2021. november 1., hétfő

Tour de Hongrie 2021 1. rész

Rég jelentkeztem utoljára. Már több mint másfél éve. Rengeteg dolog változott azóta az életemben, tervek, melyek már más tervek lettek, de a legnagyobb változás a lakhely. Lassan hozzászokom, hogy 2020 júliusa óta Kiskunhalason dolgozom, lakom, élek. Valamiért még mindig furcsa, ha megkérdezik akkor most mit nevezek otthonomnak? A vajdasági Oromhegyest vagy a magyarországi Kiskunhalast? Őszinte leszek, Én magam se tudom! Furcsa azt mondani Halasra, hogy "haza megyek", bár régen is sokat jártam a városba, de akkor, csak mint "vendég". Viszont olyan keveset járok "haza" Oromhegyesre, hogy már az is olyan furcsa ha azt mondom, oromhegyesi vagyok....

Térjünk át a túrára, még mielőtt nagyon belemerülök az élettörténetembe és röpködnek majd a "felesleges" oldalak.

Idén tavasszal, már kezdtem kicsit kiégni a munkahelyemen, nagyon kellett már egy kis kirándulás, hogy kiszakadjak a mókuskerékből. Nem is volt semmi nagyobb túrám, mióta beütött a vírushelyzet, majd hirtelen, egy éjszaka alatt átköltöztem Kiskunhalasra és munkába álltam. Mondhatni, már-már elvonási tüneteim voltak, hogy mennem kell valahova, több napra, vadkempingezni, buszmegállóban aludni, elázni, fázni, sátorozni, szenvedni felfelé az emelkedőkön, eltévedni....

Szóval rájöttem, muszáj kivennem egy hét szabadságot, hogy egy kicsit "éljek" is, ha már az anyagi oldalam teljesen helyre állt, sőt, dolgoztam, túlóráztam amikor csak lehetett, ideje volt "befektetni" valamibe.

Régóta olvasgattam, jegyzeteltem a Bakancslista Magyarország című könyvből olyan helyeket, amiket érdemes lenne meglátogatnom az országban. Persze rengeteg tétel került fel a listámra, melyek meglátogatására több hét, hónap se lenne elég, de így máskorra is marad úti cél.

A Magyar Vándor végig kísért az utamon és még most is itt pihen a polcon. Ő lesz ezentúl az útitárs.

Magyarország legkeletibb pontja volt az egyik főbb célpont, majd a legészakibb és keresgéltem, hogy, miket tudok még útközben beiktatni, meddig mehetek el legtávolabb, hogy a szabadságom utolsó napján még "haza" is érjek és talán aludni is maradjon időm. A megszokott, rögtönzött, spontán útvonaltervezésről persze nem mondtam le, csupán bejelöltem pontokat a térképen, melyek alapján útközben majd megtervezem, merre is menjek.

Május 23-án vasárnap vágtam neki az útnak. Bevallom őszintén, kissé elszoktam a biciklizéstől. Ugyan nap, mint nap kerékpározom, de 200 km feletti utam már jó régen nem volt, most pedig egy 1300-1500 km-es utat akartam összehozni 10 nap alatt. Ekkor egy dolgot tudtam biztosra, kelet felé kell meginduljak, hisz a legfontosabb célállomásom Garbolc, ahol megtalálom az ország legkeletibb pontját, a magyar-ukrán-román hármashatárnál.


Napsütéses, tavaszias reggel volt. Szoknom kellett, hogy ismét teljes hadi felszereléssel közlekedem. Nincs kormányrángatás, tartani kell a járgányt erősen, nem tud elfújni a szél, hisz a teljes menetfelszerelés, velem együtt van vagy 150-170 kg! Persze kérdezhetnénk, miért vittem a megszokott 13 liter vizemet, hisz itt országon belül, szerencsére sehol sincs vízhiány, a normál, 3 literes üzemanyagtartályom is elég lenne. Szerettem volna visszanyerni a régi kondíciómat, ezért úgy voltam vele, viszem a teljes hosszútávú felszerelést, amibe a víz is beletartozik. Már most elárulom, hogy az út kezdetétől, a legvégéig ugyanaz a víz utazott a hátsó 5+5 literes butykosokban. Tudom, ez műanyag kanna, vagy bármi más megnevezésű folyadéktároló, de nekem akkor is butykos!

Kiskunhalasról Kiskunmajsa irányába indultam el, lassú, bemelegítő tempóval az első kilométereken, majd fokozatosan kezdtek magukhoz térni a lábaim, visszaemlékezve, milyen is ezt a "tankot" megmozgatni alattam. Csengele, Tömörkény, Csongrád következett, s jött is az első hideg zuhany ahogy beértem Szarvasra. Bánhattam a lassabb megindulást reggel, mivel 10-15 percen múlt, hogy eláztam. Legalább végre hasznát vettem a nemrég vásárolt rendes vízálló biciklis kabátomnak. 7 évig halogattam a megvásárlását. Mindig sajnáltam rá a pénzt, most se volt olcsó, de hihetetlenül jó érzés, hogy végre egy felhőszakadás után száraz volt a mellkasom, a hátam, az egész felső testem. Lassan meggyőzöm magam, hogy esőnadrágot is vegyek, mert azért deréktól lefelé kaptam bőven a vizet, teljesen ronggyá áztam. Egy bolt fedett előteréhez húzódtam be, amíg lecsendesedett az idő. Majd a szemerkélő esőben tovább indultam. Vizes nadrágban folytattam az utat, nem akartam eláztatni a száraz, csere nadrágomat is, nem lett volna sok értelme a szemerkélő eső miatt.


A vihar okozott némi problémát. Ugyan már nem esett, de elég szép akadályt gördített elém, egy nagyobb ág formájában. Arrébb húzni sajnos nem tudtam, nem szakadt le teljesen a fáról. Visszafordulni nem akartam, sokat kellett volna menni, hogy ne legyen árok a bicikli út és a közút között. Legközelebb inkább visszafordulok. A fák mögötti szántóföldön tudtam megkerülni az út torlaszt, de egy ilyen kiadós eső után, a második lépésnél bokáig süllyedtem a porhanyós földben. Élvezet volt átrángatni a bringát rajta. Így utólag is bocsánat a mély lábnyomokért. A terményben igyekeztem nem kárt tenni.


Kavarogtak felettem a felhők, szóval inkább korábban tábort vertem, még Gyomaendrőd előtt. Eredetileg legalább 150 km-t akartam menni, ez így "csak" 137 volt. Végül is megelégedtem magammal. Még vissza kell nyerni a megfelelő erőnlétet, na meg nem sietek sehova. Nem azért megyek, hogy napi 200 km-t haladjak és ne legyen időm semmire, hanem azért, hogy menjek. Ez aztán a szép mondat. Azért megyek, hogy menjek. Egyszer olvastam valahol, vagyis már többször is belefutottam, hogy a tudósok szerint is, az utazás teszi igazán boldoggá az embereket. Akkor már nem is volt olyan hülyeség az előbbi mondat.

Másnap reggel, mily meglepő, esőre ébredtem. Mire reggeliztem, elállt, így szárazon indulhattam útnak. Első megállóm Körösladányban volt, egy második reggeli formájában. Mikor úton vagyok mindig eszek, ha megállok, kell az energia, nekem ez az üzemanyag, na meg a sok víz, amit megiszok. Amíg pihentem, egy kis csapat biciklis suhant el mellettem. Később utolértem őket, s meg nem mondom már miért, de beálltam én is egy kicsit mögéjük, olyan kis kirándulós tempóra. Elkezdtünk beszélgetni, és végül 25-30 km-en át együtt tekertem a 7 fős társasággal Körösladánytól egész Vésztőig.



Középen sárga pólóban Demeter Péter, akit Én most kinevezek a kis csapat vezetőjének. Ő lett később a "kapcsolattartó", mivel a csapat kíváncsian követte az utamat, hogy mikor merre járok. Naponta volt egy helyzetjelentésem. Tehát elváltunk, de azért teljesen mégsem. Ugyan ígértem, hogy még idén ellátogatok hozzájuk egy sütögetésre, ami aznap nélkülem zajlott le, de sajnos nem volt időm rá. Viszont ami késik nem múlik! Találkozunk Mi még!

Egyedül folytattam tehát az utam kelet-északkeleti irányba, hogy a román határ mentén haladjak kisebb utakon. Nagykerekit elhagyva egy BMW állt meg előttem, majd Jedlicska János tanár úr köszöntött a vidéken. Mint kiderült Ő is vajdasági származású. Ajánlott pár látnivalót, majd egy kis sós rágcsálnivaló társaságában bocsájtott útnak. 



Valaki magyarázza el, miért van annyi alpaka a keleti országrészben. Az elkövetkező napokban, a folyton ilyen kis elkerített részekbe botlottam, alpakákkal, őzekkel.



Mikre nem jó egy kormány szarv?! Így könnyedén fogyasztottam útközben.

Tanár úr említette, hogy a Nagykereki település szélén körbe tudok menni a Bocskai Várkastély körül is, de annyira azt néztem, hogy megtaláljam, hogy eszembe se jutott, hogy onnan majd egy kicsit visszafelé kell haladjak, hogy ismét északkeleti irányba haladjak. Az ég be volt borulva, tehát nem igazán segített így késődélután a Nap a tájékozódásban. A kastélykert zárva volt és picit elhanyagolva is, képeket se csináltam, csak gurultam tovább. Kiértem a településről a temetőnél, ahol egy szűk kis aszfaltút haladt, de valahogy nem raktam még össze a fejemben a képet, hogy miért kezdődött előröl az út szélén lévő kilométerkövek számozása. Eddig se túl nagy forgalmú utakon haladtam, nem is volt gyanús, hogy miért csak egy sáv szélességű az egész. Mikor pár kilométer múlva megérkeztem a térképemen nem szereplő Nagyzomlinba, már összeállt a kép, hogy rossz irányba haladtam, mert a pár házból álló település végén, megszűnt az út, ráadásul hegyeket véltem felfedezni a távolban, illetve őrtornyokat. Szóval egy az egyben sikerült nekihaladjak a román határnak. Ilyenkor jön az újra tervezés. Vissza az előző településig, majd egy földúton elindultam más irányba, mert házakat láttam a távolban.



Még ez sem bizonyult teljesen jó iránynak, mert itt egy tényleges, fizikai akadály mutatta, hogy ez bizony az országhatár. Ismét visszafordultam, majd Nagykerekiben az első emberkétől megkérdeztem, merre is kéne menjek. Nem tudom, hol kalandozhattak a gondolataim, mert még emlékeztem is rá, mikor ismét megláttam, hogy volt egy szép nagy nyíl, egy Debrecen jelzőtábla, majd ott elfordulva, pár méterrel később, már a soron következő kisebb falvak nevei is fel voltak tüntetve. Tehát ezt nagyon benéztem elsőre, de ismét a jó úton voltam.

Haladtam még egy bő órán át, mikor már a sátorállítás gondolata kellett volna keringjen a kobakomban, egy furcsa, de sajnos ismerős hang, műszaki hiba ütötte fel a fejét. Mintha egy nagyobb nyolcas lenne fékezéskor az első kerekemben. Szabályosan, ütemesen lüktető féktest, ahogy meg akarok állni. Ha visszaugrok másfél évet az időben, már is tudom milyen jelenség ez. Rögvest megállok, s a kerekemet forgatom, ujjamat a fékfelületen tartva. Eltört! Pontosabban "csak" megrepedt. Talán valami nagyobb felütés érte, hirtelen kátyúba hajtottam és a nagy súly alatt, egyszerűen elrepedt a felnim oldala. Legutóbb Bulgáriában volt ehhez hasonló problémám, még 2019 nyarán, akkor a hátsó kerekemmel. Tudtam, hogy ha szerencsém van, akár napokat is el tudok még tölteni tekeréssel, kerékcsere nélkül, viszont akkor első fékem nem lesz, s pár napon belül már elhagyom a síkabb vidékeket, akkor meg nagy szükség lenne rá!

Beletörődtem a problémába. Kihaladtam a faluból, tekintetem pedig a szántóföldeket pásztázta, hol lenne legalkalmasabb éjszakai alvóhelyet létesíteni?! Ekkor 1-2 km-re volt tőlem a román határvonal, mely nem is sejtettem milyen további problémát eredményezhet. Egy egész alkalmasnak tűnő dombos terület mellett haladtam el. Ugyan épp keletre volt tőlem a határ irányába, de csak egy kicsit akartam mögé jutni, hogy ne lássanak teljesen az útról.

Az előttem lévő bozótosnál egy földutat pillantottam meg, már nyújtottam is a kezem, hogy lekanyarodjak. Gyorsan le ellenőrzöm majd, hogy bírja a kerekem és még be is tudok sétálni az úton, vajon mennyire alkalmas a kinézett táborhelyem. Lekanyarodtam, megálltam. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, mennyire rossz döntést hoztam. Egy rendőrautóval találtam magam szemben. Rápillantottam a törött kerekemre, kutakodtam egy kicsit a táskámban, mintha csak ezért álltam volna meg, s terveztem, hogy indulok is tovább, de kiszállt két rendőr az autóból. Nem volt mese, itt már meg kell várjam a kérdéseket. A táborhely ötletét már ki is vertem a fejemből. Igazoltatás. Hova megyek, miért megyek... Jugoszláviában születtem, gyorsan kiderült a személyimből, amire még több kellemetlen kérdés érkezett. Majd jött a kérdés, amire nem kellett volna őszintén válaszolni. Hol alszom este?! Rögvest rávágtam, hogy sátorozni akarok. Mire a rendőrök közölték velem, hogy közel van a határ, szóval itt ne akarjak sátorozni, mert itt jobban figyelnek a gazdák is és ha megtalálnak, a rendőrséget fogják értesíteni, amivel nekik és a kollégáiknak okozok majd problémát. Ennyitől még nyugodtan letáboroztam volna később, de ekkor visszakérték az igazolványomat, hogy felírják az adataimat, s majd figyelmeztetik rám a kollégákat. Hurrá! Örülök! Ennyit a vadkempinges tervekről. Annyi haszna lett a találkozásnak, hogy megtudtam, Létavértesen, ami még 7-8 km volt innen, van kerékpárszervíz, tehát ott másnap reggel tudnék szerezni új kereket. Nem is akartam ma már odáig eltekerni, csak aludni akartam. A rendőrök Ferenc atyához küldtek, hogy Ő majd tud nekem szállást adni. Eltekertem hát a településig, s megkerestem Ferenc atya házát. Este 9 óra volt. Mire megtaláltam a házat, majdnem fél 10. Nem égtek már a fények a házban, sem az udvarán. Bármennyire is jó lett volna, nem volt pofám, hogy felébresszem az atyát álmából, miszerint engem a rendőrök ide küldtek, de Én legszívesebben vadkempingeznék, továbbá nem szeretnék fizetni szállásért. Nem gondolkodtam sokat, tovább gurultam, a térképem szerint, egy erdősáv húzódik a városka szélén, ott számítottam menedékre. A helyi, kelleténél kicsit jobban napbarnított elit is kiszúrt magának. Szóltak, hogy majd intéznek nekem szálláshelyet. Igyekeztem lerázni őket, de egy ideig követtek autóval, de szerencsére rá(m) untak és a város szélétől már egyedül hagytak. Az első erdősáv nem hozott szerencsét, túl nagy volt az úthoz képest a szintkülönbsége, túl sokáig tartott volna, hogy több fordulóban felvigyem az összes csomagomat, így addig mentem, míg meg nem pillantottam egy kisebb, faköteléket, mely tökéletes takarást biztosított az út mellett.



Bementem, a földút, egy "zsákutcába" vezető ágán. Mivel kisebb "hajtóvadászatra" számítottam a rendőri találkozásom után, nem vergődtem sátorállítással, ha netán tényleg megtalálnak éjszaka, így gyorsabban tovább tudok állni. Fekhely alkotás után, negyed órával elkezdett esni az eső. Mit is mondjak. Már meg is bántam, hogy nem állítottam fel a vízálló sátramat. Helyette egy szigetelő, takaró ponyvát tekertem magam és a hálózsákom köré, mely közel sem volt olyan hatékony a vízzel szemben, mint azt vártam. Pár óra alvás azért csak összejött. A Nappal együtt, én is jó korán keltem. Nem zaklatott senki éjszaka. Összekapkodtam a csomagjaimat és visszatekertem a városkába, megkerestem a bicikliboltot, majd vártam. Vártam a nyitásra, hisz még kora reggel volt. 

Ugyan csak egy új felnit szerettem volna, de nem volt külön. Komplett kerék is csak egy darab akadt nekem, de legalább ott volt az az egy. Nem tudtam, mikor leszek kénytelen ismét sötétben is tekerni, ezért nem akartam lemondani az agydinamómról, ami a legjobb fényt biztosítja nekem sötétben. Fogtam hát az új kereket, elsétáltam a település központi teréhez, és nekiláttam, hogy a töröttből kibontsam a kerékagyat, s az újba beépítsem.



Egyszerű feladat lenne egy ilyen átfűzés, ha.... Ha tényleg csak egy ugyanolyan felnibe szeretném az agyat átrakni ugyanazon küllőkkel, de nem ez volt a felállás. Egy szögletesebb profilkeresztmetszetű abroncs volt az új, ami a régihez képest megkívánt volna 2 mm-rel hosszabb küllőket. Nem is lett volna még ez sem probléma, éppen elérték az anyákat a régi küllők, de arányosan elosztva volt régebbről pótolva a kerekemben pár küllő, amik vastagabbak voltak. Vastagabb küllőanyag, kicsit máshogy fekszik fel a kerékagyon, így vesztek vele 1-2 mm-t. Ez épp arra volt elég, hogy nem kapott rá a menet, így nem volt jó az a 6 darab küllő. Az új kerék küllői sehogy se akartam passzolni. Tehát volt a régi kerekemből 2 különböző vastagságú, azonos hosszúságú acélrudacskám, az új kerékből egy olyan hosszúság, amit kb. semmilyen módszerrel nem tudtam felhasználni, illetve tartalék küllőim a hátsó kerekemhez, melyek hossza szintén nem igazán passzolt sehogy. A boltba visszaloholva se jutottam előrébb, hisz nem volt igényeimnek megfelelő küllőjük. Bántam már, hogy annyira ragaszkodtam az agydinamómhoz. Tanulság: Télen, mikor kicsit (remélhetőleg) kevesebb lesz a forgalom a bicikliboltban ahol dolgozom, fűzök saját magamnak új kerekeket, első-hátsót, azonos küllő hosszokkal így elég lesz egy méretből tartalékot vinni magammal és, mivel bőven van tárolófelületem útközben, ezentúl csak úgy indulok el túrázni, hogy viszek magammal legalább egy tartalék felnit is!

A tanulságot félre téve, tehát szétszedtem a kerekemet, majd kísérleteztem a 4 különböző küllővel, hogy valahogy összehozzak egy új kereket magamnak. Közben jöttek-mentek az iskolás csoportok előttem. A Kisváros lakó már már ismerősként mentek el előttem, oly rég óta ott ücsörögtem a templom előtt, a tűző napon, a biciklimet szerelve. Kezdett összeállni a kerék. Változó vastagságú küllők, néhány csavart párú hosszabb küllő, de már szinte egyenesen kezdett futni a felni. Nem mondom, azért ugrott néhol, kisebb tojás és nyolcas formájában. 

A képet utólag készítettem a csodakerékről, a túra végeztével. Volt ezen minden.
Csavart küllőpárok, különböző hosszok, különböző átmérők, de bő 1000 km-t futott így.

Még finomítgattam a kerekem egyenes gördülésén, mikor odalépett hozzám egy bringás, Emil Debrecenből. Saját elmondása szerint sokat szokott erre tekerni, kis forgalmú út jön Debrecen felől, de még soha nem találkozott egyetlen sporttárssal se, nemhogy rögvest egy ilyen elvetemült túrázóval. Elbeszélgettünk, miközben még az utolsó simításokat végeztem. Elment, hozott nekem egy kézműves fagyit, s gyorsan megosztotta a fagyizóban is a történetet, milyen "beteg" ember szerel már órák óta a templom előtt lévő padon. Végül sikerült összehozzam a képen látható gördülő elemet, melyet úgy gondoltam 1-2 napig használok majd így, amíg nem találok egy olyan boltot, ahol tudok venni rendes küllőket bele. Végül is az egész túrán jól teljesített, még a 70 km/órás lejtőkön is. Azért otthon ne próbáljátok ki! 

Délután 1-kor sikerült útra kelnem. Egy "normális" napon, ekkor már 80-100 km van mögöttem. Most 5 km-nél állt az órám. Volt mit bepótolnom. Egy egész napsütéses délelőttöt egyhelyben töltöttem. Volt beszélgető társam Emil, de azért haladni is akartam, szerelni hétvégeken is tudtam munka mellett, de túrázni csak ekkor tudtam. 

Frissült erővel és lendülettel, aznap 110 megtett km-ig meg sem álltam. A Szamos folyó partjáig jutottam el, Fehérgyarmat határában. A folyó menti töltés, tökéletes helyet biztosított az esti pihenésre. Az esőfelhők ismét kavarogtak fölöttem, kisebb égi áldást adva, de nem húzódott el hosszasan, este már eső mentesen aludtam.


Reggelre teljesen kitisztult az ég. Korán útra keltem. Egy kis bevásárlás után betértem egy bicikliboltba. Vettem küllőket és egy tartalék kereket. Ezt a pazarlást. Két éve még megvertem volna magam egy ilyenért. Minek veszek már megint kereket. Bő 4-5 ezer forintot elpazarolok, hol ott semmi szükségem rá, de külön felni itt se volt, ezért megvettem a kereket, hogy én még egyszer nem kockáztatok, inkább legyen fenn hazáig érintetlenül az utánfutómon.

Kis falvakon át, még a délelőtt folyamán megérkeztem Garbolcra. Csak mentem és mentem, nem volt túl egyértelmű, melyik út is visz el az ország legkeletibb pontjára. A faluból kiérve az út végén már láttam egy katonai járművet. Egyenesen őket céloztam be, hogy biztos útbaigazítást szerezzek. Ők őrizték a garbolci ideiglenes határátkelő helyet, ami ekkor nem üzemelt. Gyors navigálást követően, már meg is volt, hol tudom megközelíten, az ország legkeletibb csücskét. 

A Túr folyó töltésén zötykölődtem keletre, később egy birkanyáj mellett csobbantam is egyet. Az út végén egy asztal fogadott két paddal, s az országhatárt jelző tábla.




A hármashatár pontról vannak emlékszobrok Magyarország, Románia és Ukrajna oldalán is. Bánom, hogy nem mentettem el, azóta se találom, de volt egy nagyon jó írás, amit egy tanár osztott meg a nagyérdeművel, melyben taglalja a tényleges határpont helyét, mely jó pár méterrel beljebb, Ukrajna irányában van, egy régi, kopott jelzőkő, oszlop személyében. Lenn a Túr szobor mellett, egy jól kitaposott ösvény visz be az erdőbe, mely Ukrajnába vezetne, de kedves szomszédaink, bizonyára megunták, hogy a turisták átjárkálnak az ukrajnai szoborig, ezért szögesdrót akadályokat emeltek. Ha vagy olyan elvetemül, hogy nem is az ukrán szobrot, hanem a korábban említett, kopottas határkövet keresed, mely ott lapul a bozótosban csak óvatosan tedd azt. A szögesdrótot még könnyedén, odafigyelve meg tudod kerülni, de ha ezen túljutottál, nyak magasságban, egy alig észrevehető zsineg várja, hogy egy figyelmetlen személy neki menjen és ez a zsineg egy rakéta, jelzőrakéta vagy valami hasonló robbanóanyag kioldó csapszegéhez (bocsánat, nem ismerem a pontos elnevezését) van rögzítve. Szóval figyelj oda, ha ilyen hülyeségbe kezdesz. Persze ezt, hogy ilyenek vannak ott, csak egy "ismerősömtől hallottam". A felfedező túra után, akarom mondani az Államhatár táblával való fényképezkedés után, búcsút intettem a keleti csücsöknek, s a töltésen folytatódott utazásom.


Gyorsan felkerestem még a legkeletibb pont kopjafáját is. Azt hiszem ezután kénytelen leszek begyűjteni mind a 4 kopjafát. Kelet tehát kipipálva. A túra további részében még észak is sorra kerülhet.

Eddig megtett táv: 588 km / 4 nap.

Következő rész: Tour de Hongrie 2021 2.rész

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése