Tour de Hongrie 2021 3. rész

Az előző részek: Tour de Hongrie 2021 1 rész, Tour de Hongrie 2. rész

Óvatosabban ígérgetek legközelebb, hisz az előző írás óta ismét eltelt, majdnem 3 hónap. Hiába, az ihlet nem jön meg, csak úgy.

Május 29. szombat. A Bükk lábánál a szunyókálásomból, szemerkélő eső hangja ébreszt. Szeles, esős a reggel, a hőmérséklet sincs az egekben. Gyors sátorbontást követően, még vacillálok, milyen öltözékben is kéne útra kelni. Szilvásvárad irányába haladok. Legutóbb. mikor itt jártam, nem kanyarodtam be a Szalajka-völgybe, így most ezt a hiányosságot pótolom. Hűvös, esős reggel van, nem igazán kell tolakodjak a látogató tömegben, simán fel tudok tekerni a völgybe, s senkinek se vagyok útban.

Miután visszagurultam Szilvásváradig, lefelé valahogy mindig gyorsabb, utamat továbbra is nyugati irányba folytattam. Következő megállóm Bélapátfalván, egy út menti büfénél volt. Nem tudtam ellenállni a friss sültes illatoknak, ezért egy ebéd előtti ebédre betértem.
Az energiaszint feltöltését követően megvizsgáltam a mikófalvi térfigyelő rendszereket, s tovább haladtam a fejem felett gyülekező sűrű felhőréteggel.

Alig egy óra tekerést követően, egy buszmegálló fedezékébe vonultam. Esni kezdett, ismét. Most viszont nem az a kis birkaáztató szitálás, pár csepp, rendesen szakadni kezdett. Villámlás, égdörgés, s minden egyéb kíséretében. 40 perc után kissé csillapodtak a szélsőséges körülmények, gyengébb esőben lendültem útnak. 7-8 évet vártam, mire vettem egy rendes vízálló bringás esőkabátot, de végre úgy tekerhettem, hogy nem áztam ronggyá a kabát alatt. 

Lassan elállt az eső, s már szárazon érkeztem meg Nógrád megye határához. Így egyetlen megye maradt Magyarországon, ahol még nem tekertem, Vas. Az esőfelhők elől ugyan elmenekültem, de folyamatosan a nyomomban voltak, körbe vettek. 

Megközelítettem Bátonyterenyét, s mivel kötött célpontom nem volt, merre folytassam utazásomat, pénzfeldobással döntöttem el, hogy észak, avagy dél felé forduljak. Utóbbi nyert, így a Zagyva mentén "lefelé" indultam. A 21-es főúton nem közlekedhetek bringával, így hol jobbról, hol balról kerülve közlekedtem. Szurdokpüspökinél a szántóföldek között igyekeztem átjutni Jobbágyiba, ahonnan ismét aszfalton folytatódna az utazás, de olyan jó táborhelyre bukkantam, hogy kár lett volna veszni hagyni. Bár még világos volt, és bővel haladhattam volna, inkább a pihenőre szavaztam.

A főútvonal túloldaláról láttam meg a kép közepén lévő két lovast, másképp észre se veszem, hogy itt egyenesen át tudok majd jutni a következő faluba. 

Mire kialakítottam volna táborhelyem, egy terepjáró tűnt fel a távolban, mely felém közeledett. Egy csapat vadásznak tűntek. Egy dombtetőn voltam, jó távolra elláttam a fényképezőgép lencséinek hála. Vártam, hogy közelebb érjenek, nehogy gond legyen, hogy a szántóföld szélére akarok sátrat állítani. Csináltam egy kis vacsorát, falatozgattam, de nem jöttek. Már-már türelmetlenkedtem, kezdett lemenni a nap, de nyomuk veszett. Megindultam gyalog a domb alatti fákhoz. Leértem, de láttam, hogy teljesen más irányba vonultak el, szóval visszamentem a bringámhoz, és sátrat állítottam, kezdett nagyon hideg lenni, nem vártam már rájuk. 
Bekuckoltam a sátorba, már neki is lendültem volna az alvásnak, mire egy autó reflektora világította át a sátoromat. Csak megérkeztek a vadászok. Nem sok kedvem volt kimenni a hidegbe, miért nem jöttek hamarabb?! Végül is, csak köszöntek egyet kintről, megkérdezték, hogy minden rendben van-e, és jó éjszakát kívántak!

Ahogy a képeken is látható, a másnap reggel se a felhőtlen napsütésről szólt. Ismét hideggel és széllel indult a nap, az eső elmaradt, de nem is hiányzott. Egy nem túl járatos dűlőúton jutottam el a mellettem lévő faluig. A nedves fű és kalászos gabona, az útra is jól rá nőtt, a bicikli első táskái nyomták le, hogy tekerni tudjak. 

A Zagyva folyó menti töltésen elmentem egész Hatvanig, hol földes/kavicsos, hol térköves/aszfaltos szakaszokon.

Hatvanban ismét döntés előtt álltam, hova tovább?! Láttam, hogy a Zagyva töltésén tovább halad a bicikliút, így én is haladtam tovább délnek, miután meglátogattam a Trianon emlékművet.

Délidőben végre a napsugarak is előbukkantak, egy réteg öltözettől is meg tudtam szabadulni. A töltés mentén lévő pihenőhelynél ebédeltem, és a térképemet pásztáztam, hogy merre kéne haladjak, van még 3 napom hazaérni. Boldog voltam, és az is akartam maradni, ezért nem is volt kérdés, hogy a mellettem lévő elágazásnál kénytelen leszek jobbra fordulni.
Boldogot követően felfelé folytattam a túrát, hisz a Cserháton se másztam még át. Így történt az, hogy a szürke felhők között, egész Balassagyarmatig meneteltem. A városba alig beérve, már is olyat láttam, mint még soha. Nem is írom le, előbb inkább mutatom!

Egy kocsma mellett haladtam el, mikor erélyes hangon, egy nagyon fontos beszélgetés közepette, két nem szomjas egyén, egymásnak próbálta bizonygatni, hogy egy repülő lovat látnak. Felnéztem az égre, és a hihetetlen ténnyel kellett szembesülnöm. Igazuk van! Nem tudom, hányadik körnél járhattak az urak, de amit láttak, az egy az egyben az volt, aminek mondták, egy repülő ló! Ezek után Balassagyarmat, mint a repülő lovak városa marad meg emlékezetemben.

7 órára sikerült kikerülnöm a városból, ekkor már nagyon a táborhely keresés gondolata kopogtatta a kobakomat. Túl közel volt a szlovák határ, nem sok alkalmas helyet láttam, ráadásul az esőzések miatt, még jobban szűkült a megfelelő helyek száma. Fél 9-ig kellett még guruljak, mire az útról egy biztosnak tűnő fa sávot fedeztem fel. Egy nagy vízzel feltöltődött mélyebb út felületen kellett átgázoljak, hogy a fák mögé jussak, így biztosnak tűnt, hogy gyalog, vagy egy sima városi autóval, vaj mi kevés eséllyel lepnének meg éjszaka.

A következő reggelen, május utolsó napján hétfőn, végre napsütésre ébredtem. A magyar-szlovák határ mentén folytatódott az utam Szobig, ahonnan a már jól ismert, többször végig járt Duna menti bicikliúton közelítettem meg Budapestet. Ismét jöttek a ború látó felhők. Mire megérkeztem Dunakeszire, ahol egy új útszakaszt is felavathattam az átadása előtt, már esett is. 20 percnyi esőt követően, az esőkabátom ismét vándorolhatott vissza a táskámba. Többször megfordultam már a Dunakanyarban, rágtam már át magam nem egyszer Pesten, a Duna partján, egész le Ráckevéig, így ezen a szakaszon nem sokat nézelődtem, nem fotózgattam, csak élveztem a tekerést. Csepelen még tartottam egy kis bevásárlást, majd erőgyűjtés (értsd, sokadik ebéd elfogyasztása után) folytattam az utazást. Nagyon rég nem volt már defektem. Nagyon szívesen segítek bármikor bárkinek, adok tartalék gumit, ragasztót, foltot, pumpázok, csak ne a sajátommal legyen baj. Sajnos a hosszú defektmentes sorozatom most megszakadt. Nagyon jó időben, és kellemes hőmérséklet mellett sikerült átrágjam magam a fővároson, ezért is volt kellemetlen meglepetés, mikor Tökölön egy szer csak elkezdett lapulni a hátsó gumim.

Az a kis semmiség fúródott a gumimba. Egy nagyon hegyes üvegszilánk, ami csak rám várt. Addig pihent a külső gumimban, míg eléggé be nem fúrta magát, hogy átjusson a defektálló rétegen, és egy apró lyukat ejtsen a belső gumin.
Miközben a műtétet hajtottam végre, hogy a drótszamár ismét gurulhasson, egy ismerős arc állt meg mellettem. Pár órával korábban beszélgettem egy másik bringással pár percet. Mint kiderült, Zoltán ott lakott pár sarokra, ezért a gumicsere után az Ő és családja vendégszeretetét élvezhettem egy vacsora erejéig, na meg, hogy ne a kis tartalék pumpámmal vergődjek, nála kapta meg a hátsó kerekem a végleges nyomását.

A jó kis vacsora után, búcsút intettünk egymásnak, kellemes pihenő volt. Közben besötétedett. Ráckevéig szerettem volna alvóhelyet keresni, de időközben elkezdett esni, így erről az opcióról lemondtam. Viszont, a szintén Ráckevénél lévő Szent Imre kilátó egy nagyon alkalmas hely lehetett volna, egy egy éjszakás hálózsákos alváshoz. Egész úton csak arra a helyre gondoltam, amíg oda nem értem. Egy kisebb csapat fiatal "bulizott" hétfő este a kilátónál, így megállás nélkül mentem tovább. Aznapi utazásom Kiskunlacházán ért véget. Az első buszmegállónál megálltam, és "beköltöztem". 

Szeretem buszmegállókban meghúzni magam, főleg ha jó nagy paddal rendelkeznek. Egyetlen hátránya van a dolognak, reggel nagyon korán fel kell kelni, hogy ne zavarjam a buszra várakozókat. Így is történt. Hálózsákkal befeküdtem a padra, a biciklimmel elzártam magam, és reggel valamivel fél öt előtt keltem. Induláskor ugyan még jól fel kellett öltöznöm, de ezen a napon már nyoma se volt eső felhőknek. 

Szeretek új útvonalakon közlekedni. Amint tehettem, el is hagytam az 51-es főutat, hisz már számtalanszor végig tekertem rajta a haza vezető utat. Apaj-Kunszentmiklós-Izsák útvonalon faltam a kilométereket. 

A korai indulás és a kedvező időjárás miatt, kiemelkedően gyorsan haladtam Kiskunhalas felé. Már-már túl gyorsan, úgy mentem volna még. Másnap már dolgoztam, így ezt a napot kellett még kihasználni. Megérkeztem Kiskőrösre, de semmi kedvem nem volt a nyári melegben a legrövidebb úton Halasra menni, még alig volt dél, de szinte haza is értem. Szóval beiktattam még egy kis kerülőt Kecelre, ott ebédeltem, és valamikor délután 2-3 óra között érkeztem meg, 10 nap és 1372 km után Kiskunhalasra, lassan majd hozzászokom, hogy azt mondjam, HAZA.

A teljes túratáv tehát: 1372,57 km / 10 nap

Ha minden igaz, a következő nagyobb kalandra szeptemberben kapok két hétnyi szabadidőt. Ami már biztos, Magyarország legdélebbi és legnyugatibb pontja a célállomások között lesz, ezáltal Vas megye is bekerül a meglátogatott helyek közé, így az ország minden megyéjére pipa kerül. Országon belül szeretnék majd maradni, hisz számos olyan hely van még itt is, amit nem fedeztem fel, lesz tehát 14 napom, hogy az alábbi térképen bővíthessem a piros vonalakat. Nem ígérgetek, de majd igyekszem, picit gyorsabb ütemben elkészíteni utána a leírásokat is!

Addig is, hátszelet mindenkinek!

Tour de Hongrie 2021 2. rész

Ha lemaradtál az előző részről, itt pótolhatod: Tour de Hongrie 2021 1. rész

Ugyan most nem fél év, de 3 hónap csak el telt a folytatás nélkül. A történet onnan folytatódik, ahol abba maradt, vagyis az északi szélesség 47.954061 és a keleti hosszúság 22.895961 fokánál, Magyarország legkeletibb pontjánál. Útvonalamnak, innen már csak egy biztos célpontja volt, az ország legészakibb pontja, valahol a Füzéri vár "felett". 

Mindig is jobban kedveltem a kisebb, eldugott utakat. A tovább haladásom, tehát töltéseken, ösvényeken folytatódott. A perzselő napsütésben, egy kis színt is összeszedtem magamra. Hangulatos utacska vezet a magyar-ukrán határvonalon a kerékpározás és gyaloglás szerelmeseinek. Egy ideig ezeket, a patak menti töltéseken kijelölt utakat követtem, de kiszúrtam a térképen egy településnevet, amit meg akartam hódítani, ezért visszatértem a közutakra és felbukkantam Sonkádon. Legközelebb Szalonna is sorra kerül!

Sonkádi látogatásom után, a Tisza mentére értem Nagyarnál. Még nem is hallottam róla, de rögtön a településhez érve, megtaláltam Petőfi fáját. Aki nem tudná, ahogy eddig én sem, itt Írta Petőfi Sándor a Tisza című versét. Egy szép kis parkos környezet öleli körül a különleges fát, mely törzsének dőlve, annak idején a költemény született. Barátságos pihenőhely a túrázók, kirándulók, kikapcsolódni vágyók részére. Hűsítő ebédszünetet tartottam a fák árnyékában, mielőtt tovább gurultam.

A Tiszát követve, Vásárosnaményig jutottam, majd Kisvárdát céloztam be. Miután átszeltem Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét, a lemenő Nap fényében táborhely keresésbe kezdtem. 
Nyerő ötletnek tűnt a Szenna-lápi csatorna mentén keresgélni, de végül túl vizenyős, sáros területre sodródtam, így a fiatal éjszaka leple alatt tovább haladtam, át Cigándon, s végül a Tisza töltés melletti szántóföldeken leltem megfelelő pihenőhelyre a vöröslő holdfény alatt.

Másnap reggel, pirkadatkor szedelőzködni kezdtem. Reggeliztem, felmálháztam a járművemet, addig a napfény is kezdett már melegebben simogatni, s elindultam. Sátoraljaújhelyen megálltam feltölteni az éléskamrámat, közben elbeszélgettem pár helyivel, akik a fogatomat szemlélték, míg a boltban voltam. Most kezdődtek meg az igazán emelkedős szakaszok. Ahogy északi irányba haladtam, folyamatosan emelkedett a tengerszint feletti magasságom, amit a haladási sebességemben is megtapasztaltam. Ilyenkor jön elő mindig az az érzés, hogy meg kell állnom ellenőrizni, nincs-e véletlenül defektem, s talán csak azért ilyen nehéz tekernem. Volt már rá példa, hogy lyukas gumival tekertem kilométereken át, mert elkönyveltem, hogy csak simán fáradt vagyok, azért tűnik nehéznek. Jól kitáblázott kerékpáros nyomvonalak, bicikliutak voltak előttem, majd dél előtt nem sokkal, sikerült felkapaszkodni a Füzéri vár parkolójáig. Kifújtam magam, legfontosabb értékeimet magamhoz vettem, s a parkolóból nekivágtam az utolsó gyalogos mászós szakasznak a várkapuhoz. Nem sokáig tartott a gyalogtúra, csak a parkoló szélén lévő bódéig, ahol megtudtam, csak védettségi igazolvánnyal látogatható a létesítmény, ami nekem nem volt. A kapuig ugyan fel tudnék gyalogolni, de ott még semmit se fogok látni. Néhány kis szuvenír vásárlása után bele kellett törődnöm a helyzetbe. Nem a legvidámabban, de nekiveselkedtem a lejtőnek, amin az előbb hosszú percekig másztam felfele.
Hollóházán leltem meg a legészakibb ponthoz emelt kopjafát, amit a Lászlótanya privatizációja miatt helyeztek el ilyen messze, az ország tényleges legészakibb pontjától. Ez cseppet sem tántorított attól, hogy biciklivel és gyalog, sikeresen meghódítsam észak ösvényeit.

A panoráma ebédemet követően, izzadságot nem kímélve, ismét a mászásé volt a főszerep. 450 méternyi szintemelkedés várt rám, a következő 9 km-ben. Szépen lassan megérkeztem a Lászlótanya kapujáig, ahol kénytelen voltam hátra hagyni a szerelvényt, és a fényképezőgépem, illetve a kulacsom társaságában, gyalogtúrára indultam. Az erdőt járva, a térképemre bíztam magam, míg nem fel-fel nem bukkantak a magyar, s a szlovák határvonalat jelző beton oszlopok. Sikerült, a tényleges legészakibb pont oszlopát is sikerült megtalálni, legalább is, amennyire helyesen szerepelt a térképemen. Addig bóklásztam az erdei utakon, ösvényeken, hogy kedvet kaptam a gyalogtúrázáshoz, ezért az országos kéktúra útvonalát követve, elgyalogoltam a Nagy Milic csúcsáig. 

Belátom utólag, picit merész volt a vállalkozás. Bő 2 órán át tarott a gyalogtúrám, amelyre a személyi irataim, a pénzem, egy liter víz, és a fényképezőgépem kísért el, na meg a "butatelefonom". Minden más, ahogy itt az utolsó képen látható, maradt a biciklinél. A biciklis cipőm is csak így, kitámasztva, hogy száradjon, amíg sétálok. Néhány helyen csak úgy érzéssel mentem, letérve az ösvényekről, a biztonság kedvéért csináltam útközben ösvényelágazásokról fényképeket, hogy a visszaúton legyen támpontom, merről jöttem. Végül is vissza találtam, még pár gyalogtúrázóval is találkoztam, illetve egy hegyi bringással, a nagy felfedező körúton. Kicsit bánom, hogy a Nagy Milic csúcs közelében lévő Károly kilátóig nem mentem el, de az a plusz 40-60 perc már sok lett volna a spontán gyalogtúrás felszerelésemnek, mármint a felszerelés hiányának. A spontán gyaloglásnak köszönhetően, a Füzéri vár hátsó részét is megtekinthettem.

Vissza vedlettem magam gyaloglóból kerékpárosnak, s egy kis energiagyűjtés után (értsd: a sokadik ebéd elfogyasztását követően), nekilendültem a jól megérdemelt ereszkedésnek. Hiába a meleg, ilyenkor szükséges egy kabát/szélkabát. Ismerős az útvonal, ugyanitt jöttem felfelé, szóval bátran lehet ereszkedni 60-70-nel. Bár a túra első részét olvasók tudhatják, picit beteges az első kerekem, de a sebességet én is kedvelem, tehát ennyi kockázat belefért azért az élvezetért.

Innen kezdve már nem volt semmi eltervezett célpontom. Maradtak pöttyök a térképemen, melyeket előre bejelöltem otthon, indulás előtt, hogy érdemes lenne meglátogatni őket. Ráböktem hát egy tetszetősre. Szalajka völgy. Ide tartottam hát, a Szalajka völgybe. Miután leküzdöttem a lejtőt, ami valljuk be, nem volt nehéz küzdelem, síkabb vidékre érkeztem Gönc térségében.

Déli irányt vettem fel a Hernád folyó mentén. Vilmánynál megvalósult minden bringás álma, feltámadt a szél, jó erős lökésekkel északról. Hátszél, ráadásul erős hátszél. Ritka, mint a fehér holló. Bő fél órán át, csak úgy repültem 30 feletti tempóval. Egy csomagos túrán, az, hogy kilométereken át 30-cal megyek, nem túl megszokott dolog. Vizsolyon átszáguldva, egy figyelmetlen gyerekpáros ki is kanyarodott elém biciklikkel, kis híján karamboloztunk. Csak óvatosan a sebességgel!

Abaújszántóig jutottam a néha már viharos széllökésekkel. Egy nagyon jó, eldugott sátor helyet találtam az éjszakai pihenésre. Bár haladhattam volna tovább, de ha délután fél 7-kor egy ilyenre bukkan az ember, azt kár lenne a bizonytalan továbbiakra feláldozni.

Miért is épp erre haladtam a Szalajka völgy felé? Rejtett még egy pontot a térképem, melyet útba ejthettem a közelben. Egy kis faluban, Tállyán, ugyanis megtalálhatja a felfedező, Európa mértani középpontját. Még, hogy nincs semmi érdekesség Magyarországon, mikor számos ilyen nevezetes pont fellelhető.

Egy szelesnek ígérkező napon, reggel 7-kor, még nekem se túl őszinte a mosolyom!

Dimbes-dombos úton folytattam az utam Miskolchoz közeledve. A festői útvonalat választottam, nem a legrövidebbet. Szerencs után Bekecsbe "öltöztem", s így haladtam tovább Tiszalúc, Gesztely, Felsőzsolca érintésével. Nem találtam olyan utat, melyen teljesen törvényesen biciklivel bejuthattam volna Miskolcra, ezért egy picit a tilosban haladva értem el a város széli bevásárlóközpontot. 

Szereztem gázt, a kiürült palackom helyett, majd megakadt a szemem egy kis büfén, betértem hát. Sajnos csak fizetéskor ütött fejbe az információ, pedig tudtam, hogy épp azon a héten vezettek be szigorítást a vendéglátóhelyeknél, védettségi igazolvány nélkül, nem fogyaszthattam el benn az ebédemet, az amúgy üres beltérben. Nem csüggedtem, leültem a bringám mellé a parkolóban és megterítettem. Picit furcsa látvány voltam pár méterre a bejárattól, de legalább ettem egy jót. Vagyis nem. Ritkán kritizálok ételt, nem vagyok válogatós, de nagyon kár volt ezért pénzt kiadjak. 30 dkg sült hurkát és nagyjából egy ugyanekkora darab csípős sült kolbászt ettem kenyérrel, kovászos uborkával. Az íztelen túlborsozott hurka mellé a csak csípős ízű kolbász sem vígasztalt túlzottan, de az éhes túrázó nem válogat, a pazarlásnak meg nincs helye.

A kegyelemdöfés viszont ezután jött. Kajálás után elmentem még az Auchanig, hogy vegyek pár müzliszeletet, meg valami szénsavas frissítőt a hurka-kolbász párost lenyomatni. Egy lángosozó volt a bejárat közelében. Még árban is nagyon olcsó volt, ráadásul imádom a lángost (is). Picit "körbe udvaroltam" a lángosozóban dolgozó hölgyet, így bátran ott mertem hagyni a bringámat mindenestül zár nélkül, amíg bementem a bevásárlóközpontba. Egy jó tanács. Az ilyen kis büfék, bódék személyzetével érdemes pár szót váltani egy hasonló szituációban, még ha eredetileg nem is akartál venni semmit tőlük, mivel rögtön szerzel egy biztonságiőrt a bringád mellé, amíg bemész vásárolni, netán a mosdóba. Viszont a friss lángosnak nem tudtam ellenállni. A bolti hadjárat után kikértem az ízletes sajtos tejfölös fenséget. Csak emlékeztetőül, alig fél órája ettem meg, több mint fél kiló hurkát és kolbászt, kenyérrel, uborkával. Fél lángost azért frissen befaltam, a másik felét elcsomagoltam későbbre. 

Elég nagy forgalomban, végül többnyire járdázva, bejutottam Miskolc belvárosába. Egy turisztikai információs irodánál szereztem várostérképet és ajánlottak pár látnivalót is, amit érdemes beiktatnom az utamba. Többek között a Tündérkertet, amit nagyon ajánlok én is mindenkinek!

Ahogy a városból kifelé igyekeztem, egy bringás útitársam is akadt, akivel elbeszélgettünk, míg utunk egy irányba vitt. Pár km után megérkeztem a Diósgyőri várhoz, melyet épp felújítottak. Itt ismét beszélgető társakra leltem, néhány idősebb hölgy társaságában, akik nagyon éltettek, hogy milyen jó, mennyire örülnek, hogy ilyen túrázó emberrel találkozhattak. Pár percnyi úttal, megérkeztem a Tündérkerthez is, ami rögtön levett a lábamról.

Amint beléptem a "kertbe", Dorothy sárga köves útján találtam magam. Csodás pihenő övezet, park. Egy hangulatos kis kávézón át lehetett besétálni, és utána csak a nyugalom várta az embert. Ha nem jártál még itt, egyszer feltétlenül meg kell látogasd! Kézműves fagyi is volt, amiből a két gombóc, majdnem soknak bizonyult, hatalmas mennyiségeket adnak. Így már teljes volt az emberes adag ebédem, a desszerttel lezárva.

Jól eltelt a délután. Lassan kijutottam a városból, leszűkült az út, megjelent mellettem egy patak, és a forgalom is csillapodott, türelmesebbek lettek a közlekedők, az a néhány, akivel összefutottam. Egyszer csak John Legend: All of Me slágere csapta meg a fülem. Épp egy esküvő kezdődött a patak melletti "tanyán". Gyorsan oda lopóztam a kerítéshez, s kipróbáltam, mennyire tudja közel varázsolni a fényképezőgépem a menyasszonyt.

Elég gyorsan kanyarodtam le a zene hallatán. Egy furgon rögvest meg is állt mellettem. Érdeklődtek jól vagyok-e, ekkor már fényképezőgép volt a kezemben. Gyorsan összerakták a dolgot, hogy csak fotózni álltam meg, de jól esett a törődés.

Elértem Lillafüredet 5 óra után. Itt már nem volt mese, kénytelen voltam még aznap átmászni a Bükkön. Nem szívesen éjszakáztam volna természetvédelmi területen, ahol nincs túl sok búvóhely, csak ha bőven elindulok valamilyen gyalogösvényen az erdőben, de ott más is járhat rajtam kívül. Rám sötétedett, mire felértem a csúcsra Bükkszentléleknél. Innen 12 km lejtő következett Dédestapolcsányig. Az azt követő útvonalon jártam már egyszer pár éve, jól tudtam, ott könnyedén találok megfelelő szálláshelyet reggelig, ráadásul az már nem természetvédelmi övezet, bátrabban sátort állíthatok. Az ereszkedést nem tudtam teljesen kiélvezni. Teljesen besötétedett, így 30-40 fölé nem gyorsultam, ráadásul az út nagy része hatalmas kátyúkkal volt tűzdelve, nagyon rossz minőségű útburkolat mellett, tehát még fényes nappal se száguldoztam volna csomagokkal. Feltankoltam az út menti forrásvízből és a lejtőt követően pár perc alatt tábort vertem.

Eddig megtett táv: 826 km / 6 nap.

Az eddigi útvonal felületesen

Folytatás hamarosan... ígérem, most nem kell hónapokat várni rá!