Kerékpározás Vajdahunyadra

Már tél óta tervezgetem, hogy elmenjek Erdélybe, a csodaszép Transzfogarasi úthoz. Sajnos ebbe a tervbe kicsit beleszólt a nyár eleji betegségem, hiszen 10 napon át 40 fokos lázzal feküdtem. Végül mégis belefért még az idei nyárba, hogy eltekerjek Erdélybe, de egy rövidebb távot valósítottam meg, ugyanis elbicikliztem a Vajdahunyadi Kastélyig és vissza.

1. nap: Oromhegyes – Arad – Nicolae Balcescu / 231,5 km megtett táv

Valamivel reggel 9 óra után, a túrafelszerelés ellenőrzése után elindultam nekivágni az ismeretlennek. A csodás kis Európa kisatlaszomat, a táskámba tettem, továbbá mellé egy cetlire felírtam a biztonság kedvéért, hogy mely nagyobb településeken is kell, majd áthaladjak útközben. Az országhatárig nem is volt semmi déle problémám, talán egy kicsit panaszkodhatnék a néhol erős szembeszélre, de legalább elviselhetőbbé tette a kánikulát. A határon átérve egy kavicsos út vezetett első romániai településemre, Valkányra. A hőségben félmeztelen, a hátamat süttetve haladtam át kisebb-nagyobb településeken. Sannicolau Mare volt az első rendes pihenő helyem, ahol megebédeltem és közkutak híján, egy boltban vettem vizet. A finom ebéd után továbbindultam a nagy hőségben és 2-3 perc elteltével rájöttem, nem lesz sok értelme egy tábla csokit tovább tárolnom a táskámba, mert el fog olvadni. Ekkor azonban már késő volt. A kemény tej csoki, kezdett inkább forró csoki állagú lenni, úgyhogy gyorsan bekanalaztam. Folytattam utazásomat. Temérdek kis településen áthaladva egyszer csak megpillantottam Aradot, s már is történt valami olyan, ami miatt nagyon megszerettem a románokat.

A városba egy 4, azaz egy rendes széles, csodásan sima, négy sávos úton haladtam be. Románia tehát úgy gondolja, a kerékpárosnak is az úton a helye és nem zavarnak be minket a gyalogosok közé a járdára. Személy szerint én ennek nagyon örültem, s a belvárosban sem kellett kis bicikli utakra vadásszak, nyugodtan közlekedhettem ott, ahol az autósok is. És képzeljétek mi történt, valami hihetetlen dolog. Egyszerűen nem zavartam senkit a közlekedésben. Még a forgalmasabb szakaszokon is simán elfértek mellettem a kamionok, buszok, autósok és egyszer sem szidtak meg, hogy mit szenvedek ott közöttük az én kis 20-22-es tempómmal.

Arad felfedezése után tovább indultam, ettem egy fagyit a hőségben, s elindultam ki a városból. Egyszer csak egy 5 km-es dugóba kerültem, ami persze engem nem nagyon akadályozott. Sajnos baleset történt és az ütközéstől mindkét irányba 5-5 km-es dugó alakult ki. Azt tudni kell, hogy még nincs kész Romániában az autópálya, tehát ezen az útszakaszon halad minden nemű forgalom, legfőképp a nyaralók a Fekete tengerre! Haladtam tovább, lassan kezdett lemenni a Nap. Ez út menti pihenőnél álltam meg vacsorázni.

...magyar konzerv, román sör, szerb kenyér…

A vacsora után elstartoltam, s már látni véltem a közeledő hegységeket. Mivel naplemente után kezdett kellemesebb hőmérséklet lenni, úgy döntöttem tekerek egy kis távot sötétben is. Így történt hogy megcsodálhattam az esti sötétben kivilágított Máriairádnai Bazilikát.

Ez pontosan 20:45-kor történt (ami Romániában már 21:45!), s egészen este 23 óráig meg sem álltam. A sötétben óriási élményt nyújtottak a hegyi utak, a friss levegő. Fényképezni nem sok lehetőségem volt ekkor, hisz a forgalom elég nagy volt mögöttem is, s a szemben érkezőket sem akartam elvakítani, továbbá inkább azt figyeltem, hogy ne kenődjek fel a szalagkorlátokra. 23 óra körül sátraztam le, egy út menti kaszáló területen. Ezzel azonban nem mondanám, hogy véget ért a napom. Hajnalba arra ébredtem, hogy fázom. Pizsamával ugyan nem készültem, „hiszen úgy is 40 fok van” szlogent hajtogattam, azonban mégis jól fel kellett öltözzek, s még a fejem is a hálózsák belső terébe került olyan hideg volt, de így is nagyon jól aludtam.

2. nap: Nicolae Balcescu – Déva – Vajdahunyad – Dobra / 166 km letekert táv

Sajnos nem volt mivel megmérjem a hajnali hőmérsékletet, de a reggel első pillantásainak észrevétele, hogy a sátramban lévő vizes palackom szinte deres lett, tehát legalább a vizem be volt hűtve a nagy melegre. Mellesleg az előző napi fogyasztásomat nem sok autó irigyelné meg, hiszen volt vagy 15 liter. Sátorbontás után immáron hőségben indultam útnak, bár még csak 8 óra volt. Ismét sok kis település várt arra, hogy átkeljek rajta és immáron világosban is láthattam a csodaszép hegyi kanyargós utakat. Ahogyan már említettem rendkívül forgalmas ez az útszakasz, tehát kezdő kerékpárosoknak nem ajánlanám itt a közlekedést, hiszen pár cm-re tekertem a szalagkorláttól és így pár cm-rel el tudtak haladni mellettem a járművek. Sokan rám dudáltak – kizárólag köszönés céljából, tehát senki nem problémázott velem. Vajdahunyad községbe érve épp Campuri Surduc településből haladtam ki, amikor is előttem kb. 50 méterrel egy autó állt meg. Mivel az út mellett nem sok lehetőség van lehúzódásra, eléggé feltartotta a mögötte érkezőket, akik alig tudták kikerülni, mivel szemből is állandóan érkeztek. És hogy miért is „parkolt” le a román rendszámú autós az útra? Amint közelebb értem, egy férfi szállt ki az anyós ülésről, angolul jó utat kívánt nekem, s egy hideg sört nyomott a kezembe, nagyon szépen megköszöntem neki, majd pedig már sietett is vissza az autóhoz. A 40 fokos melegben nem is adhatott volna jobb ajándékot, az első nagyobb árnyékot vető fánál meg is álltam, hogy megigyam. Köszönet még egyszer az autósnak.

A frissítő után folytattam utazásomat. Másfél óra elteltével már Déva várát csodálhattam. Azonban ez idő alatt még egy kis földes le állóhelyen megállított egy autós hölgy. A távolból csak arra lettem figyelmes, hogy egy kisfiú integet nekem, hogy lassítsak. Megálltam, köszöntünk egymásnak. Két kisgyerek volt, anyjukkal és nagyanyjukkal. Az autójuk csomagtartójából már vették is elő a vödröket, melyek telis tele voltak, almával és szilvával. Táskáimat a nagymama rögtön ki is tömte. Pár fénykép után pedig jó utat kívántak nekem s indultam is tovább. Sajnos nem vezetett fel még csak egy gyalog ösvény sem a dévai várhoz. Az egyetlen feljutási lehetőség egy liftszerű felvonó volt, aminél persze hosszú sor kígyózott, tehát megelégedtem azzal, hogy csak lentről csodáljam szépségét. Egy kis nézelődés után, áthámoztam magam a belvároson. Csodás, hogy itt sem kellett kis keskeny járdákra szoruljak, elfértem kényelmesen a 4 illetve 6 sávos utakon. Kiértem a városból, s már szinte Vajdahunyad küszöbén álltam, hiszen csak 10-15 km választott el tőle. A tűző napsütésen tekertem a település felé a szintén több sávos fantasztikus úton. Amikor végre megérkeztem, egyenesen a kastély felé indultam el. Végre elértem utazásom célpontját. A vajdahunyadi kastély bejárata előtt álltam. Miután körülnéztem az udvarában, elmentem a vár mellé, hiszen láttam egy gyalogösvény le, a bejárati híd alá. Láttam, hogy pár motoros túrázó is ott nézelődik, tehát nem zavart, hogy valószínűleg ott tilos járkálni. miután bejártam az ösvényeket „elbeszélgettem” az ukrán motorosokkal, mivel egymás mellett parkoltunk, majd csináltunk egymásról pár fényképet.

Elbúcsúztunk, jó utat kívántuk egymásnak, majd mindenki indult a saját útjára. Körülnéztem még a városközpontban. Megebédelt egy parkban, majd Déva felé vettem az irányt. Útközben egy szembe jövő kerékpárosra köszöntem rá, aki ezután rögtön meg is fordult, s egyszer csak már ott tekert mellettem. Ő csak románul tudott, illetve pár magyar szavat ismert. Kézzel, lábbal ugyan, de sikerült kommunikálnunk egymással. Mint kiderült, felesége 4 évig Csepelen dolgozott és ő kerékpárral járt fel hozzá, Romániából. Őt mindig Pistának szólították, tehát azt nem tudtam meg, hogy tényleg ez-e a valódi neve, vagy csak Magyarországon így becézték.

Ő lenne Pista :)

Nagyon meglepődött, mikor elmondtam neki, hogy csak 20 éves vagyok (pontosabban majd november 18-tól), mert ő már nyugdíjas, bár nagyon jól tartja magát. Pár km-en velem tartott, jó utat kívánt, majd visszafordult eredeti úti célja felé. Következő megállóm a Déva szélén lévő Auchan hipermarket volt, ahol felfrissítettem magam, s a világ legfinomabb, friss croissantját fogyasztottam el. Mire kiértem az üzletből, meglepetésemre, még a biztonsági őr is a kerékpáromat figyelte, tehát teljes biztonságban volt a „kicsikém”.

A kis uzsonna után elindultam hazafelé. Kezdett kellemesebb idő lenni, hisz már alig világított a Nap. Ekkor úgy határoztam elég lesz mára a tekerésből és Dobra település mellett, egy kaszáló területen sátrat állítottam, közvetlenül egy erdő mellett.

3. nap: Dobra – Temesvár – Lunga – Jimbolia - Iđoš / 243,5 km teljesített táv

Reggel a hűvösre ébredtem fel. Még előző nap furcsálltam, hogy néhol füstölögtek a kémények, de rájöttem, hogy a hegyvidéken, bizony hűvös van hajnalban egészen reggel 8-ig. Szóval inkább visszafeküdtem és aludtam egy kicsit. Fél 9 körül indultam útnak. Itt volt a várva várt szakasz, a hegyi erdős szakasz, amit már nagyon hiányoltam. Több mint fél órát csak felfelé tekertek, hol meredekebb, hol elég gyenge emelkedőkön. Megérte a fáradságot, hiszen ezután az erdőből szinte tekerés nélkül távoztam, inkább a fékekre kellett figyeljek, nehogy kiszálljak valamelyik kanyarban. A csodás táj mindenért kárpótolt és a rengeteg lejtő, ami következett, egyszerűen fantasztikus volt. Az ereszkedés után Faget gyönyörű központjában álltam meg reggelizni. Haladtam tovább s egyre melegebb kezdett lenni. Ilyenkor az ember, sportoló legjobb barátja a víz. Egy hosszabb szakasz előtt egyik kulacsom kimaradt a töltésből, s útközben derült ki, úgyhogy be kellett osztanom az 1,5 liter vizemet egy település mentes hosszú napos szakaszra. Mivel ilyet többször nem akartam megkockáztatni, később egy kulacs ürülése után már kutat kerestem vagy megálltam egy boltnál. Chevereșu Marenál a település táblánál van egy temető, gondoltam ott azért úgyis folyik a kút. félreálltam az útról és nagy meglepetésemre, hiába pumpáltam, egy csepp víz sem jött. Nem keseredtem el, hisz településre értem, továbbá volt még, kicsit több mint 1 liter vizem. Azonban valószínűleg egy autós láthatta a „mutatványt“, hogy vizet próbáltam szerezni, de nem jött össze, mert ahogy a bolthoz közeledtem, egy fickó integetett a napsütésben, kezében szorongatott két fél literes hideg ásványvizet. Csak azért megállt a boltnál, hogy nekem vizet vegyen. Szintén román rendszámú volt járműve, ahogy eddigi ilyesfajta segítőimé. Hatalmas köszönet neki!

Ebédidőre, valamivel kettő óra után értem el Temesvárat. Az első parkban megebédeltem, majd elindultam szétnézni a központban.

Temesvár fő tere

Gyönyörű volt a főtér, le is ültem, hogy igyak egy jó hideg román sört. A pincérnővel elsőre nem nagyon akartuk megérteni egymást, de végül sikerült összeegyeztetnünk, hogy mit is szeretnék. Annyira megtetszett a sör, - bár a pincérnő is gyönyörű volt - hogy ittam még egyet, s csak ezután indultam útnak.

Sikerült pont beleintegessen a képbe :)

Bild településig terveztem elmenni, s ott kempingezni. Viszont annyira megjött a kedvem a hűvösben való biciklizésre, hogy vacsora után útra keltem, s sötétben folytattam a túrát. Kisebb térképes bakik (betonút helyett, föld- és kavicsos út) és eltévedések után sikerült eljutnom Lungaba, ahol határátkelő van Kikinda felé. Sajnos én fél egy (saját időzónám szerint fél 12) körül érkeztem meg és csak éjfélig dolgoztak. A kedves határőrrel, aki csak románul tudott, megbeszéltük, hogy én mit is szeretnék ott, s megmutatta, hogy van, másik határ ahol át tudok menni, Jimboliánál de az nem épp kis kerülő. Mivel hajnali túraként folytattam a tekerést, egy „kis“ kitérő nem lombozott le. Mint utólag kiderült, közel 70 km volt ez a „kis“ kerülőm. Így érkeztem meg Kikindára hajnali 3-kor.

A "kis" kerülő utam

Nem sok emberrel találkoztam a központban. Kulacsaimat megtöltöttem, s tartottam egy hajnalizást, vagyis „reggeliig még sok idő van“ kajálást. Nem tudom mások hogy bírnak 24 órát tekerni alvás nélkül, talán kávéznak közben, vagy van valami titkuk, de engem annyira elfogott az álom Iđoš-ra érve, hogy sátrat állítottam egy kukoricás végében napfelkelte előtt egy kicsivel, s ledőltem aludni.

4. nap: Iđoš – Zenta – Oromhegyes / 45 km az utolsó napi kis lazító táv

Pár óra alvás után, az erős napsütésre ébredtem. Gyors sátorbontás után, paripára pattantam, s vágtáztunk egyenesen Tiszaszentmiklós felé. Itt megreggeliztem, majd nekivágtam, az utolsó „pár“ km-nek. Zentán még megálltam egy utolsó kulacstöltésre és elindult a visszaszámlálás, kevesebb mint 15 km marad. A meleg ellenére, ez a kis táv már élvezetes volt, hisz már az otthon szele csapkodott. Pár perccel dél előtt álltam meg csodás kis településem táblájánál, ami azt jelentette, hogy megérkeztem a túra finisébe, végre itthon vagyok.

Összességében nagyon megszerettem Romániát. Hogy mi is tetszett meg benne? Első sorba az, hogy bárhol biciklizhetek. Konkrétan csak egy-két sétáló utcánál láttam kerékpáros tiltó táblákat, sehol máshol nem voltak. Attól hogy forgalmas, olykor szűk utakra engedik a biciklis forgalmat, ami viszont sokszor szélesedik 4, vagy akár 6 sáv szélességre, a forgalom résztvevői közül senkinek nem okozott problémát, hogy én is ott tekerek. Legfőképp annak a három autósnak köszönöm a kedvességét, akik olykor másokat is feltartottak, csak hogy megkínáljanak, sörrel, vízzel vagy épp gyümölccsel. Köszönet nektek még egyszer. Csodás volt a táj, a hegyes útszakaszok, a segítőkész emberek, akik kézzel-lábbal mutogatva is, de segítettek nekem, a tájékozódásban. Tehát tetszett a túra, az ország, egyedül medvével nem találkoztam, tehát az biztos, hogy még meg dogom látogatni az országot.

E három és fél nap alatt összesen 686 km-t sikerült tekernek, minden féle műszaki probléma nélkül.

III. balatoni bringatúra 2015 - 860,15 km

A most már hagyományként tekinthető balatoni bringatúra, úgy gondolom „beleégett” az agyamba. Minden év júliusában ezt várom legjobban, de a környéken lakók sem lepődnek már meg úgy, mint 2 éve, hogy „a gyerek körbe akarja biciklizni a Balatont”. Idén harmadik alkalommal jött létre a túra, tehát 2015-ben útnak indult a III. balatoni bringatúra, melyet idén is az induló ponttól kezdve két keréken teljesítettük. A kezdeti nagy érdeklődések, nagyszámú lehetséges jelentkezők (5-10 fő), szépen lassan elfogytak a tavaszi hónapok múlásával, így végül ketten maradtunk, tehát megismétlődött az I. balatoni bringatúra párosa, jómagam Vörös Tamás (Vajdaság - Oromhegyes) és Takács Krisztián (Vajdaság – Magyarkanizsa) felállással. A túra időpontja 2015. 07. 12–17.

Első nap: Oromhegyes – Baja – Szálka 168,8 km; kerekezéssel töltött idő 8 óra 3 perc

6:00, a biciklim felpakolva, utánfutó rögzítve, kulacsok megtöltve, a reggeli napsütés kezdi felmelegíteni a fagyos reggelt. Itt az indulás ideje. Az udvarunkból kigördülve, szülőktől elbúcsúzás és irány Magyarkanizsa. A megbeszélt találkozó, a megszokott indulóhely, volt középiskolám parkolója, a Beszédes József MMIK Magyarkanizsán. Reggelizés közben megérkeznek az első kísérők, volt osztályfőnököm, valamint két hölgy alkotta a kísérő csapatot. Krisztián pár percet elaludt, ezért elé mentünk és a kapujuktól vette kezdetét a túra a „teljes” mezőnynek. A Palicsi-tó volt első megállóhelyünk, volt osztályfőnökünk idáig tartott velünk, jó utat kívánt és visszafordult. Innen tehát négyen folytattuk az utat. A hölgyek Szabadka központjáig tartottak velünk, majd ők is leváltak a csapatból.

Palicsi tónál

Most már ketten róttuk a kilométereket, megnéztük a szépülő szabadkai központot, majd a határ felé indultunk. Nemsokára ismét bővült a csapat. Szabadka szélén Tóth Zoli csatlakozott hozzánk, aki Kiskunhalasról jött elénk, hogy velünk tekerjen Bajáig. Tehát a trió a határon átérve Baja felé vette az irányt. Egy kis településen, Csikérián megtöltöttük kulacsainkat az immár elég meleg időben. Bácsalmáson áthaladtunk, majd Bácsbokodon a parkban tartottunk ebédszünetet. Fél kettő körül tovább indultunk, s Bajáig meg sem álltunk. Itt egy jó hideg sör szünet következett, majd búcsút vettünk kedves bringás barátunktól Zolitól, s jó utat kívántunk egymásnak.

Kísérőnkkel, Zolival

Ezután Baján tartottunk még egy hosszabb pihenőt is a Gemenc Vándorponton, amely tökéletes hely a megfáradt utazók, vándorok szemében. Kissé eldugott helyen fekszik, nincs még nagyon elterjedve a híre, így a biztonsági emberen kívül csak mi voltunk ott. Frissítő zuhanyt vettünk e meleg délutánon, megbeszéltük az „őrrel”, hogy visszafele itt verünk majd sátrat, majd tovább gurultunk, hisz várt még ránk egy kis út, a Szálkai-tóig. A tóhoz elég sok emelkedő és kanyargós kis út vezetett, de a csodás tájért megérte. A tóparton egy asztalnál megvacsoráztunk és már elkezdtünk pakolni, hogy sátrat állítsunk, azonban ekkor egy idősödő férfi lépett oda hozzánk és azt mondta, hogy itt nem szabad sátrazni, mert ez magánterület. Felpakoltunk a bringákra és visszatekertünk még 3 km-t arra amerről jöttünk, ott pedig sikeresen lesátraztunk. Így utólag már bánom, hogy nem kértünk még csak egy személyigazolványt sem a férfitól, hiszen nem volt mivel bizonyítsa, hogy ott tényleg nem sátrazhatunk és hát ki sem volt táblázva, hogy tilos lenne. A furcsaság az, hogy ott vezetett egy gyalogos túraösvény és 5-10 méterenként asztalok és padok voltak a tó mellett. Azért én kicsit furcsállnám, ha mondjuk, az udvaromon át vezetne egy ösvény és ott ennének a turisták. Az ügyet részletesen leírva küldtem egy email a szálkai polgármesternek és jelenleg a válaszát várom, hogy ez hogyan lehetséges, és hogy ha legközelebb arra járnék, akkor tudjam, hogy még is hol szabad táborozni.
Így ért véget az első napunk, sátorhelyünk a Szálkai-tó partján volt.

Szálkán

Második nap: Szálka – Balatonvilágos 133,62 km; tekeréssel töltött idő 7 óra 9 perc

Reggel sajnos kellemetlen „zajra” ébredtem. Esik az eső. 7 órára beszéltük meg az indulást, de itt még csak 5 óra volt. Nem aludtam már vissza, hiszen a fantasztikus sátramon szépen lassan elkezdett becsöpögni a víz, szóval az egyik sarokba 1-2 nehezebb tárgyat tettem, hogy oda folyjék le a víz. Pakolás, majd 7 óra körül elstartoltunk. Esőkabátokban, csomagok bezacskózva és így nekivágtunk, hogy átguruljunk a borvidéken. A reggel is tartogatott még egy hosszabb emelkedőt, de végre jött a párja is, egy gyönyörű szép lejtő. A csendesedő esőben érkeztünk meg Szekszárdba ahol az eső miatt úgy döntöttünk, inkább most nem megyünk fel a kilátóhoz. A központban azért megálltunk egy-két fényképre, majd elindultunk a Bor utca felé, hiszen más úton kerékpárral nem lehet Szekszárdból úgy kijutni, hogy Tamási felé tudjunk menni. Egy kis kavicsos rázkódás, de legalább az eső elállt. Végre kiértünk a 65-ös útra és már róhattuk is a kilométereket Siófok irányába. Említésre méltó, hogy Kétynél megszületett túránk legnagyobb sebességi rekordja, mivel Krisztián az én 62 km/h-s sebességemet is átlépte és 65 km/h-val gurult le a lejtőn. Nem sokáig örülhettünk a napsütésnek, hisz Tamásiban már ismét esőkabátba burkolózva gurultunk be. Itt ebédszünetet tartottunk. Nemsokára az eső is alábbhagyott tehát esőkabát le és folytattuk az utazást. A terveim szerint ezen a napon még nem haladunk át Siófokon, szóval Ságvárnál lefordultunk Balatonszabadi felé és a kis, szinte „rejtett” utakon eljutottunk a 7-es útra, ahonnan már ismerős útvonalon, a balatonvilágosi kilátó volt az első megállónk a magyar tengeren.

Megérkeztünk Balatonvilágosra

 A „szeretett” balatonvilágosi lejtőnkön ugyan nem tudtunk leszáguldani, mivel felújítás alatt áll, de mellette egy gyalogos lejárón szépen le tudtunk jutni a Balaton partra, s letáboroztunk szokásos helyünkön, a szabad strandon. Egy balatoni lángos, vacsora, sátorállítás, majd fürdés volt a program. A hűsítő víz majdnem hidegnek bizonyult ekkor, tehát egy gyors kis csobbanás volt, majd alvásra került a sor.

Harmadik nap: Balatonvilágos – Szigliget 153,23 km; kerékpáron töltött idő 8 óra 43 perc

Első napunk a Balaton körül. Reggel napsütésre ébredtem, úgy tűnt az égről, hogy ma szárazon ússzuk meg az utazást. Reggeli után, 8 óra körül elrajtoltunk, s Balatonalmádi felé vettük meg az irányt. A tegnapi jó kis lejtő után, most kénytelenek voltunk tolva feljutni a dombtetőre. Első pecsételő helyünk a Bear Bike kerékpáros üzlet lett volna, azonban odaérve, csak egy lelakatolt felirat nélküli „bódét” találtunk. Továbbálltunk, s meg is lett első pecsétünk Balatonalmádiban, a Yacht Kemping jóvoltából. Itt egy kitérőt iktattunk be a kerülésbe, hiszen Szentkirályszabadja felé indultunk útnak. Nagy emelkedőkön sikerült feljussunk az Almádiban lévő kilátóhoz, körülnéztünk, majd kiderült, hogy fel sem kellett volna jöjjünk. Legalább most lejtők következtek. A bringaút szépen elvezetett minket a város végére, majd a következő város felé, fokozatos emelkedéssel. Végre elértük Szentkirályszabadját, pár per múlva pedig már a „szellemváros” köszöntött minket, amiért végül is ezt a kitérőt beraktuk a balatoni bringakörünkbe. Alaposan felfedeztük a régi várost, s az épületeket. Visszaindultunk a Balaton felé. Alsóörsnél tartottunk egy ebédszünetet, a Móló Cafe & Friss Pékségnél. Előkerültek a tavaly már jól megismert tejfölös csónakok, s az éhségnek már vége is lett.
Az ebéd után Tihany felé indultunk. Egy pecsét, s hideg sör után feltekertünk az apátsághoz, majd a hosszú lejtőn vissza le. Aszófőn sajnos a borászat 10 perccel az érkezésünk előtt zárt be, így a pecsétnek búcsút inthettünk, de ez nem is bántott, csak szerettem volna egy üveg bort is. Majd jövőre! Balatonudvarin megálltunk egy fényképre a szív alakú sírköveknél, átgurultunk Balatonakalin, majd a badacsonytördemici elágazásig meg sem álltunk. Szigliget felé egy kerékpáros pihenőhelynél állítottunk sátrakat a szúnyogok nagy örömére.

Csopaki diadalívnél

Szív alakú sírkövekkel

Negyedik nap: Szigliget – Balatonvilágos 121,1 km; tekerési idő 7 óra 17 perc

Reggel ébredés után egy kis es lepett meg minket, de szerencsére csak egy 5 perces zápor volt. A reggelit követően nekivágtunk Keszthelynek. Balatongyörökön még megnéztük a Szép kilátót, s már szinte meg is érkeztünk Keszthelyre. Szereztünk egy „rakás” pecsétet, és ezzel búcsút is intettünk a Balaton Északi részének. Következő megállónk a balatonberényi Beach Cafe volt, itt csak pecsétet kértünk, s a Gyufa lángosozóban tartottunk egy kis uzsonnaszünetet. A Lacika kisvendéglőben felfrissültünk a jó hideg fröccsöktől, majd meglátogattuk még a Kétkerekűek Oázisát. Ezután az út mellet közvetlenül a vízparton megálltunk ebédelni és fürödni, mert ekkor már megérkezett a kánikula. Innen szinte megálló nélküli út vitt minket Siófokra, de azért figyeltük, hogy a pecsételő helyeknél el ne suhanjunk. A Balaton „fővárosában” persze megnéztük a központot, a víztornyot. Megkerestük Czóbel Béla bácsit a főtéren, egy fotó erejéig „boldogítottuk”.

Czóbel Béla bácsival

Szuvenír vásárlás után Balatonvilágos felé indultunk. Benéztünk még pecsétért az Balatontourist Autós Kempingbe, de sajnos pár perccel előttünk zárt be a recepció. Balatonvilágosban pihentünk még egyet a Kerékpárbárban, egy meleg szendvics mellet, majd beértünk a szabad strandra, a Balaton kerülésünk induló helyére. A fürdés nem maradhatott el, a víz sem volt hideg. Sátrat állítottunk, majd a vacsorát követően nyugovóra tértünk.

Ötödik nap: Balatonvilágos – Baja 151,7 km; kerekezési idő 7 óra 52 perc

Reggel tikkasztó napsütésre ébredtem valamivel 6 óra után. Már ekkor sem volt hideg. Pakolás, sátorbontás és reggeli után, fél 9-kor elbúcsúztunk a magyar tengertől és útnak indultunk, mert hát egyszer haza kell menni.

Siófokon, egy TRIANONI emlékműnél

Ezen a napon a hőségé volt a főszerep. A közel 35-40 Celsius fokos melegben rengeteg vizet ittunk meg, süttettük a hátunkat útközben, de azt sem volt érdemes sokáig, az erős napsütésben. Találkoztunk néhány szintén túrázó bringással. Legnehezebb dolga, talán annak a hét hölgynek volt, akiknek egy emelkedő felénél köszöntünk. Ők is felfelé tartottak csak ekkor már tolva a bringákat, viszont ők hátitáskákkal vágtak neki az „ismeretlennek”, ami azért még a tavaszi hidegebb napokon is megizzasztja az embert. Egyszer csak egy vajdasági autós dudált ránk egy másik emelkedő közben. Egy újvidéki házaspár volt, akik megvártak minket az emelkedő tetején. Vízzel kínáltak minket, az elég gyenge szerb tudásunk révén, inkább mutogatva történt a kommunikálás, de a lényeg, hogy így is megértettük egymást. Pár perc „beszélgetés” után, jó utat kívántak, s elindultunk a kis pihenő után. Szekszárd felé haladtunk. Elértük a várost, s „felmásztunk” (itt is, ahogy sok helyen) a kilátóhoz. Rendkívül messzire el lehetett látni innen. Csodás kilátás tárult elénk. Továbbhaladva útközben, erre is egyre több bringás tűnt fel a szép tikkasztó napsütésben. Sokan kívántak jó utat nekünk, bíztattak minket, s persze minden bringásnak köszöntünk, akivel az utakon találkoztunk. 7 órakor végre megpillantottuk a Dunát, melynek elég alacsony vízszintjét rengeteg strandoló kiélvezte. Bajára érve első dolgunk volt a vacsora beszerzése, majd a Gemenc Vándorpontra vezetett az utunk, ahol aznap este aludtunk. Azt hiszem, még Poldi bácsi is megirigyelt volna bennünket, hiszen: "Az a szép zöld gyep...", annyira sima és sűrű volt, hogy egyáltalán nem volt szükség a hálózsákra alám. Az estét sem nevezném épp hűvösnek, de kellemesen jót aludtam az ágy simaságú füvön, ahova sátrainkat felállíthattuk.

Gemenc Vándorpontnál

Hatodik nap: Baja - Oromhegyes: 131,7 km; 6 óra 30 percet bicikliztünk az utolsó napon

Csodás volt itt ébredni, a pihenőponton. Finom reggeli a csodás közösségi épületben. Mivel előző nap hintaágyakat is láttunk kinn, csak a szúnyogokkal együtt inkább nem akartuk kipróbálni, most reggeli után a kedves biztonsági őrtől kértem kettőt, s lazán elhintázgattunk még indulás előtt. A bajai Gemenc vándorpont a világ legjobb helye! Csak ajánlani tudjuk mindenkinek! Hintaágy, nyugágy, wc, tusolás, vízforraló, hűtő, mikró, kenyérpirító, csodás bringatároló, a sima fű és még sorolhatnánk. Még nincs kitáblázva, hogyan is jut el ide az ember, ezért is lehetett az, hogy csak mi voltunk ott, de megfelelő reklámok után bizonyára elég forgalmas hely lesz a túrázók körében. Tehát csak ajánlani tudjuk. Ha erre jár valaki bringával, gyalog vagy bármivel keresse meg ezt a helyet, mert egyszerűen fantasztikus (a hídról könnyen meglátható, s a Tescotól nagyon egyszerű eljutni hozzá). Szóval búcsút vettünk a Vándorpont munkásaitól, akikkel elbeszélgettünk még reggeli előtt, s közben és elindultunk, hogy azért hazaérjünk egyszer. Az út további részén már nem történt velünk kiemelkedő érdekesség. A Tompai határátkelő előtt az utolsó boltnál álltunk meg ebédelni. Árnyék, zene, finom hideg sör, meg persze az ebéd. Jól jött egy kis hűsölés, bár az árnyékban sem fáztunk meg. Átértünk Szabadkára, a központban feltankoltunk vízből, majd a Palicsi tó felé tekertünk el. Persze itt is megálltunk vízért, mert 1-2 litert simán megittunk mire a városközpontból kiértünk és a nem is túl messze levő tópartot megpillantottuk. Még egy pihenőt tartottunk Kispiacon, s megérkeztünk Krisztián lakhelyére, Magyarkanizsára. Pihentem egy kicsit nála, majd továbbindultam, mert engem várt még 15 km. Pontosan 7 órakor értem kis településem, Oromhegyes táblájához, ahonnan még pár percre volt szükségem és hazaértem.

Hazaérkezés

Összességében egy nagyon jó kis balatoni túra jött össze idén is. Az eső ellenére nagyon szép időnk volt, hisz idén nem kellett minden nap csomagolnunk, nehogy elázzon mindenünk. Csodás volt a Balaton, a lángos, a fürdés és persze a hideg csapolt sör. A pecsételő helyeken, szinte egytől egyik teljes mértékben a segítségünkre voltak. Kedvesek voltak, segítőkészek, néhol még röviden el is meséltük, hogy honnan is jöttünk túrázni és eddig miket néztünk meg. Idén még csak egy defektünk sem volt, tehát kijelenthetem, hogy problémamentesen sikeresen végigkerekeztük a 860,15 km-es távot. Úgyhogy már most kijelenthetem, Balaton vigyázz! 2016-ban is meglátogatunk, s körbe tekerünk rajtad!

Végezetül Balatoni Bringakör Bizonyítványaink, a balatontipp.hu jóvoltából.

Okleveleink, mellyel bizonyítani tudjuk, hogy sikeresen megkerültük a magyar tengert:

Facebookon, elérhető a túrán készült összes fénykép!

Fényképek III. balatoni bringatúra /1

Fényképek III. balatoni bringatúra /2