Túrakerékpározás a nagy világban: Kerékpárral a Kaukázuson át

Kedd reggel van, július 23-a. Erős szél és felhős égbolt, az első látnivalók. Csomagolás, sátorbontás, reggeli, majd indulás. Kietlen a vidék, de negyed óra után, már integet a távolból egy juhász felém. Megállok, megvárom. Csak egy fényképet szeretne velem. Nem állok ellen. Megmutatom merre tartok. Már küldi is tovább a fényképet, s gyorsan elköszön, mert elkóborol a nyáj, nem mintha lenne a közelben bárki más, akit pár száz birka zavarna.

Egész nap kitart az erős szél. Többnyire oldalról fúj, ami semmivel se jobb, mintha szemből fújna. Néha kicsit elered az eső, de ~20 fok alá nem szökik le a higany a hőmérőben, még rövid ujjúban megyek.

Pár óra tekerést követően, ismét leszólítanak. Még, hogy nem ismerkedtem útközben a helyiekkel?! Egyre több fa van az út mentén, talán pontosabb ha azt mondom, az előző napok után, végre fákat is látok az út mentén. Egy kisebb kamionnál állok meg, ahol Daris integet bőszen. Leparkolok, közelebb lépek.

Szárított hal, görögdinnye, sárgadinnye. Innen kezdve, úton-útfélen ilyen árusokat láthatunk. Minden bezöldül, lakottabbá válik. Esőből sincs hiány, épp rá is kezd. Daris, már a második sárgadinnyét darabolja nekem, mikor kezdem jelezni, elég lesz, már bőven tele vagyok. Kettőt azért még választ nekem, hogy tegyem el az útra, van itt bőven a kamionon, vigyem csak.
Kellett is az energia. Kitartott a szelem egész nap, ekkor-akkor az esővel, kéz a kézben "táncot jártak". Fél 7-kor értem el Budennovsk-ba, ahol egy katonai konvoj után értem el a várostáblát. Később egy civil autós katona páros ki is faggatott, merre megyek, tetszik-e az ország, na meg vigyázzak magamra. Megálltam egy boltnál vásárolni. Sajnos mire kiértem, ismét elkezdett az eső esni. Egy motoros szegődött mellém "társalogni". Pihentem egy kicsit, amíg az eső csendesedett. Küldtem haza egy SMS-t, hogy élek még, majd a városka után letáborozok.

A kép tanulsága szerint, semmi okom nem volt már panaszra, miszerint vízhiányom lenne. Egy cél lebegett előttem, minél előbb sátrat állítani, amíg rá nem kezd megint az eső. A városka utolsó benzinkútjánál, megint csak integetéssel jelezték, álljak meg egy kicsit. Csináltunk pár fényképet, mutattak térképet, merre is járok, merre kell majd mennem és ráadásként még egy százast is kaptam. Rubelben százas, az olyan 170 dinár lehet. Sok kicsi sokra megy, az már szűken egy pljeskavica ára! Szürkület volt már, mire kezdtem kicsit nyíltabb terepre érni. Mindenhol a víz, sár hömpölygött. Miközben megörökítettem az irdatlan állapotokat, egy autó állt félre a biciklimhez. Egy férfi ült a volánnál, mellette a kislánya. Látta, hogy csak fényképezek, tehát a "probléma" részt, át is ugrotta, s arról érdeklődött éhes vagyok-e. Korábban is részleteztem már, mikor nem!? Hol éjszakázom, csak nem sátorozni akarok? De bizony! Nem, nem. Várjam meg, hazaviszi a lányát, és majd visszajön, elvisz enni.

Tetszett is, meg nem is a dolog. Persze, a legjobbkor jött, kaja és talán még szállás is lesz. Viszont körülöttem dübörög az ég, hevesen villámlik, csak épp a fejem felett nincsenek felhők. Nagy vihar lesz, nincs túl sok idő gondolkodni, gyorsan le kéne telepedni valahol. 15 perc várakozás után, jobbnak láttam elindulni, talán még útközben meglátom szemből jövet a "megmentőmet" vagy gyorsan találok egy jó táborhelyet. Pár perc alatt lett is kiszemelt helyszín, ahova még út sem vezet, egy dimbes-dombos, szántóföldek közötti kis legelő. Jó lejtős, tehénlepények hevernek itt-ott, de nyakamban a vihar. Vagy ez, vagy megállok egy buszmegállónál, de főút mentén, egy nyitott megállóban, alvás se lesz sok reggelig, meg valószínű az eső is be fog csapkodni. Át a szalagkorláton, majd terep üzemmód. A kicsit sáros dombocskákon feltekertem amíg tudtam. Nem volt kajálás, meg nagy nézelődés. Ahol épp nem hevert egy kétszer kettes felületen tehénlepény, már vertem is fel a sátramat. Talán ilyen gyorsan még nem állítottam sátrat és pakoltam be mindent. Az utolsó táskánál, már szemerkélő eső sürgetett. Amint Én is befészkeltem magam, már nem is esett, folyt, mint amit dézsából öntenek. Előzőleg a benzinkúton úgy tájékoztattak, hogy a korábbi viharnál, pár perc alatt, olyan 20 literes mennyiség eshetett le, ezért is választottam az igen lejtős területet.

2016 nyarán, Triesztből (Olaszország) tartottam haza másodmagammal, mikor egy hasonló vihar csapott le ránk éjszaka. Voltak előjelei az időjárásnak, ezért egy lejtős, régi aszfalt úton táboroztunk, közel 1000 méteres magasságon, az Učka hegységben, Rijeka-tól 20 km-re. Akkor még egy egyrétegű sátorral "toltam az ipart". Azon az éjszakán ülve aludtam és videóztam is. A mostani, orosz vihar durvább volt egy fokkal, köszönhetően a körkörös villámlásnak, erősebb szélnek, de erről nincs felvételem, tekintsünk hát vissza egy kicsit a múltba! Ajánlott hanggal nézni attól, hogy nem beszélek benne.

A sátor a következő évre, már le lett cserélve, hogy ilyen még egyszer ne forduljon elő.

Térjünk vissza a jelenbe, mármint a túra jelenébe. Már több mint 10 perce zuhog. Erős széllökések is beköszönnek. Már felfújtam a derékaljamat. A törölközőmet a matrac és a hálózsák közé terítettem, s így ücsörgök, várom, hátha csendesedik a vihar. Lassan kezd ködölgetni benn az eső, mintha valami párásító telítené be a sátor belsejét, szitáló vízcseppekkel. A széllökések olyan erővel kezdenek "dobálni", hogy már az sem biztos, a sátor felső rétege itt marad-e, vagy betekint a fellegekbe és elszáll rólam. 50-100 cm-t kileng a sátor tetejének középső keresztje, ahol a tartó pálcák egymáshoz vannak rögzítve. Izgalmas, izgalmas. Nedvesedik benn a levegő, már széttárt karokkal tartom a sátor oldalait. Szétterítem csomagjaimat minél nagyobb felületen, mert az üres részeket, rendesen emelgeti a szél. Ilyen az igazi sátortesztelés, mit nekem szélcsatorna meg esőgép. A villámok kisülésének hangját, úgysem lehet ilyen élethűen lejátszani egy stúdióban.

Nem egész fél óra után, teljesen eláll az eső, egy enyhe kis csöpögés marad. A sátor külső és belső rétege több helyen is összetapadt a szél miatt. Ezeken a helyeken minimálisan átnedvesedett az anyag, illetve a derékaljam alatti rész vizesedett be. Tehát ha nem is 100%-ig, de száraz maradt a beltér. Kinéztem. A biciklim is megmaradt fekve, a szomszéd szántásról hömpölygő víz és sártenger mellett. Felettem ismét kitisztult az ég, de körben, bármerre néztem, még mindig durván tombolt a vihar, eszeveszett villámlásokkal.

A szél lecsendesedett, már nem kellett tartanom a sátrat, nem szállt el. Lefeküdtem. Hogy mi történt reggelig, volt-e még később durvább esőzés, nem tudom, aludtam.

Másnap korán ébredtem. Ugyan minden vizes volt kinn, de elég jól elnyelte a vizet a föld. Nem volt könnyű kivergődni a főútig, a laposabb részeken, csúsztam másztam, de kiértem.

Meleg volt. Az aszfalt eregette rám bőségesen a párát. Fülledt, meleg nap várt rám, de indulásom után, rövidesen esni kezdett és délig abba sem hagyta. Gyorsan felszáradt az út. Egy buszmegállónál álltam meg ebédelni, sátrat szárítani. Innen indult be, az elkövetkező szelfi sorozat.

Milyen változást veszünk észre az utánfutón? Egy nagy dinnye félbe van vágva. A fenti képen lévő férfi, utánam jött autóval. Gyorsan kiszúrt a buszmegállóban a szétterített sátrammal. Oda jött hozzám beszélgetni, de mielőtt tovább indult, akkor tudtam meg, miért is jött utánam az előző településről. Hozott nekem egy nagy görögdinnyét, hogy legyen energiám. Ebéd után amennyit csak bírtam megettem, a többit pedig felkötöztem a csomagokhoz. Szemfülesek rögtön említhetnék is, az előzőleg kapott sárgadinnyék is ott lapulnak még a csomagomban. Ahelyett, hogy fogyna a súly, napról napra, egyre csak nagyobb és nagyobb tömeget "vonszolok" magammal.

A sátram megszáradt. Kitaláltam, hogy kötözzem fel a dinnyét úgy, hogy stabil és később fogyasztható maradjon. Nagyon fontos volt ez a mozzanat. Ekkor még nem tudtam, hogy a következő napokon, folyamatos, ingyenes dinnye ellátásban részesülök majd. Szárazon folytatódott az utazás. Egyre sűrűbben jöttek a települések, ami csak annyiban jelentett problémát, hogy nehezebb lett a térkép nélküli útirány kitalálása, mint mikor csak egy-két főút volt előttem és napokig nem kellett keresgetnek sokat, hogy merre menjek. Itt jött az, hogy már akkor is megálltam a rendőröknek, ha nem kérték. Egy körforgalomnál irányított a forgalmat egy kék kabátos, aki rögvest odacsatangolt hozzám, mikor látta, hogy megállok az útszélén. Magyaráztam neki merre mennék, de nem tudom hol kellene tovább haladjak. Nem is kellett sokat mutogassak, már sorolta is a következő 5 város nevét, amin át kell majd menjek. Ahogy indultam volna el, türelemre intett. Meglengette jelző pálcáját az úton, leállította a teljes forgalmat, megkönnyítve, hogy átjussak a túloldali leágazáshoz, majd hozzátette: "Davaj, davaj!".

Oroszországban két szó nagyon bevésődött a tudatomba. Kusaj(kúsáj), davaj(dáváj). Ha ennyit tudsz, kb. mindent tudsz. Ezzel a két szóval, egy orosz ember, bármit megmagyaráz neked. Példának gyanánt, jól leegyszerűsíthető a következő mondat: Kedves barátom, nagy örömömre szolgált, hogy megismerhettelek, további jó utat kívánok, remélem épségben hazaérkezel, nagyon szívesen látunk máskor is. Ezt oroszul egyszerűen csak úgy mondanám, "Davaj, davaj!". Ha rövidebb a mondandód, bőven elég egy "davaj"!

A másik szóra is térjünk ki, kusaj. Ha etetni akarnak, enned kell, leteszed a kanalat és nem eszel tovább, mert már annyi ingyen kaját, meghívást kaptál, hogy rosszul vagy, akkor csak "Kusaj, kusaj!".

Egy katonai támaszpont mentén értem el Georgievsk-et. Emelkedőn cammogtam felfele, pár kutya is megugatott, tehát mindenki engem nézett. Két katona oda is hívott a parkolóba, hazafelé tartottak. "Dumáltunk", s már kaptak is ki az autójukból egy kis zacskó gyümölcsöt, hogy vigyem el, ők már mennek haza, nekem nagyobb szükségem van rá. Előkerültek a telefonok is, hogy fényképezkedjünk. Ez ritkaság, a rendvédelmiek, nem igazán akarták, nem engedték, hogy fényképezzem őket, így orosz rendőrrel nincs is közös képem, holott napi szinten, többször megállítottak.

Folytattam utam a központ irányába. Túl hamar fordultam le és egy kis lakótelepnél kötöttem ki. Mielőtt még jobban elbóklásztam volna, egy ladás figura parkolt le előttem. Egy fiatal srác szállt ki, telefonnal a kezében, hogy rossz felé jöhettem, hová tartok. Már kezdte is tátani a száját, hogy ez nagyon menő, közben magyarázta, merre tudok egyszerűen tovább menni. Mire elindultam volna, átgondolta a szituációt, inkább megy előttem autóval és elvisz kajálni, ha nem bánom. Bánná ezt bárki is? Így lett egy kis városnézésem idegenvezetővel, illetve friss, meleg ebédem, ivóvizem és egy rajongóm. Mellesleg, ismét bővült a fejemben tárolt térkép a tovább útról.

Anatolij, a klasszikus orosz Ladás vendéglátóm.

Na most, lehet még fokozni ezt a napot valamivel? Egy órán belül ismét elkezdett esni az eső, de nem volt túl hideg, tekertem, haladtam tovább, amíg a következő város szélén állomásozó rendőr elé nem értem. Lassan mentem, feltételezve, úgyis megállít majd. Két katona és egy rendőr állt, a kihelyezett konténer "állomás" előtt, a szemerkélő esőben. Lassan elhaladtam előttük, mire hirtelen rám kiabáltak, "Stop, stop!". Félreálltam, értetlenül fordultam vissza, hogy igazán inthettek volna időben, ha már meg akarnak állítani. Az útlevelem nem érdekelte őket, nem úgy az úti célom. Ismét jól jött, az előre kinyomtatott vázlatos útiterv, amin ha pontos útvonalat nem is, de a bejárt, bejárni kívánt országokat meg tudtam mutatni. Már tessékeltek is le a bringáról, fényképezni tilos, de menjek be egy teára a konténer irodájukba, ott nem esik, meg melegebb van. Szergej volt a fő vendéglátóm, a csapat rendőr tagja. Főzött nekem teát, kaptam egy pokrócot, meg ne fázzak, illetve egyre több kaja került elém az asztalra, majd jött a biztatás, hogy ezt mind ami előttem van, "Kusaj, kusaj!". Szergej vissza kiment a katonákhoz, majd néha rám néztek, s ha épp nem rágtam, vagy nem volt kaja a kezemben, jött a "Kusaj, kusaj!". Nem is tudom ezt már minek nevezzem, ebéd utáni ebédnek? Mert uzsonnának kicsit sok volt, de az ebéd már megvolt egy órája. Megköszöntem, s tovább lendültem. Elállt az eső, felszakadozott a felhőzet. Az út ugyan vizes maradt, de a lemenő Nap fényében sátoroztam le a vasútvonal mentén egy tarlón, teli hassal, már csak egy kis dinnye kellett lefekvés előtt, had fogyjon az is.

Csütörtök reggel. Esőre ébredtem. Már tegnap este is nedves ruhákban táboroztam le, most semmi kedvem nem volt esőben tekerni, inkább vártam, hogy elálljon. Kinéztem, látszott, hogy érdemes várni, csak egy kisebb területen borult az ég. Reggeli után, már a nyári meleg, és az esőnek köszönhető, párás, fülled levegő uralkodott. A délelőtt folyamán, megdőlt az egy nap alatti rendőri igazoltatások száma, pedig még a délután is ott volt előttem. Több, mint ötször mutogathattam térképet, fényképezkedtem, de csak párszor ellenőriztek ténylegesen csomagot, útlevelet. Egy katonai lövész toronyból is lejöttek hozzám egy képre. Az út menti egységből, nagyon kedvesen megkérdezték, megvárnám-e a kollégájukat, aki a toronyban van, hogy neki is legyen képe.

Az ellenőrzések közepette, egy egyenes útszakaszon haladtam. Több helyen is zöldség árusok voltak kipakolva, s egyszer csak egy kiáltásra figyeltem fel. "Hey, my friend, my friend!". Vissza fordultam. Egy török család volt az út mellett, akik uborkát, paprikát, krumplit árultak. Gyorsan összeverődött a baráti társaság, a környező 3-4 árustól, mind törökök. Mikor megemlítettem, hogy Isztambulba is megyek, öröm ünnep tört ki. Persze megvendégeltek, útravalót is kaptam, 6 kg uborka és paprika formájában. Örültem neki, már elfogyott az előző napi görögdinnyém, de még egy sárgadinnye pihent a táskába és ismét csak szaporodott a rakomány.

Egy kis változatosság, mi történhetett ezután, mikor tovább haladtam? Egy balesetnél helyszíneltek. 4-5 rendőr és 10-15 civil volt ott. Olyan családi piknikhangulat volt. Csúnyán összetört autók, bámészkodók, rendőrök, balesetben résztvevők. Nagyon lazán kezelték a helyzetet, nevetgéltek, nem tűnt úgy, hogy bárki is mérges lenne bárkire, mivel látszólag senki sem sérült meg, az anyagi kárt leszámítva. Gyorsan új látványosság lett, mikor közelebb értem. A rendőrök megállítottak és már is én lettem a társaság középpontjában. Mikor mindenki megértette honnan jövök, hova megyek, meg ez mekkora királyság, davaj, davaj, mehettem tovább.

Akkor most ezt tetőzöm még egy kicsit. Lassan ebédidő közeledett, bár nemrég vendégeltek meg a török fickók. Megálltam az út mellett csak pár falatot enni. Egy autós kanyarodott mögém, érdeklődve, éhes vagyok-e. Ismerős történet ugye? Mi lett a vége? Útba igazított, megvárt egy étterem előtt, majd behívott enni. Nekem rögtön dupla fejadagot rendelt, kérdezés nélkül, amit isteni házi limonádéval öblítettünk. Nem panaszkodom, bevágtam a dupla adagot, még a tányért is kitöröltem az utolsó falat kenyérrel, ez amolyan rossz(?) szokásom, amiről egyértelműen tudni lehet, hogy jól laktam és amolyan dicséret a szakácsnak, hogy ez nagyon tetszett. Egy (szó szerint) üveg limonádét, evés után már tuszkolt is újdonsült barátom a táskámba útravalónak. Jeleztem neki, hogy vízre is szükségem lenne, tehát ismét bementünk a vendéglátó helységbe, a konyháról kaptam vizet, és még ráadásnak, a konyhás nénitől egy kétliteres behűtött limonádét is az útra. Már annyi kaja, pia volt nálam, hogy lassan gondolkodni kellett, hova is tudom rögzíteni a csomagokon. Ráadásul abszolút elsőbbséget élvezett mindennel szemben, hiszen be volt hűtve.

Azt hitted, már túl estünk a csúcsponton? Épp elég meghívást, segítséget, útravalót kaptam már ma? Az éttermes barátom segített annyit, hogy egyenesen menjek, meg a következő kereszteződésnél jobbra forduljak, de a kanyarnál, s utána, semmi nem biztosított arról, hogy jó irányba haladok. Az első idősebb bácsinál meg is álltam, hogy megkérdezzem, jó-e az irányom. Sajnos mellé fogtam, nem igazán akart velem szóba állni. Nem csüggedtem. Pár házzal odébb, a túloldalon, egy másik bácsika árult dinnyét. Volt vele pár fiatal lány is, reméltem, legalább Ők segítenek, ha esetleg itt is pórul járok a bácsival.

Az idős férfi, pillanatok alatt bebiztosított róla, erre tudok eljutni Grúziába. "Kusaj, kusaj!" - kapaszkodott a karomba hirtelen, hogy tovább ne induljak. Üljek le pihenni, egyek dinnyét! Ugyan épp most ebédeltem be, úgy rendesen, de vissza nem utasítottam. Leöltem, már hozták is a nagy kést, a dinnyét elém, egy széket asztalnak. A lányok, gyerekek, düledező szemekkel bámulták ahogy eszek. Pár perc után már a bácsinak kezdett ez kellemetlen lenni, szólt nekik, hogy ne nézzék már ki a falatot a számból. Nem részletezem, de rosszullétig ettem magam dinnyével. Mutatták, hogy nyugodtan maradjak még pihenni. Közben eleredt az eső. Jöttek, mentek a járókelők. Fiatalok, de főképp idősebbek. A bácsi feltétlen ott tartóztatott, hogy várjam meg az eső végét, addig pihenjek itt, el ne induljak. Egyre többen ismertek meg, tudták meg merre megyek, túrázok, honnan jöttem. Kaptam pár marék cukorkát, de voltak nénik, akiktől áldást osztottak rám, de akadt, aki a szerelvényemet még meg is szentelte. Megmutattam, hogy egy kis maci is utazik velem, mikor felrótták, hogy miért megyek egyedül. Ezen a ponton már nagyon jó volt a hangulat, az én rosszullétem is elillant a pihenés hatására, de még mindig esett. Több mint másfél órát töltöttem a kis családnál. Nagyapa, unokák, gyerekek, szülők, járókelők, sokakkal megismerkedtem ez idő alatt, s 10 percenként jött a kérdés is, hogy biztos nem vagyok éhes. Ők nagyon szívesen hoznak ki enni mást is. Nemsokára kész az ebéd, maradjak enni. Hevesen tiltakoztam, mutatva, hogy már a dinnyétől is majdnem rosszul lettem, elég volt ez, köszönöm. Egy idő után ráuntak, hogy mindig ellenkezem, azt hihették, valamit nem szeretek, vagy szégyenlős vagyok, váltottak egy kicsit. Pizza? Rendelhetnek ám pizzát is, azt ennék? Nagyon szívesen rendelnek pizzát!

Jóból is megárt a sok! Ezt a dinnyefogyasztás után, még inkább közben megtudtam. Az eső elállta után, végül is úgy engedtek utamra, ha elviszek egy görögdinnyét magammal. Beleegyeztem. Persze a legnagyobbat akarták adni, amit kicseréltettem egy kisebbre. Na ez is szinte elérte a 15 kg-ot! Kicsi, ugye?! Félbevágtam, kis bevágás a gömbölyű felére, így stabilabb a lekötése. A technika már ki volt fejlesztve pár napja, bár a bácsi először ellenezte, ne így rakjam fel, lapjára a feleket, nem lesz jó így. Én viszont már tapasztalatból tudtam, ez a legjobb megoldás, a sárgadinnyét tartalmazó táska tetejére, az uborka és paprika mellé, a lekötözött limonádénak kis helyet hagyva, csodásan elfért még a két fél dinnye.

Napsütésben szeltem tovább a kilométereket déli irányba. Nagyon meleg volt, a felhők teljesen felszívódtak, gyorsan elfogyott a hideg limonádé. Innen már nagyjából a vasútvonal mentén kellett haladjak, a déli határszakaszhoz. Ezért is lett gyanús, a főút vonalvezetése, ami átment balra a síneken, és csak egy szűkebb út vitt tovább egyenesen. Már tetőztem a mai nap történéseit többször is. A meglepetés utáni meglepetést is egy meglepetés követte és a sor még most sem ért véget. Az elágazás előtt, a tűző napon, egy hófehér dísz egyenruhás, kitüntetésektől roskadozó rendőr ügyelte a forgalmat. Meg is akartam állni egy kis segítségért, bár már megelőzött egy határozott intéssel, hogy álljak meg előtte.

Őt se érdekelte az útlevelem, csak hogy mely ország fia vagyok és a szokásos útvonalas kérdések. Majd érdeklődött, hogy nincs melegem, ködben az égre mutogatott, hogy sehol egy felhő, a Napsugarak, meg rendesen égetnek. Persze, hogy melegem van, bólogattam neki, miközben legyeztem magam az izzadságtól vizes mezemmel. Körülnézett, majd elmagyarázta, hogy maradjak ott(a tűző napon?), mindjárt jön. Ezt a sztorit már annyiszor elmeséltem, hogy már elkopik tőle a nyelvem. Jó, jó, leírva még nincs sehol.

Szóval maradásra intett a dísz egyenruhás orosz rendőr. Fütyült párat, amire a közelben levő kisboltból, két normál egyenruhás rendőr lépett ki, gondolom ott hűsöltek egy kicsit. Haverom leintett 4 kamionost az út mellé, amíg a két hűsölő odaért. Én csak ácsorogtam egy helyben. Megmutatta nekik, hogy te ezt a kettőt, te meg a másik kettőt szépen leellenőrzöd, addig én, még mindig itt "stoping"-oljak. Ezután bekocogott a boltba, s egy nagy behűtött kólával tért vissza. A kezembe nyomta, biccentett egyet, és hozzá tette, "davaj, davaj"! Még rendőrhöz híven, nyújtott bal karral, jobb kezével haladásra intve, elnavigált, hogy balra haladjak tovább a főúton.

Mit mondhatnék még? Ez a nap úgy volt jó ahogy. Bár az esti pihenőhelyre később leltem, mint akartam, de így se volt semmi kivetni valóm. Sötétben ugyan, de még az utolsó említésre méltó orosz város, Vladikavkaz előtt sátoroztam le, egy kukorica tábla tövében.

Az egy szem biciklis túrázó, akivel Oroszországban találkoztam.

Másnap reggel döbbentem rá, nem volt valami világmegváltó ötlet, a hegyvidék árnyékában, egy kukoricatábla sarkához bemenni sátorral. Nedves volt a levegő, ködös. Éjszaka esett az eső, a kukoricánál meg jó finom, laza feketeföld volt. Ugyan aránylag száraz úton jutottam be este sötétben, de reggel, már alig tudtam ki rángatni a bringámat, a ragacsossá vált földből, sárból.

Korán elindultam. Az orosz időzónák kuszaságának hála, a város szerint, még az általam hitt időnél is egy órával korábban ketyegtek az órák. Néhány városban így, néhányban úgy. Az utolsó oroszországi napomon, már elég mindegy volt, eddig se érintettek igazán az óra állások. A világos és a sötét volt az én órám. A városon gyorsan átrágtam magam, még az apró pénzemet se tudtam "elverni" sehol, mert semmi se volt nyitva, korán volt. Lassan már a Grúz térképem is használhatóvá vált, mivel közelítettem Grúziát. Viszlát Oroszország, jöhet a mászás. Nem titok, eddig elég sík terepen közlekedtem, most pedig már az orrom előtt vannak a hegyek, itt bizony mászás lesz, méghozzá egész nap. Távolságokat most már térképről is le tudom szűrni. Ma már el kell érjem, a gergeti Szentháromság-templomot, melynek köszönhető a túra megszületése.

Még az oroszoknál, ért egy kutyatámadás is. Sajnos a magyar zászlóm bánta, hogy a két borjú méretű blöki utánam rontott. A zászlóm volt a leghátsó pont, ráadásul még lengett is. Mozgó célpont, megtámadták, lerágták. Nem hagyta ennyiben, a zászlóért vissza mentem. Kiderült, elég szelíd jószágok, ha gyalogosan megyek közelebb, még ők ijednek meg tőlem.

Egyre feljebb értem a hegyláncok ölelésében. Elértem a kamionsor végét, majd az autókat. Szépen beelőztem, amennyit csak lehetett és besorakoztam, ahova beengedtek. Végre az oroszok se kötekedtek velem sokat. Útlevél ellenőrzés, gyors, pár perces mutatvány. Közben már megmutattam, milyen utat járok be biciklivel. Ezután jött volna, egy csomag ellenőrzés, amire először félre is állítottak, de gyorsan legyintettek is egyet, hogy hagyjam a francba, "finish". Mehetek tovább. Na ezt már szeretem. Még egy utolsó sorompó az orosz részlegen, s átértem Grúziába.

Oroszország. A sok ellenőrzés, hosszas határátlépés ellenére, a temérdek segítség, meghívás, ajándék, vendégszeretet feledtetett minden kellemetlenséget. Oroszország, én így szeretlek!

A grúz ellenőrző pont, éles váltás volt az oroszok után. Turisták hemzsegtek mindenütt, várták a fuvarjukat, valahogy, olyan életvidámabb lett a környék. Az útlevelemet is csak azért forgatták pár percig, hogy nézegessék, milyen egy szerb okmány. Pár perc alatt megkaptam a beléptető pecsétemet, majd érdeklődve, még megnézték a térképemet is, s már engedtek is tovább, de nem újabb ellenőrzésre, hanem az országba. Még csak vámos se volt, a csomagom a kutyát se érdekelte.

A határtól már nincs messze a kiszemelt templom. Mikor kiszemeltem ezt az úti célt, olvasgattam írásokat olyanoktól, akik már voltak itt. Ezekből tudtam, hogy a felvezető út, a lenti parkolótól 5,5 km hosszúságú és a turistákat várják lenn terepjáró kisbuszokkal, mert helyenként nagyon meredek az út. Kuplung és fékgyilkos. Amint a parkolóhoz értem, és a tehenek is voltak oly kedvesek átengedtek az úton, erőgyűjtésbe kezdtem a mászáshoz, na nem meditálással, hanem evéssel, meg megszárítottam a sátramat a napon.

Háttérben, az apró templom, a csúcson.

Combos emelkedések.

Miért nem hagytam lenn a csomagjaim nagy részét? Így indultam el otthonról, nehogy már üres biciklivel menjek fel. Elég mazochista voltam hozzá, hogy még a tartalék vizemet is csak 3 km után öntöttem ki, hogy annyival könnyebb legyek. Az 5,5 km-es távon, már az első kilométer után pihenőt kellett tartsak, dinnye, csoki, minden megállónál, tankoltam magam, túl gyorsan fáradtam a durvább meredekségektől.

Végül 2 és fél óra alatt, teljesítettem az 5,5 kilométert. Feltekertem. A kombi sofőrök meg is tapsoltak, mivel nem egyszer kerültek el turistákat szállítva.

Sajnos mire felértem, sűrűsödött a felhőzet, na de lehetett volna sokkal rosszabb rosszabb idő is. Ez még belefért a tűrhető kategóriában, látszottak az alacsonyabb hegyek a háttérben. Páran sátoroztak is fenn. Ha később érek oda, még lehet csatlakozom is hozzájuk, de még bőven volt ebben a napban pár óra tekerés napfényben, ráadásul a hosszú mászást, élvezetes lejtő váltja majd fel. Még forrás is volt a templom mellett, tehát vízzel is feltankoltam magam.

Az átlagsebességem nem mondható gyorsnak, alig 20 km/h szokott lenne, egy napra lebontva, inkább kicsit kevesebb. Hosszú távon ez a kényelmes. Viszont én is szeretem a sebességet. Itt adott volt a hirtelen lejtés, ami ugyan rövid szakaszokra jellemző, de ismertem az utat, hisz ugyanott mentem le, ahol előzőleg fel. Így be tudtam lőni a féktávokat, a bringámat meg már ismerem, ide, s tova, 100 000 kilométer lesz a megtett távom vele, pár napon belül! Csomagokkal együtt is tudom, mi az a határ, ami felett elvesztem az uralmam a járgány felett. Lehet, hogy a kerékfűzésem, nem olyan, mint egy profié, de ha összeszerelésből adódik a hiba, legalább tudom, hogy saját magamnak "köszönhetem".

A lejtő, valami oknál fogva, gyorsabban véget ért, mint előtte az emelkedő, pedig ugyanaz az út, ki érti ezt?! Pár órát haladtam még, és nagyon időben, világosban befészkeltem magam, egy szélvédett helyre, mesés kilátással, amit majd csak a következő részben mutatok meg.