Kerékpározás Vajdahunyadra

Már tél óta tervezgetem, hogy elmenjek Erdélybe, a csodaszép Transzfogarasi úthoz. Sajnos ebbe a tervbe kicsit beleszólt a nyár eleji betegségem, hiszen 10 napon át 40 fokos lázzal feküdtem. Végül mégis belefért még az idei nyárba, hogy eltekerjek Erdélybe, de egy rövidebb távot valósítottam meg, ugyanis elbicikliztem a Vajdahunyadi Kastélyig és vissza.

1. nap: Oromhegyes – Arad – Nicolae Balcescu / 231,5 km megtett táv

Valamivel reggel 9 óra után, a túrafelszerelés ellenőrzése után elindultam nekivágni az ismeretlennek. A csodás kis Európa kisatlaszomat, a táskámba tettem, továbbá mellé egy cetlire felírtam a biztonság kedvéért, hogy mely nagyobb településeken is kell, majd áthaladjak útközben. Az országhatárig nem is volt semmi déle problémám, talán egy kicsit panaszkodhatnék a néhol erős szembeszélre, de legalább elviselhetőbbé tette a kánikulát. A határon átérve egy kavicsos út vezetett első romániai településemre, Valkányra. A hőségben félmeztelen, a hátamat süttetve haladtam át kisebb-nagyobb településeken. Sannicolau Mare volt az első rendes pihenő helyem, ahol megebédeltem és közkutak híján, egy boltban vettem vizet. A finom ebéd után továbbindultam a nagy hőségben és 2-3 perc elteltével rájöttem, nem lesz sok értelme egy tábla csokit tovább tárolnom a táskámba, mert el fog olvadni. Ekkor azonban már késő volt. A kemény tej csoki, kezdett inkább forró csoki állagú lenni, úgyhogy gyorsan bekanalaztam. Folytattam utazásomat. Temérdek kis településen áthaladva egyszer csak megpillantottam Aradot, s már is történt valami olyan, ami miatt nagyon megszerettem a románokat.

A városba egy 4, azaz egy rendes széles, csodásan sima, négy sávos úton haladtam be. Románia tehát úgy gondolja, a kerékpárosnak is az úton a helye és nem zavarnak be minket a gyalogosok közé a járdára. Személy szerint én ennek nagyon örültem, s a belvárosban sem kellett kis bicikli utakra vadásszak, nyugodtan közlekedhettem ott, ahol az autósok is. És képzeljétek mi történt, valami hihetetlen dolog. Egyszerűen nem zavartam senkit a közlekedésben. Még a forgalmasabb szakaszokon is simán elfértek mellettem a kamionok, buszok, autósok és egyszer sem szidtak meg, hogy mit szenvedek ott közöttük az én kis 20-22-es tempómmal.

Arad felfedezése után tovább indultam, ettem egy fagyit a hőségben, s elindultam ki a városból. Egyszer csak egy 5 km-es dugóba kerültem, ami persze engem nem nagyon akadályozott. Sajnos baleset történt és az ütközéstől mindkét irányba 5-5 km-es dugó alakult ki. Azt tudni kell, hogy még nincs kész Romániában az autópálya, tehát ezen az útszakaszon halad minden nemű forgalom, legfőképp a nyaralók a Fekete tengerre! Haladtam tovább, lassan kezdett lemenni a Nap. Ez út menti pihenőnél álltam meg vacsorázni.

...magyar konzerv, román sör, szerb kenyér…

A vacsora után elstartoltam, s már látni véltem a közeledő hegységeket. Mivel naplemente után kezdett kellemesebb hőmérséklet lenni, úgy döntöttem tekerek egy kis távot sötétben is. Így történt hogy megcsodálhattam az esti sötétben kivilágított Máriairádnai Bazilikát.

Ez pontosan 20:45-kor történt (ami Romániában már 21:45!), s egészen este 23 óráig meg sem álltam. A sötétben óriási élményt nyújtottak a hegyi utak, a friss levegő. Fényképezni nem sok lehetőségem volt ekkor, hisz a forgalom elég nagy volt mögöttem is, s a szemben érkezőket sem akartam elvakítani, továbbá inkább azt figyeltem, hogy ne kenődjek fel a szalagkorlátokra. 23 óra körül sátraztam le, egy út menti kaszáló területen. Ezzel azonban nem mondanám, hogy véget ért a napom. Hajnalba arra ébredtem, hogy fázom. Pizsamával ugyan nem készültem, „hiszen úgy is 40 fok van” szlogent hajtogattam, azonban mégis jól fel kellett öltözzek, s még a fejem is a hálózsák belső terébe került olyan hideg volt, de így is nagyon jól aludtam.

2. nap: Nicolae Balcescu – Déva – Vajdahunyad – Dobra / 166 km letekert táv

Sajnos nem volt mivel megmérjem a hajnali hőmérsékletet, de a reggel első pillantásainak észrevétele, hogy a sátramban lévő vizes palackom szinte deres lett, tehát legalább a vizem be volt hűtve a nagy melegre. Mellesleg az előző napi fogyasztásomat nem sok autó irigyelné meg, hiszen volt vagy 15 liter. Sátorbontás után immáron hőségben indultam útnak, bár még csak 8 óra volt. Ismét sok kis település várt arra, hogy átkeljek rajta és immáron világosban is láthattam a csodaszép hegyi kanyargós utakat. Ahogyan már említettem rendkívül forgalmas ez az útszakasz, tehát kezdő kerékpárosoknak nem ajánlanám itt a közlekedést, hiszen pár cm-re tekertem a szalagkorláttól és így pár cm-rel el tudtak haladni mellettem a járművek. Sokan rám dudáltak – kizárólag köszönés céljából, tehát senki nem problémázott velem. Vajdahunyad községbe érve épp Campuri Surduc településből haladtam ki, amikor is előttem kb. 50 méterrel egy autó állt meg. Mivel az út mellett nem sok lehetőség van lehúzódásra, eléggé feltartotta a mögötte érkezőket, akik alig tudták kikerülni, mivel szemből is állandóan érkeztek. És hogy miért is „parkolt” le a román rendszámú autós az útra? Amint közelebb értem, egy férfi szállt ki az anyós ülésről, angolul jó utat kívánt nekem, s egy hideg sört nyomott a kezembe, nagyon szépen megköszöntem neki, majd pedig már sietett is vissza az autóhoz. A 40 fokos melegben nem is adhatott volna jobb ajándékot, az első nagyobb árnyékot vető fánál meg is álltam, hogy megigyam. Köszönet még egyszer az autósnak.

A frissítő után folytattam utazásomat. Másfél óra elteltével már Déva várát csodálhattam. Azonban ez idő alatt még egy kis földes le állóhelyen megállított egy autós hölgy. A távolból csak arra lettem figyelmes, hogy egy kisfiú integet nekem, hogy lassítsak. Megálltam, köszöntünk egymásnak. Két kisgyerek volt, anyjukkal és nagyanyjukkal. Az autójuk csomagtartójából már vették is elő a vödröket, melyek telis tele voltak, almával és szilvával. Táskáimat a nagymama rögtön ki is tömte. Pár fénykép után pedig jó utat kívántak nekem s indultam is tovább. Sajnos nem vezetett fel még csak egy gyalog ösvény sem a dévai várhoz. Az egyetlen feljutási lehetőség egy liftszerű felvonó volt, aminél persze hosszú sor kígyózott, tehát megelégedtem azzal, hogy csak lentről csodáljam szépségét. Egy kis nézelődés után, áthámoztam magam a belvároson. Csodás, hogy itt sem kellett kis keskeny járdákra szoruljak, elfértem kényelmesen a 4 illetve 6 sávos utakon. Kiértem a városból, s már szinte Vajdahunyad küszöbén álltam, hiszen csak 10-15 km választott el tőle. A tűző napsütésen tekertem a település felé a szintén több sávos fantasztikus úton. Amikor végre megérkeztem, egyenesen a kastély felé indultam el. Végre elértem utazásom célpontját. A vajdahunyadi kastély bejárata előtt álltam. Miután körülnéztem az udvarában, elmentem a vár mellé, hiszen láttam egy gyalogösvény le, a bejárati híd alá. Láttam, hogy pár motoros túrázó is ott nézelődik, tehát nem zavart, hogy valószínűleg ott tilos járkálni. miután bejártam az ösvényeket „elbeszélgettem” az ukrán motorosokkal, mivel egymás mellett parkoltunk, majd csináltunk egymásról pár fényképet.

Elbúcsúztunk, jó utat kívántuk egymásnak, majd mindenki indult a saját útjára. Körülnéztem még a városközpontban. Megebédelt egy parkban, majd Déva felé vettem az irányt. Útközben egy szembe jövő kerékpárosra köszöntem rá, aki ezután rögtön meg is fordult, s egyszer csak már ott tekert mellettem. Ő csak románul tudott, illetve pár magyar szavat ismert. Kézzel, lábbal ugyan, de sikerült kommunikálnunk egymással. Mint kiderült, felesége 4 évig Csepelen dolgozott és ő kerékpárral járt fel hozzá, Romániából. Őt mindig Pistának szólították, tehát azt nem tudtam meg, hogy tényleg ez-e a valódi neve, vagy csak Magyarországon így becézték.

Ő lenne Pista :)

Nagyon meglepődött, mikor elmondtam neki, hogy csak 20 éves vagyok (pontosabban majd november 18-tól), mert ő már nyugdíjas, bár nagyon jól tartja magát. Pár km-en velem tartott, jó utat kívánt, majd visszafordult eredeti úti célja felé. Következő megállóm a Déva szélén lévő Auchan hipermarket volt, ahol felfrissítettem magam, s a világ legfinomabb, friss croissantját fogyasztottam el. Mire kiértem az üzletből, meglepetésemre, még a biztonsági őr is a kerékpáromat figyelte, tehát teljes biztonságban volt a „kicsikém”.

A kis uzsonna után elindultam hazafelé. Kezdett kellemesebb idő lenni, hisz már alig világított a Nap. Ekkor úgy határoztam elég lesz mára a tekerésből és Dobra település mellett, egy kaszáló területen sátrat állítottam, közvetlenül egy erdő mellett.

3. nap: Dobra – Temesvár – Lunga – Jimbolia - Iđoš / 243,5 km teljesített táv

Reggel a hűvösre ébredtem fel. Még előző nap furcsálltam, hogy néhol füstölögtek a kémények, de rájöttem, hogy a hegyvidéken, bizony hűvös van hajnalban egészen reggel 8-ig. Szóval inkább visszafeküdtem és aludtam egy kicsit. Fél 9 körül indultam útnak. Itt volt a várva várt szakasz, a hegyi erdős szakasz, amit már nagyon hiányoltam. Több mint fél órát csak felfelé tekertek, hol meredekebb, hol elég gyenge emelkedőkön. Megérte a fáradságot, hiszen ezután az erdőből szinte tekerés nélkül távoztam, inkább a fékekre kellett figyeljek, nehogy kiszálljak valamelyik kanyarban. A csodás táj mindenért kárpótolt és a rengeteg lejtő, ami következett, egyszerűen fantasztikus volt. Az ereszkedés után Faget gyönyörű központjában álltam meg reggelizni. Haladtam tovább s egyre melegebb kezdett lenni. Ilyenkor az ember, sportoló legjobb barátja a víz. Egy hosszabb szakasz előtt egyik kulacsom kimaradt a töltésből, s útközben derült ki, úgyhogy be kellett osztanom az 1,5 liter vizemet egy település mentes hosszú napos szakaszra. Mivel ilyet többször nem akartam megkockáztatni, később egy kulacs ürülése után már kutat kerestem vagy megálltam egy boltnál. Chevereșu Marenál a település táblánál van egy temető, gondoltam ott azért úgyis folyik a kút. félreálltam az útról és nagy meglepetésemre, hiába pumpáltam, egy csepp víz sem jött. Nem keseredtem el, hisz településre értem, továbbá volt még, kicsit több mint 1 liter vizem. Azonban valószínűleg egy autós láthatta a „mutatványt“, hogy vizet próbáltam szerezni, de nem jött össze, mert ahogy a bolthoz közeledtem, egy fickó integetett a napsütésben, kezében szorongatott két fél literes hideg ásványvizet. Csak azért megállt a boltnál, hogy nekem vizet vegyen. Szintén román rendszámú volt járműve, ahogy eddigi ilyesfajta segítőimé. Hatalmas köszönet neki!

Ebédidőre, valamivel kettő óra után értem el Temesvárat. Az első parkban megebédeltem, majd elindultam szétnézni a központban.

Temesvár fő tere

Gyönyörű volt a főtér, le is ültem, hogy igyak egy jó hideg román sört. A pincérnővel elsőre nem nagyon akartuk megérteni egymást, de végül sikerült összeegyeztetnünk, hogy mit is szeretnék. Annyira megtetszett a sör, - bár a pincérnő is gyönyörű volt - hogy ittam még egyet, s csak ezután indultam útnak.

Sikerült pont beleintegessen a képbe :)

Bild településig terveztem elmenni, s ott kempingezni. Viszont annyira megjött a kedvem a hűvösben való biciklizésre, hogy vacsora után útra keltem, s sötétben folytattam a túrát. Kisebb térképes bakik (betonút helyett, föld- és kavicsos út) és eltévedések után sikerült eljutnom Lungaba, ahol határátkelő van Kikinda felé. Sajnos én fél egy (saját időzónám szerint fél 12) körül érkeztem meg és csak éjfélig dolgoztak. A kedves határőrrel, aki csak románul tudott, megbeszéltük, hogy én mit is szeretnék ott, s megmutatta, hogy van, másik határ ahol át tudok menni, Jimboliánál de az nem épp kis kerülő. Mivel hajnali túraként folytattam a tekerést, egy „kis“ kitérő nem lombozott le. Mint utólag kiderült, közel 70 km volt ez a „kis“ kerülőm. Így érkeztem meg Kikindára hajnali 3-kor.

A "kis" kerülő utam

Nem sok emberrel találkoztam a központban. Kulacsaimat megtöltöttem, s tartottam egy hajnalizást, vagyis „reggeliig még sok idő van“ kajálást. Nem tudom mások hogy bírnak 24 órát tekerni alvás nélkül, talán kávéznak közben, vagy van valami titkuk, de engem annyira elfogott az álom Iđoš-ra érve, hogy sátrat állítottam egy kukoricás végében napfelkelte előtt egy kicsivel, s ledőltem aludni.

4. nap: Iđoš – Zenta – Oromhegyes / 45 km az utolsó napi kis lazító táv

Pár óra alvás után, az erős napsütésre ébredtem. Gyors sátorbontás után, paripára pattantam, s vágtáztunk egyenesen Tiszaszentmiklós felé. Itt megreggeliztem, majd nekivágtam, az utolsó „pár“ km-nek. Zentán még megálltam egy utolsó kulacstöltésre és elindult a visszaszámlálás, kevesebb mint 15 km marad. A meleg ellenére, ez a kis táv már élvezetes volt, hisz már az otthon szele csapkodott. Pár perccel dél előtt álltam meg csodás kis településem táblájánál, ami azt jelentette, hogy megérkeztem a túra finisébe, végre itthon vagyok.

Összességében nagyon megszerettem Romániát. Hogy mi is tetszett meg benne? Első sorba az, hogy bárhol biciklizhetek. Konkrétan csak egy-két sétáló utcánál láttam kerékpáros tiltó táblákat, sehol máshol nem voltak. Attól hogy forgalmas, olykor szűk utakra engedik a biciklis forgalmat, ami viszont sokszor szélesedik 4, vagy akár 6 sáv szélességre, a forgalom résztvevői közül senkinek nem okozott problémát, hogy én is ott tekerek. Legfőképp annak a három autósnak köszönöm a kedvességét, akik olykor másokat is feltartottak, csak hogy megkínáljanak, sörrel, vízzel vagy épp gyümölccsel. Köszönet nektek még egyszer. Csodás volt a táj, a hegyes útszakaszok, a segítőkész emberek, akik kézzel-lábbal mutogatva is, de segítettek nekem, a tájékozódásban. Tehát tetszett a túra, az ország, egyedül medvével nem találkoztam, tehát az biztos, hogy még meg dogom látogatni az országot.

E három és fél nap alatt összesen 686 km-t sikerült tekernek, minden féle műszaki probléma nélkül.