Kerékpárral a Kaukázuson át - 3. rész

Eddig történt: 1. rész, 2. rész.

Július 5-e, péntek. A Kárpátok magaslatát elhagyva, síkabb részeken tartok keletre. Az eddigiekhez képest, kellemesebb, hűvös az idő. Továbbra is rosszabbnál rosszabb felületű utakon közlekedek. A térképem szerint ez egy "Nemzetközi és országos főútvonal", amit én egyszerűsítve, csak úgy nevezek, "egyes számú főútvonal". Néha a túra alatt megesett, hogy ténylegesen 1-es számmal is voltak jelölve ezen utak, s rejtettek is bőven meglepetést, a térkép szerinti rangjukhoz képest. Na, de megint kezdek elkalandozni, maradjunk még Ukrajnában. 

Az emlegetett főútvonal!

Délelőtt még elém szegődött egy tükör sima útszakasz. Szinte hihetetlen. Az út menti fáknak persze búcsút kellett mondani, már ez árulkodó volt, hogy itt bizony útépítés folyik. Azt meg ne is emlegessem, hogy a lehajtó elején még tábla is van kirakva, miszerint behajtani tilos! Egy bácsika navigált el a városban, mivel láttam a tiltásokat. Másik útvonalat kezdtem keresni, de egy szakállas, kissé lassú járású, örökifjú lépett mellém. Már mutattam is neki a térképemet, hogy én nagyon arra mennék, amerre nem szabad. Legyintett, s karját már nyújtotta is a lezárás felé, hogy menjek csak ott tovább a benzinkútig. Ott megint lesz tábla, de biciklivel mehetek tovább. Azt senki ne kérje, hogy idézzem a szavait. Nagyjából ezt mutogatta, magyarázta el nekem ott a helyszínen.
Meg is érkeztem a benzinkúthoz. Bementem, hogy vizet kérjek. A melegben gyorsan ürülnek a készletek. Inkább cipelek folyamatosan 5-6 kiloval több folyadékot, de nem fogom "sajnálni magamtól" a vizet. Kedvesen meg is mutatta a kutas, hol tölthetem fel a kannáimat. Haladtam tovább, a tiltó táblák ellenére. A forgalom, ami eddig se volt valami említésre méltó, megszűnt. Egyedül maradtam az úton. Ez nem túl jó jel, mivel egy idő után, a tényleges, friss, új aszfalton karikáztam, s még csak szemből se közeledett felém senki.

Lassan elfogytak az utat övező fák és a fenti látkép várt rám. A távolban, egy biciklis tűnt fel, előtte pedig a folyó, amin át kéne vezessen az út. Belassítottam a tempójára, hogy megnézzem hol tud majd átjutni, mivel ennyi idő alatt, az én fejemben is összeállt a kép, vajon mit is építhetnek, ha már ilyen szép út vezet ide. Hidat. Persze, hogy hidat fabrikálnak. Ahogy közeledtem, már látszottak a nagyobbnál nagyobb munkagépek, s a sok emberke, akik a hídon szorgoskodnak. Látótávon belül félreálltam, megvártam, hogy az elől haladó biciklis emberünk, vajon át tud jutni a munkaterületen, vagy feleslegesen jövök már fél órája. Hősünk lazán vállára dobta járgányát és átevickélt a készülő hídon. Ennek láttán, én is meglendültem. Az első néhány emberke nem is szólt semmit, csak tátották a szájukat. Felértem magára a hídtestre, hídszerkezetre. Egy jó 20 cm körüli padka fogadott. Még nem volt meg  a felső réteg aszfalt. Szorgos kezek mindenhol. Itt már kicsit jobban elkezdtek bámulni, s végül elérkeztem a híd keleti oldalához, ahol a szó legszorosabb értelmében, még nem volt híd. Talán egy fél méteres rés volt még a szárazföldig. Az előttem átkelő kerékpáros, persze itt is csak felkapta a bringáját és már át is ért, viszont én ezt nem igazán tudtam volna kivitelezni. Egy fickó már elém is lépett. Megérezhette magában az "X faktort". Könyökeit a derekához, ökleit keresztben a vállaihoz szorítva jelezte, nem épp itt kéne tovább menjek. Érthető volt rögtön, ez nem egy énekes meghallgatás, de most még is mit csináljak. Irány vissza az előző város, aztán kerülőutat keressek?

A megoldás egyszerűbb volt, mint azt hinnénk. Néhányan odajöttek hozzám, nagyon magyaráztak, de persze semmit se értettem. Meg kellett volna fogjanak és odarángathattak volna a híd oldalához, akkor hamarabb leesik, hogy a régi hidacska még ott van alul. Kicsit vissza haladtam. Volt egy homokból levő leágazás a régi átkelőhöz. Ott mentek át a folyón a megpakolt kamionok, szóval megértettem, mit akartak mondani fenn a dolgozók. Megfigyeltem pár percig az építményt, hogy még is mikor és hogy lehet ott átmenni. Egy autós is érkezett közben mögém, úgyhogy előreengedtem, hadd szidják őt össze, ha nem kéne itt szórakozni. Megállt az omladozó régi szerkezet előtt, egy sisakos figura közelített hozzá. Félreállították, de csak egy kamion miatt, utána mehetett is tovább. Megindultam én is. Jó nagy lendületet vettem, mert a másik oldal emelkedett és a híd után csak a vastag réteg homok volt út gyanánt. A folyóra nem igazán kellett keressem a rálátást. A régi útburkolat elég terjedelmes lyukakat, krátereket hordozott magán. Csodáltam is, hogy ezen még mernek kamionozni az emberek. Egy pillanatra a munka is megállt, megnézték, hogy tekerek fel a homokdűnén. Páran intettek is viccesen, hogy gyorsabban nyomjam. A kerekem már-már kezdte elásni magát, mire felértem a friss útra. 

A továbbiakban se kellett figyeljem a mögöttem levő forgalmat, mivel az nem volt A benzinkutas víztankolás feleslegesnek bizonyult, mert ezután sem kellett az országban csalódjak, természetes ivóvíz források miatt. Délután egyre erősödő szél fújta felém az esőfelhőket. Későbbi táborhelyemre menekültem be, az elázás ellen. 

Talán már említettem korábban, de bevallom őszintén, igen lusta ember vagyok. Mi történik ha egy lusta ember elindul, közel két hónapra, de tudja, hogy szinte minden nap sátrat kell állítson? Ahol csak teheti nem állít sátrat. Ezért is örültem, ezeknek a sűrűn előbukkanó fa építményeknek. A fenti esős szálláshelyen még vendégeket is fogadtam, nem is akárkiket, rendőröket. Elég régóta esett már, eldöntöttem itt éjszakázom, bár még világos volt. Egyszer csak egy 3 fős társaság érkezett a szomszéd pihenőbe iszogatni. Az autóból tombolt a zene, a sörösüvegek gyorsan ürültek. Egy röpke óra alatt leléptek. Addig kajáltam, jegyzeteltem, de utána már a fekvőhelyemet rendeztem a padon, mikor is egy rendőrautó kanyarodott be. Körülnézték a terültet, kezdett sötétedni. Alig néhány percet voltak ott, s tovább álltak. Lefeküdtem aludni, de egy órán belül ismét visszatértek. Fel is ültem rögtön. Mivel ki is szálltak az autóból, odaintettem Őket, hogy letisztázzam velük, miattam jöttek-e. Körbe világították a szerelvényemet, majd beléptek a tető alá. Összes ukrán nyelvtudásomat összeszedve, a fekhelyemre mutatva annyit kérdeztem: "Problem?". Mosolyogva ellenkeztek, hogy semmi gond, majd ők kezdtek mutogatásba. Elmagyarázták, hogy csak a területet ellenőrzik, mert szoktak ide járni emberek inni, bulizni és sokszor szemetelnek. Én rendben vagyok, nem miattam jöttek vissza. Ennyi nekem elég is volt. A fiút tovább mentek és visszafeküdtem. Talán jártak még "nálam" az éjszak folyamán, de fel nem ébresztettek. Végül is, saját biztonsági szolgálatom lett estére.

Másnap korán tovább indultam, fél hatkor már úton voltam. Közrejátszott a kellemes hőmérséklet. Az induláskor otthon levő kánikulának már nyoma se volt. 20-25 fok között tetőztek a hőmérők ezen a napon. Végre az is eszembe jutott, hogy nem ártana az órámon is előre tekerni egyet, ez már más időzóna. Akkor érthető lenne, miért van minden zárva reggel, hol ott, már bő fél órája nyüzsögni kéne a vevőknek. Hegyvidéknek már nem nevezném azt ahol haladok, de fel-le, aztán fel, majd le. Ez ment egész délelőtt. Az útminőség változatlan, tehát nem volt felelőtlen száguldozás a lejtőkön. 

Gyors kitérő Párizsba!

Pár másodperccel korábban, a kép felső részén látható autós, épp belegondolt, hogy venni kéne új alufelniket a gépcsodára. 

Mivel nem vagyok egy megszállott, legrövidebb út rajongó, meg az se szempont nekem, hogy csak előre kinézett nagyobb útvonalakon közlekedjek, "lecseréltem" a főútvonalat, egy (a térkép szerint) "fontos összekötőút" kategóriájúra. 

Kezdett beindulni a repce aratás szezonja, nagy örömömre, ezzel sátorhelyeket létrehozva nekem.

Másnap, vasárnap reggel, felhősen, csepergő esővel indult a nap. Fél óra tekerés után, egy buszmegállóban úsztam meg szárazon a reggelizést. Mialatt ettem, jól szemügyre vehettem, hogyan kell busszal utazni erre. Miként is kell jelezni, hogy álljanak meg értem. Ez később a nagyobb városokban is bevett szokásként köszönt vissza. 

Nem buszozom sokat otthon. Mondhatnánk úgy, semennyit se. Jó, ha évente egyszer buszra ülök, de azért az otthonihoz képest, szemlátomást másképp történt itt a közlekedés. Ugye, hogy is néz ki nálunk a dolog? Elsétálok a buszmegállóig. Jön a busz, megáll és felszállok. Ha nincs "meszecsnám" (hónapos jegyem) veszek jegyet a sofőrtől és már megyünk is. 

Akkor most nézzük, mit is tapasztaltam a reggelim alatt. A jegyvásárlásról ugyan nem tudok mit mondani, de nem áll ám meg csak úgy a busz, ha embert lát a megállóhelyen. Kis kombik jártak erre, ilyen úton a nagyobb buszok szét is estek volna szerintem. Apuka, két kisfiúval várakozott mellettem. Egyszer csak előrébb lépett, jobb kar kinyújt, ujjak egymás mellé szorítva, tenyér vízszintesen lefelé néz. Láss csodát, azonnal megáll egy kis kombi. Gyerekeket "bedobál". Beszáll, az ajtó még be sincs csukva, már haladnak is tovább. A jelenet a szemközti oldalon is megismétlődik. Több feliratos kombi is elrobogott már, mióta a buszmegállóban ücsörgök, s a szemközti emberke se két perce ácsorog az út mellett, mégse állt meg egy se, míg a karját ki nem nyújtotta, a korábban már részletezett pozícióban. Jól van, kicsit olyan senki földje a hely, azért megnézem majd nagyvárosban is, hogy is megy ez a technika. 

Mondanom se kell, ma "végre" egy küllőm is eltört. Szinte egész nap, remegve közlekedtem, az útviszonyoknak hála, tehát nem is csoda. Szinte már szokás szerint napfényben, délután táboroztam le, bár sokszor mesélem, hogy Naplementekor tanácsos sátorhelyet keresni, vagy ha hamarabb megvan a terület, csak sötétedéskor elvonulni oda, a legbiztonságosabb, hisz fényes nappal, még sokan megláthatnak, ha nem túl rejtett a hely. Ezzel szemben, ismét választás elé állított az égbolt. Menni vagy nem menni, ez volt a kérdés! 

Reggelre kezdett el jobban esni. Sátorbontásig pihent egy kicsit, csak hogy el tudjak indulni, majd ismét csepergett. Egész nap szél és eső váltogatták egymást, legalább marad a nyárhoz képest hűvös idő. Olyan semmilyen nap volt ez. Szereztem egy relikviát Ukrajnából, amit ugyan nem teszek ki a polcomra, de utazgat tovább velem. Előző nap eltört a körömcsipeszem, szóval arra vadásztam. Végül is egy női kozmetikumos üzletben találtam rá. A mellette lévő gyógyszertárból küldtek át. Csak képzeljük el, mikor egy nőkkel tömött üzletbe belép egy ázott biciklis, aki egy törött körömcsipeszt mutogat és már is két személy vezet körbe az üzletben, hogy megnézzem a választékot. ... és még azt mondom pár sorral feljebb, hogy semmi se törtért ezen a napon?!

100-120 dinárért tankolnál? Irány Ukrajna!

Városi GPS-em, Vladimir.

Az ivóvízért néha meg is kell dolgozni, ha épp tekerős a kút!

Ezen a "semmilyen" napon, átgurultam még Bila Tserkva-n, ami egy nagyobb város. Itt röppent hozzám úti kalauzként Vladimir, aki segített megtalálni azt a városból kivezető utat, amit kerestem. Elkísért pár kilométeren át a központban, hogy biztos jó helyen kanyarodjak le. 

Másnap folytatódott a szeles, hűvös idő. Továbbra is keleti haladási irányomat tartottam, egész a Dnyeper folyóig. Kijev központjától, ekkor ~70 km-re voltam. Viszont már korábban kigondoltam, hogy nem hiányzik nekem egy főváros se. Mondhatni nagyváros undorban szenvedek, főleg ha biciklivel kellene átkelni rajta. Betondzsungel, bolyongás, valahogy jobban élvezek elveszni egy földúton az erdőben vagy a kis falvak között tekeregni a szántóföldek szélén. Nem titok, egyre többet karikázok úttalan utakon, földön, kavicson. Sokszor még simábbak is, mint itt az utóbbi 3-4 nap aszfaltja. Tehát Kijev helyett, szépen déli irányt vettem, csak van máshol is híd, hogy a folyón átkeljek. 

Jó döntésnek tűnt. Végre van egy nem túl erős hátszelem. Hátszél! Úgy negyedévente egyszer, ha talál ilyen csodát az ember, ráadásul épp túrán. Nagy lendülettel jutottam el Kaniv-ig. Semmi kitáblázás, meg ilyenek, úgy érzéssel megindultam a folyópart irányába, hogy valahol majdcsak meglátok egy hidat. Már bánom, hogy nem kezdtem el kérdezősködni, ugyanis ez a kép tárult elém, mikor végre valahára a folyóparthoz értem.

Van is híd, meg nincs is...

Aki látta már a HBO Csernobil sorozatát, annak ajánlom ebbe a városkába való látogatást. Igazán a településre való megérkezés adja teljesen a sorozat hangulatát. Mikor a távolból romosnak tűnő épületek, amik tényleg romosak, nem bontásra várnak, hanem laknak benne. Gazzal benőtt játszóterek, egy kis haditechnikai díszítés az út mellett és még sorolhatnám. 

A híd téma végül is nem zavart annyira. Semmi gond, tovább megyek, majd lesz valahogy. Mert hát olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy, igaz? Igen ám, de ha tovább is megyünk, legalább olyan úton kéne amit még a térképünk is jelöl. Elég sokat kellett jönni a folyó partig, ezért nem akartam visszafordulni, inkább megindultam tovább a parton. Csak vezet valahova az út. Folyó balról, az út nagyjából a folyó mentén megy, teljesen jó, bár a térkép szerint már megszűntem létezni. Az út egyszer csak elkezd ívelni, emelkedni, be az erdőbe. Aprócska kis falvak bukkannak fel. Lényegében, már fogalmam sincs, merre járok. Szűkül az út, egy sáv marad. Nem közlekedik senki. Itt-ott egy házikó. Legalább nyugalom van. Néha egy-egy kutya ugatása töri meg a csendet, ami ugye jó jel. Ha kutya van, talán ember is, ami azt jelzi, tényleg visz valahova az út. Mire már remény vesztve fordulnék vissza, hogy ez nem volt egy világmegváltó ötlet, sűrűsödnek a házak, szélesedik az út. Egyszer csak megérkezem egy főútvonalnak kinéző útra, ahol már megszokásból balra fordulok, hisz nagyon behaladtam az erdőbe, már a folyómat se látom, hogy az navigáljon. Ros, látom egy táblán melyhez közeledem. Egy patak, ami még a térképemen is jelölve van. Ismét nyeregben, jó irányba haladok. Az ebéd idő már rég elmúlt, lassan a Napon is látom, merre is megyek. Megállok még egyet "mosni", a következő pihenőnél pedig le is táborozok, hogy végre a törött küllőmet is kicseréljem. Ideje szervizelni. 

Mondtam én, hogy megálltam mosni!

Itt a bűnös! ... na nem csak a küllő, az is, aki nem cserélte le újra az előző túrája után.

Hideg éjszakám volt. Főleg júliushoz képest. Reggel nem is siettem el az indulást. Megvártam, hogy melegítsen egy kicsit a Nap, bár ma se volt felhőtlen az ég. Most is hátszéllel haladtam tovább, egész Cherkasy-ig. Itt majdnem 10 km széles a Dnyeper, köszönhetően többnyire a duzzasztó műveknek, melyek vízi-erőművek is. Ott azért nem voltam ilyen tájékozott, sajnos. Elértem hát a városnál lévő hidat, ahogy közeledtem, s már nem csak a térképen láttam mennyire is széles a vízfelület, gyanússá kezdett válni, hogy egyáltalán átkelhetek-e majd itt.

Nem is hídról, többnyire egy gátról beszélünk. A levezető út elején, semmi nem figyelmeztet, hogy felesleges erre biciklivel próbálkozzak, csak mikor már az első hídszakaszhoz érek, virít egy tiltó tábla, gyalog és biciklivel ne is próbálkozzak. Míg töprengek, hogy megpróbáljak-e "átszökni", a néhány méterre levő megfigyelő toronyból, már egy fegyveres katona figyel rám. 

- Végre történik valami, használhatom a fegyverem, legalább ma nem alszom el! - gondolhatta a fegyveres.

A hídról már is kocogva érkezett hozzám a katonaság másik tagja. Fegyverrel a kézben, de kedvesen közelített. Én sem tettettem a hülyét, néha nem is igazán kell, szépen félreálltam, mikor láttam a táblát. Az én gondolataim is pörögtek. Először a fél óra alatt simán átérnék, majd jött a, na jól van, megvárom a fickót és visszafordulok. Megérkezett hozzám a kiskatona, s már mutatta is, hogy itt bizony nem mehetek tovább. Láthatta, nagyon át akarok menni, rögvest a lábát is emelte, hogy gyalog se próbálkozzak. Mit tudtam tenni. Az ég kitisztult, vissza gurultam a gát kezdetéig, a szárazföldig. Egy hosszas emelkedő várt rám, ahol korábban leereszkedtem. Nem igazán volt kedvem az újratervezéshez, szóval megálltam az út mellett és megpróbáltam stoppolni. Összegezve a dolgot, egész jól ment. Az első 3 megálló járműig toltam ki a türelmi zónámat. Ha egyáltalán valaki megáll nekem, nem hogy 3-an is. Gyorsan frissen meg is állt egy kis kombis fickó. Csomagokat szállított. Szívesen át is vitt volna, de a biciklim meg az utánfutóm, a majdnem teli csomagtérbe, nem igazán fért volna be. Azért jól esett, hogy legalább megállt. Nem is tartott sokáig, hogy ismét megálljon egy jármű. Egy nagy rakterű, katonai szállító kamion volt. Biztos van erre pontosabb megnevezés, de így talán érthető mi is volt az. 500 hrivnya. Ennyiért átvittek volna. Nagyjából 20 euró. Felfért volna a bringa is, minden csomaggal, de nem igen akartam ennyi pénz, a "semmire" elverni. Próbálkoztam még 10 percig, mire ismét leparkolt elém egy autós. Egy kombi, de most üres raktérrel. Ismét kaptam egy ajánlatot, ami nem az "örülünk, hogy segíthettünk, nem tartozol semmivel, amúgy is erre mentünk volna" volt. Ezt már nem írtam fel, de ha jól rémlik valahol az előző 500-as duplája körül mozgott.

Itt lett elegem a stoppolásból. Nem az én műfajom. Eltekerek én bárhova, majd kikerülöm valahogy. Felmentem a városközpontig. Kiterítettem a térképem, hogy merre is lenne még esélyem. Egyértelmű lenne tovább haladni délnek, van még ott híd bőven. De miért is vezet eleve ennyire északi részeken az utam? Ukrán-orosz konfliktus. Hallottunk, olvastunk róla. Ha felidézzük a korábbi részeket az útról, valahol már írtam róla, hogy a problémás részeket inkább kikerülöm, nem kell a felesleges baj nekem. Itt már egyre lejjebb haladtam volna, tehát most az ismeretlen helyett, a kevésbé ismeretlent választottam. Kerülni akartam a fővárost, de ez van. Irány vissza, irány Kijev.

A jó kis hátszelem, egy csapásra szemből fújt. Hurrá. Még nem is említettem, de mióta Ukrajnában vagyok, minden nap látok, legalább egy kitört kerekű kamiont. Nem, nem defekt, hanem tengelyestől kitört kerék, napi szinten. Nem igazán száguldoznak. Nem sok értelme lenn, ha így is hullajtják a kerekeiket. 

A teherbírást a végletekig kihasználják. Nem egy ilyen, középen egy helyen lekötözött fogattal találkoztam. Pillantsuk csak rá a hátsó kocsira, pontosabban a kocsi alap magasságára. Mögötte biztos mindenki tartja a követési távolságot!

Visszaértem Kanivba, a Csernobil hangulatú, híd nélküli, hidas városba. Legalább is ekkor még ebben a hitben éltem. Ezúttal a főúton érkeztem, nem bonyolítottam a dolgot tovább. A képen látható lejtőhöz pedig kapcsolódik egy történet. Láthatóan nem túl sima, szokás szerint. Elég meredek, és ez még a sima rész, amit láthatunk. Úgy tűnt, talán a közepén járok legjobban, ezért szépen az aszfalt féleség közepén indultam meg szépen lassan lefelé. Szemből közben felbukkant egy busz és egy csirkéket szállító kamion. Egyik sem az ezredforduló után gyártott darab. Fekete füstokádó szörnyek, amik a meredek emelkedőn, erős futó tempóval közeledtek. Ha itt megállnak, fel már nem jutnak. Bánom, hogy elraktam a fényképezőgépet, egy nagyon emlékezetes fénykép születhetett volna. Így csak a fejemben maradt meg az emléke ennek a "szendvicsnek".
Én ugye az út közepét ítéltem simának. Kamionosunk a bal oldalt, míg a buszos, a jobb oldalt szavazta meg tűrhetőbbnek. Nem siettek ők, de az a látvány, a poroló út, a koromfekete "kondenzcsíkok", a hangos zúgás és a szálló tollak a kamionról... Kevesebb, mint fél-fél méterrel haladtak el mellettem egyszerre. Én egy helyben. Inkább megálltam, nehogy megcsússzak közöttük és szépen kivártam az eseményeket. Talán egy pillanatra kihagyott az ütő bennem. Mikor elsötétül előttem minden a portól és füsttől, elcsattognak közel hozzám, szendvicsbe fogva a nagy behemótok, majd tollat köpködök. Csak nevetni tudtam és gurultam tovább, az élmény után.

Mielőtt elfelejteném. Mi is volt ezzel a híddal? Amin ugye nem mentem át, mert nem volt épp egészben. Miután hazaértem, itthon már nem hagyott nyugodni, hogy miért van bejelölve a térképemen, ha nincs is ott teljesen, szóval utánanéztem. Emlegettem már, hogy duzzasztók, s vízi-erőművek vannak a folyón. Így utólag persze könnyen vagyok okos, de ha elmegyek a híd lábáig, onnan már láthattam volna az erőművet vagy ha megkérdezek pár embert, valaki biztos megmutatta volna, hogy bizony vezet egy út az erőműhöz, miért is ne vezetne. Az erőmű gátjának tetején meg ott virít két sáv szélesen sima beton, ami útként szolgál és probléma nélkül átengedik rajta a közúti forgalmat. Valószínűleg a térképem is ezt az építményt jelölte hídként. Szerencsére ezt akkor nem tudtam. Vagyis, ha hamarabb tudom, simán átjutok itt. Ha most a visszaérkezéskor tudom meg, ostoroztam volna magam, hogy miért nem néztem meg, mikor egy napja ideértem. Így viszont csak tekertem tovább nyugodtan Kijev felé, hogy mindegy. Ez nem kerülő, hisz nincs fixen eltervezett útvonal. Az út maga, ami tervezi az utat. 

A nyári hűvös szél eléggé kimerített, bár napközben a hidas kálváriának hála, elég sokat pihentem. Sötétedés után kanyarodtam le az út menti kaszálókra, nem is túl bujkálósan, mert kezdett hideg lenni. Csak gyorsan sátrat állítottam és már be is bújtam a hálózsákomba, Kijevtől bő 60 km-re.

Eddig megtett táv: 1685,95 km / 10 nap. Műszaki problémák: 1 küllőtörés.

Folytatás hamarosan...

Előző epizód --- Következő epizód

Kerékpárral a Kaukázuson át - 2. rész

Ha lemaradtál a bevezető részről, kattints ide.

Július 1. hétfő, reggel 5 óra. Egy utolsó csomag ellenőrzés. Még nem igazán tudom, hogy melyik táskám, milyen csomagot is rejt, majd bejáródik a rendszer pár nap alatt. Szülői búcsú, s már gördülök is, az első kötelező megállóhely felé, amit még a rövidebb utaim alatt sem hagyok ki. Végül is tankolni megyek, mert ez a hely, a faluban levő "part" oldalánál csordogáló artézi kút. Langyos, kicsit sárgás színárnyalatú, puha víz. Sokak szerint furcsa ízű, főként azok mondják, akik először isszák, de én mióta az eszemet tudom, ezt iszom. 5:30-ra hirdettem indulásomat, a kúttól, hátha valaki még elbúcsúztatna, vagy velem tartana egy kis részen. Végül csak nem maradtam egyedül. Pár perccel a második harangszó előtt, kerékpáros tűnik fel a part tetején. Kedves ismerős, Gabriella parkol le mellém kétkerekűjével, így ketten indulunk meg Magyarkanizsa irányába. 20 perc után, már eszembe is jut, mit hagytam otthon. Az iránytűmet! Nem baj, reméljük, a Nap Oroszországban is keleten kel és nyugaton nyugszik, ha nem, akkor majd alkalmazkodom! Kanizsán egy biciklis csapat vár rám a városháza előtt. Egy rövid kis riport után elindulunk a 15 fős társasággal, a horgosi határátkelő felé. Valahogy, a magyarkanizsai városháza és az előtte levő park, az évek alatt, már ikonikus kiinduló állomásként szolgált egyesületünknek. Mondjuk úgy, pont jó helyen van! 

A magyarkanizsai városháza előtt.

A társaság egy része a város széléig kísért, akadtak, akik a határátkelőig, de még Szegedig is elkísértek páran. Az átlépés Magyarországba zökkenőmentesen ment, bár ott töltöttünk fél órát. Volt, aki már itt megjegyezte, hogy Ő nem igazán indulna útnak egy ilyen útlevélképpel! Nem is értem mire gondolt?!

Szerintem teljes a hasonlóság...

... vagy mégse?!

Az útlevélnek is megvan a maga története. Hogy miért is ez a kép van benne, mikor még ilyen sokáig érvényes? Mindenre, viszont ez az írás sem fog választ adni! Azért később még lesz szerepe a történetben.

Szegedre érve, végül kíséretem is megcsappant. Innen már tényleg egyedül folytattam az utam, bár sűrűn akadt beszélgető partner, hosszabb-rövidebb időre, főleg, hogy itt még értettem is a nyelvet.

Akadt még egy kis utolsó pillanat utáni elintézni valóm a városban. Korábban már említettem, hogy voltak kis "okos kártyáim", minden országba az ottani nyelvre lefordítva. Viszont ezeket még be akartam laminálni, hogy tartósabbak legyenek, ki tudja, milyen sűrűn fogom majd használni őket. Rudi barátom segített ki, így az első 50 km-em után. Nem titok, kerékpár szervize van, már vagy 25-30 éve. Nagyon érti a szakmáját. Miért is említem ezt? Mert nem álltunk meg a laminálásnál. Rögvest összedobott nekem még egy kis tartalék alkatrész csomagot, illetve tartalék külső gumik nélkül nem gurulhattam tovább Tőle. Ha megbízható kerékpárdoktort keresel, a Roncsabroncs kerékpárszervizben megtalálod! Szegeden, a József Attila sugárúton, közvetlen a bicikliút mellett, télen-nyáron!

A képen már sokan kiszúrhatták és itt a másik oldal épp nem is látszik, de magyar illetve szerb zászlót is kitűztem a fogatomra. Nem kell nekem bemutatni a viszonyokat, történelem könyvekkel dobálózni, vagy hozzám vágni, hogy talán nem érzem magam magyarnak?! Kaptam pár felszólalást, mondhatni értelmiségektől e témában, miután hazaértem. Igen, én magyar vagyok, igen határon túli, igen, Szerbiában élek. ...és igen, egy Szerbia zászlót is végig vittem az utamon. Trianon. Tudom mit jelent ez nekünk, határon túliaknak. Tudom milyen érzés, mikor azért várakoztatnak félreállítva kerékpárral a tompai határátkelő magyar oldalán, több mint fél órán át, mert szerb útlevelem van. Tudom milyen az, ha a szerb határőr azt tanácsolja, inkább forduljak vissza Szeged irányába, ha magyar vagyok. Számtalan ilyen és ehhez hasonló történetet tudnék említeni, az utóbbi 5 évből, mivel, többnyire heti szinten kelek át bringával, a "hőn szeretett" szerb-magyar, magyar-szerb határon. Nincs ember, aki ezt jobban utálja nálam. Komolyan! Mikor épp "b@szogatós átkelésem" van, nagyon szívesen várnék autóban ülve több órát is a sorban, ahelyett, hogy azt hallgassam, a szerb oldalon ... magyar vagyok takarodjak innen, a magyaron meg, hogy attól még, hogy van magyar okmányom, szerb maradok. Szerencsére az utóbbi időben nem volt kellemetlen élményem az átkeléseknél. De akkor miért is a szerb zászló? Először is szerb útlevéllel utazom, na meg Szerbiában élek és pont, ennyi. Nincs más ok. Kinn van a címeres magyar zászló is. Szép emlék. Ajándékba kaptam, nem mellesleg magyar vagyok, Trianon ide vagy oda. Ha kaptam volna már régebben Szerbia zászlajából, korábban is a felszerelésben lett vonal helye. Végül, most a túra kedvéért vettem egyet én. Korábban kaptam már vacsora, illetve szállás meghívást is szerb családoktól, hol ott, beszélgetés során nem titkoltam, én is ebben az országban élek. Nekem sem volt semmi problémám velük, nekik sem velem.

Vacsora, a Roglić családdal. Raška, D-NY Szerbia, Kotorból haza felé. 

Elhagytam tehát Szegedet. Száguldottam északkeleti irányba, Orosházáig, szinte meg se álltam. A Tesco-nál álltam meg hűsítőért, pontosabban hűsölni egy kicsit benn. Egy felhő se volt az égen egész nap. Ismerős táj, ismerős terület. Jártam már erre, konkrétan Szeghalomig, pontosan ezen az útvonalon. Szinte már csukott szemmel is menne. Köztudott, ha tehetem, új útvonalakon szeretek közlekedni, még ha kerülőt, hosszabb útszakaszt is jelent ez. Az első két nap útvonala, viszont pontosabban ki volt rajzolódva a fejemben, mint a további útvonal. Királyhelmecre tartottam, Felvidékre. Ez volt egy olyan biztos pont a túrámban, mint, a későbbiekben, hogy Grúziában a Gergeti szentháromság templomhoz fel szeretnék tekerni. Volt tavaly egy bizonyos "Meghívó túrám". Ha erről olvasnál, ITT megteheted. Akkor ismerkedtem, barátkoztam össze Nándiékkal Királyhelmecen. Őket akartam útba ejteni. Mivel látták úti tervemet, emlékeztettek, hogy nagyon szívesen látnának. Tehát nem volt kérdés, hogy a második éjszakámat az Ő vendégszeretetükben fogom tölteni. 

Hosszú útra indultam, tehát nem igazán akartam 200 km feletti napi távokat megtenni, de az első két napra, így 420 km osztódott szét. Tudtam, teljesíthető, mivel korábban is bringa hátán jártam fenn. Azzal viszont nem ártott volna számoljak, hogy a szervezetem még nincs hozzászokva, a teljes napi, kánikulában tekeréshez, teljes felszereléssel. Illetve szokni kell még a megváltozott étkezési szokásokat, az egész napon át tartó evést. Nem reggeli, ebéd, vacsora, egy túrázó étrendje, legalább is esetemben. Amint megéhezek, nem is, rosszul mondom. Az már a hiba, ha megéhezem, akkor már rég elrontottam az egészet. Nem mondom, hogy így kell csinálni, de tapasztalataim alapján én soha nem várom meg a teljes éhség érzetet. Persze, reggelizek, ebédelek, vacsorázok. Általában, ezek a bővebb, nagyobb evések, de közben, pár óránként, inkább sűrűbben falatozgatok. Egy alma, egy csoki, vagy csak pár szem szőlő, de folyamatosan táplálom magam, hogy egy nap, akár 10-12 órát is nyeregben tölthessek. Emlékezetes alkalom, mikor egyszer régen, már 1 órája tartó éhséggel érkeztem meg Kiskunhalasra. Még nagyon kis kezdő, tapasztalatlan bringás voltam. Vettem egy grillcsirkét, megettem az egészet, majd visszamentem még, valamilyen csokis desszertért is. Mondanom se kell, mekkora szemekkel kívántak később jó utat nekem. Ekkor tanutam meg, hogy ha hosszú távra megyek, nem hanyagolhatom el a gyomromat. Ezt fokozatosan a vízzel is megszoktam. Egy forró nyári napon, ha nagyjából 10 órát tekerek, melynek többsége szikrázó napsütés, na meg kánikula, akár 10-15 liter vizet is megiszom. Ezen felül öntözgetem is magamra. Számomra talán ez az üzemanyag. Télen nálam is csökken ez a szint, de ilyenkor is bőven a 2 liter felett tartom. Ez ténylegesen csak a víz. Ekkor-akkor, a behűtött szokkok (üdítők) is elcsábítanak, de attól csak még szomjasabb leszek. (Néha azért bűnbe esek, mert akkor mindjárt nagyon jól esik.)

Első estére, bőven 200 km felett állt meg az órám Füzesgyarmat környékén. Nem is erőltettem tovább. Bár ilyenkor, este jobban szeretek tekerni, mert hűvösebb van és valahogy hangulatosabb a tekerés sötétben, mikor világítok karácsonyfaként. Télen is hangulatos este közlekedni, de ha hidegre vágyom, elég ha nappal elindulok. Első esti táborhely választásom, egy tarlóra esett.

Másnap kora reggel indultam tovább, de már ekkor is meleg volt, tehát nem sokat nyertem a hajnali ébresztővel. Mégis kicsit elviselhetőbb volt, mint a délutánok, így délidőben, a legmelegebben volt időm pihenni. Egyre erősödő szél segített és hátráltatott is egyben. Talán elviselhetőbbnek tűnt a hőmérséklet, de egy bringásnak a szél, általában szembeszelet jelent, ami ugye lassítja, a nem túl áramvonalas szerelvényemet. Debrecent gyorsan átszeltem, víz tankolás után, már robogtam is tovább Nyíregyházára.

Itt volt még egy tervezett megállóm a Decathlonban. Korábban részleteztem már, hogy mindent, amit a felszerelésem tárán bővíteni akartam, időben beszereztem. Ez így nem teljesen pontos. Az utolsó két hetes, "na akkor most tényleg elmegyek erre az útra" folyamat indítása ugyanis az volt, hogy egy Angliában élő, bajai magyar bringás írt nekem egy üzenet, amelyben felajánlott egy túrázásra ajánlott napelemet, napelemes töltőt. Rögtön küldi is térítésmentesen, amennyiben megadom a címem. Ez okozott akkora örömet, hogy már nem volt kérdés, egy hónap múlva, valahol a Fekete-tengertől keletre leszek biciklistől. Na ki találja ki miért kellett megálljak a sportszer áruházban? Türelmes vagyok, de az indulás előtti utolsó héten már csak rákérdeztem a felajánlón, hogy merre jár az a töltő szerkezet, mert anélkül nem igazán szeretnék útra kelni és ha már feladta a csomagot, rég meg kellett volna érkezzen. Persze, elfelejtette feladni. Így már esélytelen, hogy időben kézhez kapjam, tehát elkezdtem keresgélni, honnan tudnék gyorsan beszerezni egy hasonló eszközt. Végül a "deka" húzott ki a pácból. A közelben nem volt ilyen töltőjük egyik üzletükben se, de a nyíregyházi áruházukban, még 1 darab elérhető volt. Nagyon jó fejek voltak. Gyorsan reagáltak az üzenetemre, s megőrizték a második túranapomig azt az egy szem terméket, hogy át tudjam venni.

A kánikula, az hogy még nem szoktam hozzá a "túrakajáláshoz", a szél és az első nap már 200+km teljesítése, na meg a második napra is ekkora táv célbavétele, kezdte felemészteni az energiámat a nap végére. Ilyenkor szoktam már letáborozni, ha teljesen KO kezdek lenni. Csak, hogy ez nem igazán szokott megesni, ha már ráállt a szervezetem az utazásra. A korán kelésre, egész napos, sokszor embert próbáló terep és időjárási viszonyokra és sok egyéb másra. Az utolsó 25 km-re, egy kis fogadóbizottság jött elém. A fáradtságomat tetőzte, hogy még kisebb záporok is beköszöntek, bár a kánikulától sokkal jobb volt. Igen, én is képes vagyok elfáradni, túlhajtani magam.

Magyarországi utamat, már is letudtam!

Rendesen söpörni lehetett volna a sót a hátamról és a vállaimról. A nap végére még jött egy kis mászás Helmecen, majd a megérdemelt kóla, meg közben Roli életmentő energiaszelete (Köszi :D),  hogy hirtelen megugorjon a cukorszintem, amíg nem jön meg a vacsora. Valami véletlen folytán, van érzékem mindig úgy megérkezni a srácokhoz, hogy esik az eső és biztos nincs nyitva az a hely, ahol kajálni akarunk. Ha ott, akkor, nem is vallottam annyira fáradtnak magam, így utólag bevallom, ez a második nap volt, a legnehezebb az egész út alatt, pedig voltak, vagyis ha innen nézzük, lesznek elég nagy megpróbáltatások még.

A túra egyik ágyban alvós estéje után, reggel fél 8-kor lendültem tovább, Ukrajnába tartva. Már este is feljött a téma, hogy az útitervben csak ez volt a fix pont, hogy itt leszek második éjszakámon, de innen nincs tovább kigondolva, szinte semmi. Még csak a határátkelőket se ellenőriztem le előre, hogy hol mehetek majd át biciklivel, szerb útlevéllel. Ezt azért nem ártott volna. A srácok már este érdeklődni kezdtek minden felé, hogy ha minden cérna szakad, vonattal át tudok-e jutni az ukrán oldalra, de ezt az ötletet, én alapvetően elleneztem. Ha nagyon muszáj visszamegyek inkább Magyarországra és onnan tovább. A vonatos ötlet odáig tűnt kivitelezhetőnek, amíg a telefonon felkeresett vasúti dolgozó meg nem hallotta, hogy bicikli, meg még utánfutó is. Á, az úgy biztos nem működne. Nem stresszeltem túl, majd megmondják helyszínen ha nem mehetek át és akkor keresek más átkelőt. Sajnos, végül így is lett. Nem is csak a bicikli, a szerb útlevél is fejtörést okozott, mert azzal se lehet csak úgy bármely átkelőt használni. A szlovák oldalon felmentem az ungvári határátkelőig, ahol nem a szerb útlevelem, hanem a járművem miatt tessékeltek vissza. Így már érthető volt, miért csodáltak annyira a hosszú kamionsorból. Valószínűleg, nem láttak még itt biciklist. Hamar ismét szemügyre vehettek, mivel vissza kellett forduljak. Újratervezés. Haladtam tovább északnak szerencsét próbálni. Ubláig tekertem fel, a következő átkelési lehetőséghez. Erős szél, kellemes, zöld tér vett körül az odaúton, hangulatos, kis falvakon, át. Nem vagyok egy nagyváros kedvelő, inkább az úttalan utakat részesítem előnyben. A határ szlovák oldalán gyorsan túljutottam. Megtárgyaltuk merre megyek, honnan jöttem. Kicsit körbenézték a szekeremet, megpengették a csengőmet. Egyébként a csengő nagyon menő volt egész úton. Az összeg határátlépésnél megfogdosták, kipróbálták a rendvédelmi személyek. Az uniós kerítésnél jött a hosszabb várakozás, mert épp egy átszökést megkísérlő fickót kergettek a susnyásban. Fél órán belül, 5-6 fegyveres katona társaságában, már vissza is tért a "kiránduló", az ellenőrző pontra. 

A következő fél óra, az én ellenőrzésem jegyében zajlott. Ez nem egy magyar-szerb határátkelés, itt kicsit komolyabban veszik a dolgokat. Több lépcsős ellenőrzésen estem át, ami azt takarta, hogy 4 különböző személynek is el kellett magyarázzam ki vagyok, hova megyek, mit viszek. Persze a csomagjaimat is tüzetesen átnéztük. A kisebb, legalul levő táskák tartalmába is beleturkáltunk. Érkezéstől távozásig, végül bő 1 órát, kicsit többet töltöttem az átkelőhelyen.

Még egy momentum maradt, mielőtt az utolsó sorompó is felemelkedett előttem, hogy zöld utat kapjak, a határátkelő elhagyásában. Két katona ácsorgott egy szűk kis, minek is nevezzem, katonai bódéban. Itt nyert érvényt, az a pár centiméteres papír darabka, melyre még a legelső ukrán határőrtől kaptam egy külön pecsétet és egy örökíró(golyóstoll) vonást. Nekik kellett ezt leadjam, és már is haladhattam tovább.

Ukrajna közel hoz, a természethez! A "cserép" belső részében, kristálytiszta ivóvíz csordogált.

A térképem szerint, egy másod rangú főútvonalon haladtam tovább, bár elsőre, inkább egy falu végi szántóföldek felé vezető útra hasonlított. Pár óra alatt normalizálódott bennem, hogy ettől jobbra, aligha számíthatok majd.

Ivóvizet, még csak keresni se kell. Csak úgy belebotlik az ember!

Ukrajna GPS adatai betöltve, navigációs "berendezés" rögzítve...

Többnyire erdők húzódtak minden irányba, így a hőmérséklet is elviselhetőbbé vált, az eddigitől. Egyre rosszabb útviszonyok, emelkedők, s rengeteg gyerek minden felé. Amit viszont sehol nem találtam, pénzváltó. Volt még élelmem, de mihamarabb szerettem volna készpénzhez jutni. Látszólag kisebb időutazáson estem át, hisz itt nem csak egy falunapi szórakozás a lovakkal szántás. Nagy, faszállító teherautók. A közeledésüket, már kilométerekről hallani. Csörög, csattog, majd szét esik, de csak úgy falja az utat. Neki nem számít, hogy itt-ott, már simán 30 centi mély lyukak tátonganak az úton. Ha már a tükrödben látod, inkább lehúzódsz had menjen. Benne annyi fő, ahány csak az utastérben elfér, s majd i csattannak az örömtől, mikor feltűnik előttük, a kissé lomha, kátyú kerülgető kerékpáros. Intek neki köszönésképp! Már ordít is, a hajókürt, mintha vonat érkezne.
Kezdődnek az emelkedők. Ez már a Kárpátok széle. Elfogynak a házak, csak én, a biciklim és az erdő maradunk. Vagyis, az utolsó pár épületnél, még felbukkan egy csapat gyerkőc.

Gyorsan végig pacsiznak velem. Futnak egy kicsit mellettem, majd integetve búcsúzunk egymástól, mászok tovább. Nincs forgalom, mondjuk ezen az úton milyen is lehetne, hisz néhol, szinte út sincs. Ha már Kárpátalján járok, egy célpontot bejelölök a térképemen. Irány a Vereckei-hágó. Még bőven napközben járok. Szinte már felértem a tető pontra, ahonnan lejtmenet következne, de megpillantok a fák között, egy aprócska hidat.

Hétköznapi, civil járművek. Bó'tba járós...

A hídon épp átférek biciklivel együtt. Nagyon jó kis táborhely tárul elém. Külön kijelölt, vagyis épített pottyantós WC, asztalok, padok, tetővel ellátva, tűzrakó helyek. Körbejárom a helyet, nagyon megtetszik. Tovább gurulok, megnézem mennyit kellene még menjek a csúcsig. Ha sokat, inkább tovább megyek, másnap reggel ne egy hosszú mászással kelljen indítsam a napot. Alig 10 perc és felértem. Már fordulok is vissza, a táborhelyemhez. Ez simán belefér a reggeli bemelegítő fázisba.

Nem szégyenlősködtem, bevackoltam magam, az egyik tetszetős asztal alá. Volt ugyan sátram, de egy ilyen lehetőség láttán, miért sátorozzak. Van tető a fejem felett, s a szúnyog mennyiség is elviselhető, a hideg éjszakáknak köszönhetően.

Kellenes éjszakát követően, korán ébredtem reggel, szerencsére a szúnyogok nem. Ráérősen reggeliztem, majd nekivágtam a bemelegítő mászós résznek. Gyorsan felértem és már élvezhettem is a lejtőt, az útviszonyok miatt, csak szépen komótosan. Egyszerűen nem akart az utamba akadni egy pénzváltó hely sem. Közeledtem a Vereckei-hágóhoz, de a térképem a főút kivételével, csak egy kis csillaggal jelezte hollétét, ezért még ki kellett találjam, hogyan is, hol is kell oda feljutni. Egy 3 fős, cseh motoros bandával kerülgettük egymást, mert valahogy a rissz-rossz út, nem igazán akart ott felvezetni a főútvonalra, ahol a táblák jelezték. Előbb ők próbálkoztak meg egy szakasszal, de nem telt el egy perc, már vissza is fordultam. Utána én futottam egy zsákutcára, de harmadszorra, együttes erővel meglett a jó irány, vadregényesen, de még motorjaikkal is elfértek. Egészen simának tűnő főútvonalra tévedtünk fel. Az első benzinkútnál meg is álltam, hogy most már pénzt váltsak, persze nem épp a legjobb árfolyamon, de legalább ez is megoldódott. Pár száz méterrel előrébb, katonák és rendőrök ellenőrizték a forgalom résztvevőit az út mentén. Tőlük kértem segítséget, térképemen, a már említett pontra mutatva, s hozzátéve nem túl helyes ukrán kiejtésemmel: "Vereckíj", mert valahogy így szerepelt a térképen. El is navigáltak egy gyanúsan jó minőségű útra, ahol csak fel és fel és fel haladtam folyamatosan. 5 km után, már sejtettem, ezek rossz felé küldtek engem. Az út mellett egy idős nénihez fordultam, hátha ő bebiztosít róla, merre is kellene haladjak. 10 perc alatt nem igazán jutottam előrébb, pedig csak annyi érdekelt, hogy tovább menjek egyenesen vagy vissza, amerről jöttem. Vagy ennyire rossz vagyok mutogatásban, vagy nem tudom mi lehetett a probléma, de a nénikével nem jutottam dűlőre, inkább tovább mentem. Még 3 km-t tettem meg, mire végre feltűnt a következő település neve egy táblán, amely a térképemen is szerepelt. Itt bizonyosodott be, rossz felé jöttem. Milyen jó is lett volna, ha nem hagyom otthon az iránytűmet?! Kora délután volt, a Napra nem hagyatkozhattam, így csak a katonák szavában bíztam, mikor erre irányítottak. Vissza fordultam! Ha én meg akarom nézni, hol is leltek otthonra az ősidők honfoglalói, bizony meg is fogom. Legalább, most 8 km lejtő jött, mert eddig csak felfelé tekertem.

Szinte a főúton levő ellenőrző helyig vissza mentem, de most nem kérdeztem semmit, az első rossz kis útra rá fordultam. Tábla ugye nem igazán jelöli, hogy erre kell-e menni, ehhez már most hozzá kell szokni. Egyre rosszabb az út, a forgalom megközelítőleg nullára csökken.

Már vagy egy órája evickélek felfele, amikor felbukkan egy autó mögöttem. Lassan elkezd elkerülni, majd mikor mellém ér, kiszólnak: "Szia!". Ahogy elém kerül, már látom is, magyar rendszám. Ettől több nem is kellett bizonyításképp, jó úton haladok. Ha Kárpátalja szélén, egy úttalan úton, egy magyar rendszámú jármű halad el mellettem, nem sokkal gyorsabban, mint ahogy én haladok, az vagy annyira eltévedt, hogy azt se tudja már milyen országban van, vagy a Vereckei-hágó emlékművéhez tart. Lassan felérek a hágó tetejére. Az említett autót látom, de sehol senki. Viszont tudom, hogy kellene itt legyen egy nagyobb emlékmű, amit sehol sem látok. Egyszer csak, felbukkan két emberke, a kocsihoz jönnek egy szűk útról, valami rádiótorony felől. Beszélünk pár szót. Mondják, hogy azon az úton lehet feljutni az emlékműhöz, csak előbb megnézték gyalog, fel tudnak-e hajtani. Utánuk tekerek. Az út végén látom csak meg, megszaporodott a társaság, teli autóval jöttek, tehát 5-en. Szóba elegyedünk. Kiderül, Szegediek. Kicsi a világ, erre mennyi esély volt? Ha az első határátkelőn átengednek ahol próbálkoztam, biztos nem találkozunk. Ha nem navigálnak el rossz irányba a főútnál, szintén nem futunk össze. De mégis! Itt vagyunk, voltunk! Többnyire én mesélek, Ők, saját bevallásuk szerint, le vannak döbbenve, nem tudnak szóhoz jutni tőlem. Na nem azért, mert be nem áll a szám, csupán nem tudják, milyen szavakkal is illessenek.

A "Szegedi Srácokkal", a magyar honfoglalás emlékművénél.

Egyikőjük, már korábban is járt fenn, ezáltal könnyebben ide találtak, mint én. Abban tanácstalanok vagyunk mindannyian, vajon járható-e az északkelet felé vezető út. Búcsúzás. Folytatom tovább utamat az ismeretlenbe. Talán még összefutunk. Ha nem is ilyen messze az otthon melegétől, legközelebb Szegeden.

A térképemen jelöletlen út, elég kihaltnak bizonyult forgalom szempontjából, akár csak az ide felvezető út. Lassan, azért csak vissza jutottam, az immáron első számú főútvonalra, de előbb még megálltam kenyérért az első kisboltnál az út mellett. Legyünk őszinték, nem volt csúnya a boltos "néni", akit inkább boltos csajsziként kellene emlegetni. Udvarolgattam egy kicsit, amennyire az activity tudásommal lehetett. Ettem is pár falatot a bolt előtt, amikor is egy férfi lépett elém, a boltból kifelé jövet. Nem, nem a boltos kisasszony párja volt! Csak egy találomra felbukkanó ember, aki hallotta benn a boltban, hogy én a hágóról vezető úton jöttem biciklivel és merre is megyek. Korábban, bevetettem a hölgykének az ukrán nyelvű "okos kártyámat" a bemutatkozásommal, ezért tudtak ily gyorsan informálódni rólam. Se szó se beszéd, egy 50 hrivnyást (kb. 2 euró) nyújtott át nekem a fickó. Egy kézfogással háláltam meg, bár gondolkodóba estem, hogy talán benn szórtam el a pénzt vagy most mi van. Nem, megvolt a pénzem. Bevásárlásból maradt meg neki ez a kis pénz. Hallotta a történetemet és úgy gondolta jól jön ez még nekem. Nem ragozom tovább, nagyon jó lesett a kedvessége. Valamelyest kisimult az út, amin haladtam Stryi városhoz közeledve. Még világosban rábukkantam egy nagyon jó sátorhelyre, a várossal azonos nevű folyó partján, így az esti hideg fürdőzést sem gátolta meg semmi. A svédasztalt én biztosítottam. Temérdek sok "jelentkezőnek" biztosítottam véremet frissen, zamatosan, a gyors sátorállítás alatt, majd a fürdőzés előtti és utáni pillanatokban.

Eddig megtett táv: 713,4 km / 4 nap.

Folytatás hamarosan...

1. rész --- 3. rész