkor találkoztam először azzal, hogy fémdetektoron át kell belépjek egy üzletközpontba. "Természetesen" ben tilos fényképezni, illetve egyes helyeken még fényképezőgépet se szabad bevinni. A későbbiekben, főképp Törökországban, ez szinte mindennapossá vált a bevásárlásaim alkalmával. Ha már megálltam, bevásároltam, majd a mosdók felé vettem az irányt, de csalódnom kellett, ugyanis sehol se volt konnektor, pedig szinte csak azért jöttem be. Mire vissza értem a bringámhoz, az eső is eleredt. Teli hassal, megtöltött táskákkal és merülő fényképezőgéppel indultam tovább a csepergő esőszemek között. Mivel részletes várostérképem nem volt, csak elindultam egy jónak vélt irányba, hogy majdcsak folyópartot érek. Végül is a vasútállomástól inkább vissza navigáltak a plázához, hogy ott a főúton tudok tovább menni. 




A főúton maradás a legjobb megoldás még biciklivel is, ha nem a városnézésre fekszünk rá, hanem csak át akarunk jutni a város másik végére. Szeretek kinn menni a forgalommal, járdázás helyett. Viszont nem szívesen megyek tilosban, felesleges konfliktus helyzetet előidézve. 4-6-8 sávos utakon már előjön ez a, "vajon most itt szabályos, hogy kinn tekerek" gondolat. Gyorsan megkaptam rá a választ. 


A buszsávok, többnyire kerékpársávok is. Ekkor kedveltem meg Kijevet, miközben pár napja még minden áron kerültem volna. A nagyobb csomópontokon is könnyedén be tudtam sorakozni biciklivel az általam választott sávba, s el is értem a folyópartot. Kiszemeltem melyik hídon tudok átjutni a túlpartra, de a korábban csepergő eső, hevesebbre kapcsolt. Hirtelen a nyakamba szakadt az ég. Egy felüljáró alatt találtam menedéket, illetve egy új ismerőst is. 





Ő Filipp. Az egyedüli személy, aki az út alatt, nem csak nézte, tolta, fényképezte, hanem ki is próbálta a fogatomat. Az első pár másodpercben mikor elindult, már elgondolkodtam, nem is volt ez olyan jó ötlet. Én hozzá voltam szokva a szokatlan súlyeloszláshoz, de Ő akkora csellengésekkel indult meg, hogy azt hittem meg se bír majd fordulni és kezét, lábát töri a próbával. Szerencsére tévedtem. Ugyan nem igazán egyenes nyomvonalon haladva, de épségben tett egy kört a járművemmel. Nagy volt számára az élmény, mutatta is, hogy nem vagyok komplett.  




Az eső elállt, s újdonsült barátommal elváltak útjaink. Átjutottam a túlpartra. Itt-ott "felosontam" a járdára fényképezi, utána néha ott is ragadtam, amíg nem jött egy felüljáró, hogy be tudjak kapcsolódni a forgalomba. 


Láthatóan, elég forgalmas útszakasz volt. Sose szerettem a nagyvárosokon való átkelést, említem meg már sokadjára. Kijev viszont bőven a türelmes közlekedőkről marad számomra emlékezetes. Még Magyarországon történt. Mikor Debrecenbe értem, egy vasúti átkelőnél várakoztam előttem-mögöttem autósok. Felnyílt a sorompó. A legelső autós egy mellékútról besorakozó járművet maga elé engedett, pár másodperc telt csak el, mióta szabad az út át a síneken. Az utána levő személy már a dudán állt, s szitkozódó megjegyzésekkel éltette, a másik közlekedő édesanyját. Ahhoz képest, egy 3+3 sávos út tömött forgalommal vészesebbnek tűnhet. Itt, az egyenesen előre haladásnál se volt semmi meglepő, vagyis meglepő volt, hogy senki nem dudál, nem szidja a másikat. Mindenki csak szépen halad, engem se akarnak megölni, letolni az út mellé. Majd jött egy elágazás. A szélső sáv a jobbra kanyarodóké lett, a belső kettő vitt tovább egyenesen. Szépen besorakoztam hát a középső sávba, mert egyenesen akartam menni. A kereszteződésben szemafor volt, ami épp pirosra váltott. Csodálkozva néztem, hogy a tőlem jobbról levők is megállnak. Ugyan a kanyarodóba sorakoztak be, mégis egyenesen akarnak haladni. Magamban már elkönyveltem, nagy balhé lesz itt, ha megkapjuk a zöldet, na meg aki tényleg kanyarodna jobbra, az is várakozik a rosszul beállók mögöttük. Ki találja ki mi történt, mikor végre átváltott a szemafor? Semmi! Mármint úgy semmi, hogy még csak egy kis dudálást se hallottam. Tudjuk mi az a cipzár. A forgalomban is előfordul, a cipzár szerű besorakozás útszűkületeknél. Na itt is ez történt. Ugyan teljesen szabályszegő módon, hisz kanyarodó sávból "vágtak át", a hozzájuk képest bal oldali sávba, folytonos záróvonalon át, de mégis cipzárszerűen, minden fajta problémázás nélkül beengedték őket a többiek. Ha nem lett volna nagy forgalom, még tátom ott a szám pár percig, hogy elhiggyem, mi is történik a szemem előtt. Eddigi nagyvárosos, fővárosos tapasztalataim egész mást mutattak. Bécsben például ledudáltak, mert sokallták, hogy elindulok a zöldre, Belgrádról meg ne is beszéljünk. Ott nem igazán akartak beengedni a sávokba. Összegezve, nagyon kellemeset csalódtam Kijevben!
A továbbiakban a "P01"-es utat kellett megtaláljam, ami más helyeken "H07"-es útként is szerepelt. Hogy eredetileg hol lett volna kitáblázva, az oda vezető út, még így utólag se tudom. Eléggé túlmentem rajta. Mikor már a térképemen is láthatóan tovább haladtam a csatlakozási ponttól, kérdezősködni kezdtem, egy piknikező családtól az út mellett. Sikeresen útba igazítottak, bár lehet ne épp ott kanyarodtam le ahol magyarázták, mert vissza jutottam az előző településig, csak egy másik útszakaszon. Ott ismét előkaptam fantasztikus nyelvtudásomat, hogy most akkor hova is kerültem, vagy hogy jutok végre az általam keresett útszakaszra. Idézni nem tudnám mit mondott a segítőm, de valahogy elég érthetően elmagyarázta, hogy itt most menjek egyenesen, persze közben mutatta melyik irányba. Odaérek 2 körforgalomhoz. Az elsőnél balra menjek, majd a másodiknál jobbra, aztán csak egyenesen és mikor kiérek a településről, már tábla is lesz. Úgy is lett. Sokan azt hiszik csak képletesen szoktam mondani, hogy kézzel-lábbal kommunikálok, de aki már tekert velem nem magyar területeken, az tudja, hogy ez bizony, a szó szoros értelmében úgy van ahogy mondom. Ha kézzel-lábbal, akkor bizony jár kezem-lábam, hogy megértsék mit akarok. Végül egy kukoricatábla mellett levő fás területen telepedtem le éjszakára. 

Másnap reggel, már-már meglepő volt, hogy napsütésre ébredtem. Nyugaton ugyan még elég nagy felhőfüggöny takarta az eget, de keletről már melegítő napsugarak érkeztek. Eleinte síkabb, majd délutánra már dombosabb részeket tartogatott a nap. Délidőben megálltam egy boltnál gyümölcsért. Egy idős bácsi már jött is elém bentről, majd elmagyarázgatott vagy negyed órát. Győzködtem én, hogy egyébként nem értem mit mond, de csak folytatta. Mire bejutottam a boltba, már benn is tudta mindenki, hogy honnan jöttem, hová megyek. Ebéd időre jött egy másfél órás zuhé. Szóval eső és ebédszünetet tartottam, bár épp ekkor haladtam (volna) legjobban. Ha elfelejtettem volna említeni, kezdett visszatérni a nyári meleg, tehát eső után gőzölgő úton mentem tovább. 


Relatív korán letáboroztam, mivel fedett helyet találtam az erdőben. Amiről viszont nem csináltam fényképet, ami az eső előtt volt, még szárazon. Sokáig nem aszfalt, hanem betonozott úton haladtam és több helyen is kinn volt a jelzőtábla, ami kavicsfelverődésre figyelmeztet. Szállt is rendesen, még az arcomba is a kavics, mikor elkerült valaki. Egy idő után meglett a "bűnös", akinek ezt köszönhettem. Nem az aki megelőzött, hanem az, akinek a kavics köszönhető. Nem is tudom már, miért nem álltam meg legalább egy képet csinálni a csodamasináról, szóval be kell érni azzal, hogy elmesélem milyen volt. Útfelújítás, pontosabban kátyúzás zajlott, innen eredt a sok kavics.
Képzeljünk el egy öszvért, csak most nem ló és szamár az "alapanyag", hanem egy kukásautó és egy tűzoltóautó. Ötvözzük hát a kettőt, és még tegyünk rá fényes alumínium(?) gégecsöveket. Már is beleillene egy sci-fi filmbe. Hogyan is zajlik az út "javítgatása" ezzel a csodamasinával?! Egy emberke sétál a behemót jármű előtt és rámutat a lyukakra az úton. A "kamion" odamegy, megáll. Két oldalán az egy-egy kályhacső keresztmetszetű csővel a munkások végzik a javítást. Az egyik cső végéből, hatalmas lángnyelvek csapkodnak, a másikon a kavicskeveréket adagolják. Nem igazán látszott, de bizonyára van a kavics között valami kötőanyag is, legalább is remélem. Viszont arra is van esély, hogy csak simán a kavics, zúzott kő és azért van akkora felverődés. Tehát a munkafolyamat, amint a jármű megállt vagy lassan gurult előre, egyik fickó melegítette a betont, majd a másik jól megtöltötte kaviccsal. Ezután az első figura ismét felmelegítette, majd eltérő módon, mivel több helyen is láttam ilyesmi műveletet, vagy a jármű taposta meg a felújított részt vagy csak lapáttal egy újabb munkás, picit megveregette, hogy "jóvan' az úgy"! A folyamat gyors volt ugyan, de nem tűnt túl maradandó alkotásnak. 


Éjszakai táborhelyem.
Az éjszakázásnak is akadt egy aprócska története. Reggelre egy hüvelykujjnyi kis lyuk keletkezett az egyik táskámon. A táskát belülről átvizsgálva fedeztem fel, hiányzik egy falat a sajtomból. Egy nagyobb bogár vagy valami apróbb madárka lehetett a tettes. Ugyan tagadtam eddig ha kérdezték, volt-e problémám vadállatokkal az éjszakázásoknál, na és nézd csak, hát itt az ékes példája, hogy "megtámadtak", pontosabban megloptak a vadak.

Szerencsés volt a korai letáborozás, az elkövetkező reggelem is esős volt. Jól teljesített a tető a fejem felett. Melegebb lett mint előz nap, de az eső nem hiányzott. Mivel nem esett valami nagyon, elindultam, s csak akkor álltam meg, mikor egyre inkább erősödött, sötétedtek felettem a felhők. Megálltam egy buszmegállónál megvárni mi lesz ebből. Majdnem két órán át esett megállás nélkül. Volt időm kajálni, majd csak türelmesen vártam és vártam, míg végül kisütött a Nap.



Ekkor kezdtem jobban szemügyre venni az itteni zebrákat. Ugyan pillanatnyilag még az egyik oldal a buszmegállóhoz vezet, a másik meg csak úgy ott van, átsétálhatsz "biztonságosan" a másik oldalon lévő semmihez. Feltűnőek, a fehér-piros kombinációval, de később mikor ténylegesen nem volt egyik oldalon sem semmi, nem sok értelmüket láttam.


Jobbról lép az útra a bácsika!

Balról lép az útra a bácsika!
A semmibevezető zebrák továbbra is csak az út két oldalát kötötték össze céltalanul, de a táblák nagyon tetszettek. Eddig többnyire csak egy helyben álló "emberkés" zebra táblákat vettem figyelembe, persze itt-ott felénk is láttam már ehhez hasonlót, de itt egyértelmű volt, hogy emberünk merről merre halad és figyeltek is rá, hogy az út melyik oldalához melyiket teszik ki.

Felhőtlen napsütésben haladtam tovább. Az ország széléhez közeledtem, bár volt még vagy 50 km a határig, egy hatalmas tábla figyelmeztetett az út szélén, hogy ez már határövezet, sűrűbb rendőri ellenőrzéssel találkozhatok. Gyorsan kerestem is sátorhelyet a közelben, nehogy épp a határvonalnál sötétedjen rám. Meg is lett a tökéletes hely, távol mindentől, egy hereföld belső végében.



Talán a legtöbbször, legtöbb helyen elmesélt emlék, történet fűződik ehhez a zöld területhez. Az eső nem sokat frissített a levegőn, kánikulában, leizzadva telepedtem le. Mivel teljesen elzárt helyen voltam mindentől, levetkőztem, hogy mindenem szellőzhessen végre. Közben sátrat állítottam és levest főztem. Nyugodtan bepakoltam a sátorba, már csak a levesemet kavargattam kinn, mikor egy jármű zúgása csapta meg a füleimet. Nem volt túl hangos, de azért nézelődni kezdtem, merre is lehet. Nem láttam sehol semmit, senkit. A hang viszont egyre közeledőnek, hangosodónak tűnt. Már bőven látótávon belül kellett volna legyen a jármű, de még most sem tűnt fel semmi a horizonton. Szellőztetett testemre ekkor már felkaptam egy gatyát, azért mégse meztelen pillantsanak már meg, első benyomásnak erős lenne. A hang már annyira felerősödött, hogy lehetetlen volt, hogy ne lássak semmit. Előttem-mögöttem semmi. Balról semmi, jobbról semmi. Mire végre felkaptam a fejem és az égbolt felé fordítottam. Sárkányrepülő! A rejtély megoldódott. Egy sárkányrepülős szelte át a kékséget felettem. Majd egyszer csak megfordult és ismét felettem szállt el. Első gondolatom az volt, hogy oly szerencsésen választhattam táborhelyet, hogy pont itt akar landolni a fickó.
Tett még néhány kört felettem, majd "eltűnt". Ekkor már más eszmefuttatásra kapcsoltam. Még tábla is figyelmeztetett, hogy már határzónába léptem, bizonyára rendőr vagy katona lehetett a repülősöm. Már olyan jó, otthonosan belaktam a területet, mindent lepakoltam a bringáról, semmi kedvem nem volt tovább menni. Kikészítettem az útlevelem, ha valaki jönne éjszaka vagy kora reggel, ezt tudom neki megmutatni és elővettem az egyetlen fegyvernek is minősíthető dolgot, ami nálam volt, az ásómat. Kinyitottam ilyen, kapa és/vagy csákány állásba, majd a hálózsákomba rejtve, vele együtt aludtam este.

Szinte ugyan ilyen, ~40 cm hosszúságú nyéllel. Ha ezzel odasúgok valakinek, biztos megérzi majd.
Emberen még soha nem kellett használjam, most sem lett "felavatva". Azt nem tudtam meg, ki lehetett a sárkányrepülőn, mivel nem érkezett meglepetés vendégem se este, se reggel. Nyugodtan folytathattam tehát az utamat vasárnap, az utolsó nagyobb ukrán városba, Szumi-ba. Közeledtem Oroszországhoz és tudtam, hogy még nincs térképem. Körülnéztem a város központjában, hátha szerencsém lesz és találok valahol. Eleve vasárnap volt, tehát nem igazán reménykedtem. Nem is volt sok üzlet nyitva, tehát ráhagytam, majd ha átértem Oroszországba.




A városban előbukkant a csodás ukrán utak egy újabb "áldozata". Ismét eltört egy küllőm. Hozzá tartozik, hogy épp egy nagy padkán át tértem vissza az útra elég nagy sebességgel, tehát én sem vagyok szent. Talán ha pár méterrel odébb megyek le vagy leszállok, nem törik el. Talán igen, talán nem. Kár ezt feszegetni. A Szumi-ból kivezető úton, percekig egy kisbusz sofőre "beszélgetett" velem, bár már az elején jeleztem neki, nem értem mit magyaráz. Nem igazán érintette a dolog, megállás nélkül csak mondta a magáét, aztán egy idő után lekanyarodott más felé.
Lassan, de biztosan elértem az ukrán-orosz határt. Utolsó métereimet tekertem Ukrajnában. Látszólag nem sokan voltak a határátkelőn. Parkoló autók az ukrán oldalon, aki át akart kelni, inkább gyalog vágott neki. Nagy beton elemeket kerülgetve érkeztem meg, az ukrán ellenőrző helyhez. Nem sokat problémáztak velem. Először egy katona nézett végig rajtam, majd továbbküldött a határőrökhöz, akiktől gyorsan meg is kaptam a kilépő pecsétemet az országból. Azért még volt egy gyors térképészkedés, hogy hova megyek, s már engedtek is utamra.

Így érkeztem meg egy kerítéshez, ahol egy sorompónál ácsorgott két orosz katona. Ez már Oroszország. Átnyújtottam az útlevelem. Már is nagyra kerekedtek a szemek, ez szerb útlevél. Igen, az bizony. Átlapozgatták, majd érkezett is az első kérdés: "Visa?". Már magyaráztam is nekik, hogy ezzel bizony Oroszországba, "bez viza". Előkerült a "nagy könyv", mivel nem tudták biztosra, igazam van-e. Átlapozgatták, tényleg nem kell vízum szerb útlevéllel. Azért még várakoztattak, hogy telefonálnak egyet, megkérdezik a felettesüket. Pár perc alatt tisztázódott is a helyzet. Visszakaptam az útlevelem, illetve egy migrációs űrlapot nyomtak a kezembe, hogy töltsem ki és utána tovább mehetek. Oroszul illetve angolul voltak a kitöltendő részek. Az alap információkkal nem is akadt problémám, mint útlevélszám, pontos név, állampolgárság és minden egyéb, amit az útlevélből kimásolok. Viszont jöttek a kicsit fejtörést jelentő dolgok. Szállásadó hely vagy család neve. Na igen. Kedves katona "haverjaimhoz" fordultam segítségért, mivel korábban elmagyaráztam nekik az útvonalamat és, hogy sátorozni fogok. Mégis mit kéne ide írjak? Az alatta levő mezők egyikében pedig a be- illetve kilépés dátumát kellett felvéssem. Az országba való belépés még egyértelmű volt, de a kilépés?! Talán másnak egyértelmű lenne, de gondoljunk csak bele. Semmi leírás nincs hozzá, most a pontos dátumot kéne írjam? Július 22-én, délután 14 óra körül hagyom el Oroszországot? Vagy írjam be a maximális 30 napot, amit itt lehetek az országban? És mi van ha hamarabb akarom elhagyni, ki kell várjam az utolsó napot is? Mivel korábban még nem kellett ilyen nyomtatványt kitöltsek, számomra nem volt elég nyilvánvaló a válasz. Ebben még segíteni se tudtak, mivel közös nyelv híján, nem tudtam érthetően elmagyarázni a kérdésemet. A szállásadóra, kis gondolkodás után, beíratták velem, kapaszkodjunk meg: Moszkva! Persze pár perce, még hímeltem-hámoltam, hogy majd én megnézem Moszkvát is, hogy jó benyomást keltsek, bár tudtam, az az útvonalamat tekintve, nagy kerülő lenne. Sebaj. Kitöltöttem a segítségükkel, amennyire tudtam. Nagy vigyorogva tovább is engedtek, hadd szenvedjenek velem a határőrök, gondolhatták. Említettem már? A szerb útlevelemben is magyarul "Vörös Tamás"-ként szerepel a nevem.

Megérkeztem a következő ellenőrző pontra. Néhány gyalogos állt előttem. Nagy volt a csend, nyugalom az átkelőn, szinte csak gyalogosokat lehetett látni. Pár perc várakozás alatt, már észre vettem, elég jól kipakoltatják mindenkivel a csomagokat. Konkrétan, minden táskából, mindent. Már előre beletörődtem, itt szét leszek kapkodva rendesen. Viszont ne rohanjunk ennyire előre. Sorra kerültem a bódénál, ahol a pecsétet "osztogatják". Útlevél, migrációs űrlap bead, 24 karátos mosoly megvillogtat és csak bólogatok. Ó igen, én menni Moszkva, az fantasztikus hely. Az egész utazásom fő célpontja Oroszország, én nagyon kedvelem az országukat. Egy mogorva nő volt velem szemben, akinek, kb. mindegy volt mit magyaráz az ember. Fapofával ült tovább. Ekkor indult el a határátkelős kálváriám. Valami nincs rendben a kitöltött űrlapommal. Hogyan üsse be a gépbe, orosz betűkkel az én nevemet? Kezdett össze menni a mosolyom. Én beleegyeztem volna bármibe. Voros, Vorosz, Veresz, Veres, oly mindegy volt nekem, csak engedjenek be. A rendvédelmi személyzet szépen kezdett szaporodni körülöttem. Határőrök, katonák, mind tanácstalanul néztek rám, az útlevelemre, s közben vakaróztak, most mi legyen. Félre is lettem állítva várakozónak, hogy legalább a mögöttem levők haladhassanak. Had ne mondjam, már mindenki röhögött, hogy nem tudjuk bevinni a nevemet a rendszerbe. Az útlevelemet persze nem kaptam vissza. Eltelt pár perc. Egy fiatal egyenruhás férfi közelített. Egyik kezében adó-vevő, másikat csak lazán lóbálta, mint akinek semmi dolga. Odaért hozzám, végignézett rajtam, beszélt pár szót a többiekkel, majd azzal a lendülettel, fejét vakargatva, sarkon is fordult, az emberekből ismét nevető reakciót kiváltva. Én is csak mosolyogtam, mi mást tehettem volna. Miután "belegondolt az életbe", visszajött. Felmarkolta a papírjaimat, megint vakarózott egyet, majd jött a "názád, párking" felszólítás. A szerelvényemmel át parkoltatott egy üres sávba. Ezek után, mindent ott kellett hagynom és elindultunk be az irodák felé. Az épületben először a várakozó csarnokon keltünk át, ahonnan láthattam a reptereken ismert átvilágító, ellenőrző berendezéseket, fémdetektoros kapukat és mi egyebet. Nekünk azonban, nem ez volt a célállomásunk. Szűk kis folyosókon át, egyre beljebb mentünk. Kívülről nem is tűnt ilyen nagynak ez az épület. Legalább volt mindenhol klíma, bár nekem már nem sokat ért, egyre izgatottabb voltam, izzadtam, vörösödtem, ahogy haladtunk benn. Végül megérkeztünk egy kis szobához, melynek nyitva volt az ajtaja. Egy aprócska asztal, egy-egy székkel, a bal felső sarokban egy kamerával felszerelve. Ennyi. Ez volt benn. Bekísértek, leültettek, majd ott hagytak, hogy várakozzak. Akinek eddig nem ugrott még be egy amerikai rendőrös, nyomozós filmdráma sem, annak elárulom, az ilyeneket úgy nevezik felénk, hogy kihallgató szoba vagy csúnyább kifejezéssel élve, vallató. Ugyan nem csináltam semmi rosszat, de azt semmiképp sem mondanám, hogy mennyire nyugodtan várom, mi fog történni velem, egyedül, egy orosz kihallgatóban, várva, hogy vajon átengednek? Esetleg vissza kell forduljak? Egyáltalán elmehetek innen rövid időn belül? Sok minden átfutott az agyamon, amíg ujjaimmal babrálva, a magánytól kissé idegesen és a klíma ellenére egyre jobban izzadva, vártam, kit küldenek be, hogy leüljön, szemtől-szembe velem.

Eddig megtett táv: 2254,78 km / 14 nap. Műszaki problémák: 2 küllőtörés.

Folytatás hamarosan...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése