Kerékpárral a Kaukázuson át - 3. rész

Eddig történt: 1. rész, 2. rész.

Július 5-e, péntek. A Kárpátok magaslatát elhagyva, síkabb részeken tartok keletre. Az eddigiekhez képest, kellemesebb, hűvös az idő. Továbbra is rosszabbnál rosszabb felületű utakon közlekedek. A térképem szerint ez egy "Nemzetközi és országos főútvonal", amit én egyszerűsítve, csak úgy nevezek, "egyes számú főútvonal". Néha a túra alatt megesett, hogy ténylegesen 1-es számmal is voltak jelölve ezen utak, s rejtettek is bőven meglepetést, a térkép szerinti rangjukhoz képest. Na, de megint kezdek elkalandozni, maradjunk még Ukrajnában. 

Az emlegetett főútvonal!

Délelőtt még elém szegődött egy tükör sima útszakasz. Szinte hihetetlen. Az út menti fáknak persze búcsút kellett mondani, már ez árulkodó volt, hogy itt bizony útépítés folyik. Azt meg ne is emlegessem, hogy a lehajtó elején még tábla is van kirakva, miszerint behajtani tilos! Egy bácsika navigált el a városban, mivel láttam a tiltásokat. Másik útvonalat kezdtem keresni, de egy szakállas, kissé lassú járású, örökifjú lépett mellém. Már mutattam is neki a térképemet, hogy én nagyon arra mennék, amerre nem szabad. Legyintett, s karját már nyújtotta is a lezárás felé, hogy menjek csak ott tovább a benzinkútig. Ott megint lesz tábla, de biciklivel mehetek tovább. Azt senki ne kérje, hogy idézzem a szavait. Nagyjából ezt mutogatta, magyarázta el nekem ott a helyszínen.
Meg is érkeztem a benzinkúthoz. Bementem, hogy vizet kérjek. A melegben gyorsan ürülnek a készletek. Inkább cipelek folyamatosan 5-6 kiloval több folyadékot, de nem fogom "sajnálni magamtól" a vizet. Kedvesen meg is mutatta a kutas, hol tölthetem fel a kannáimat. Haladtam tovább, a tiltó táblák ellenére. A forgalom, ami eddig se volt valami említésre méltó, megszűnt. Egyedül maradtam az úton. Ez nem túl jó jel, mivel egy idő után, a tényleges, friss, új aszfalton karikáztam, s még csak szemből se közeledett felém senki.

Lassan elfogytak az utat övező fák és a fenti látkép várt rám. A távolban, egy biciklis tűnt fel, előtte pedig a folyó, amin át kéne vezessen az út. Belassítottam a tempójára, hogy megnézzem hol tud majd átjutni, mivel ennyi idő alatt, az én fejemben is összeállt a kép, vajon mit is építhetnek, ha már ilyen szép út vezet ide. Hidat. Persze, hogy hidat fabrikálnak. Ahogy közeledtem, már látszottak a nagyobbnál nagyobb munkagépek, s a sok emberke, akik a hídon szorgoskodnak. Látótávon belül félreálltam, megvártam, hogy az elől haladó biciklis emberünk, vajon át tud jutni a munkaterületen, vagy feleslegesen jövök már fél órája. Hősünk lazán vállára dobta járgányát és átevickélt a készülő hídon. Ennek láttán, én is meglendültem. Az első néhány emberke nem is szólt semmit, csak tátották a szájukat. Felértem magára a hídtestre, hídszerkezetre. Egy jó 20 cm körüli padka fogadott. Még nem volt meg  a felső réteg aszfalt. Szorgos kezek mindenhol. Itt már kicsit jobban elkezdtek bámulni, s végül elérkeztem a híd keleti oldalához, ahol a szó legszorosabb értelmében, még nem volt híd. Talán egy fél méteres rés volt még a szárazföldig. Az előttem átkelő kerékpáros, persze itt is csak felkapta a bringáját és már át is ért, viszont én ezt nem igazán tudtam volna kivitelezni. Egy fickó már elém is lépett. Megérezhette magában az "X faktort". Könyökeit a derekához, ökleit keresztben a vállaihoz szorítva jelezte, nem épp itt kéne tovább menjek. Érthető volt rögtön, ez nem egy énekes meghallgatás, de most még is mit csináljak. Irány vissza az előző város, aztán kerülőutat keressek?

A megoldás egyszerűbb volt, mint azt hinnénk. Néhányan odajöttek hozzám, nagyon magyaráztak, de persze semmit se értettem. Meg kellett volna fogjanak és odarángathattak volna a híd oldalához, akkor hamarabb leesik, hogy a régi hidacska még ott van alul. Kicsit vissza haladtam. Volt egy homokból levő leágazás a régi átkelőhöz. Ott mentek át a folyón a megpakolt kamionok, szóval megértettem, mit akartak mondani fenn a dolgozók. Megfigyeltem pár percig az építményt, hogy még is mikor és hogy lehet ott átmenni. Egy autós is érkezett közben mögém, úgyhogy előreengedtem, hadd szidják őt össze, ha nem kéne itt szórakozni. Megállt az omladozó régi szerkezet előtt, egy sisakos figura közelített hozzá. Félreállították, de csak egy kamion miatt, utána mehetett is tovább. Megindultam én is. Jó nagy lendületet vettem, mert a másik oldal emelkedett és a híd után csak a vastag réteg homok volt út gyanánt. A folyóra nem igazán kellett keressem a rálátást. A régi útburkolat elég terjedelmes lyukakat, krátereket hordozott magán. Csodáltam is, hogy ezen még mernek kamionozni az emberek. Egy pillanatra a munka is megállt, megnézték, hogy tekerek fel a homokdűnén. Páran intettek is viccesen, hogy gyorsabban nyomjam. A kerekem már-már kezdte elásni magát, mire felértem a friss útra. 

A továbbiakban se kellett figyeljem a mögöttem levő forgalmat, mivel az nem volt A benzinkutas víztankolás feleslegesnek bizonyult, mert ezután sem kellett az országban csalódjak, természetes ivóvíz források miatt. Délután egyre erősödő szél fújta felém az esőfelhőket. Későbbi táborhelyemre menekültem be, az elázás ellen. 

Talán már említettem korábban, de bevallom őszintén, igen lusta ember vagyok. Mi történik ha egy lusta ember elindul, közel két hónapra, de tudja, hogy szinte minden nap sátrat kell állítson? Ahol csak teheti nem állít sátrat. Ezért is örültem, ezeknek a sűrűn előbukkanó fa építményeknek. A fenti esős szálláshelyen még vendégeket is fogadtam, nem is akárkiket, rendőröket. Elég régóta esett már, eldöntöttem itt éjszakázom, bár még világos volt. Egyszer csak egy 3 fős társaság érkezett a szomszéd pihenőbe iszogatni. Az autóból tombolt a zene, a sörösüvegek gyorsan ürültek. Egy röpke óra alatt leléptek. Addig kajáltam, jegyzeteltem, de utána már a fekvőhelyemet rendeztem a padon, mikor is egy rendőrautó kanyarodott be. Körülnézték a terültet, kezdett sötétedni. Alig néhány percet voltak ott, s tovább álltak. Lefeküdtem aludni, de egy órán belül ismét visszatértek. Fel is ültem rögtön. Mivel ki is szálltak az autóból, odaintettem Őket, hogy letisztázzam velük, miattam jöttek-e. Körbe világították a szerelvényemet, majd beléptek a tető alá. Összes ukrán nyelvtudásomat összeszedve, a fekhelyemre mutatva annyit kérdeztem: "Problem?". Mosolyogva ellenkeztek, hogy semmi gond, majd ők kezdtek mutogatásba. Elmagyarázták, hogy csak a területet ellenőrzik, mert szoktak ide járni emberek inni, bulizni és sokszor szemetelnek. Én rendben vagyok, nem miattam jöttek vissza. Ennyi nekem elég is volt. A fiút tovább mentek és visszafeküdtem. Talán jártak még "nálam" az éjszak folyamán, de fel nem ébresztettek. Végül is, saját biztonsági szolgálatom lett estére.

Másnap korán tovább indultam, fél hatkor már úton voltam. Közrejátszott a kellemes hőmérséklet. Az induláskor otthon levő kánikulának már nyoma se volt. 20-25 fok között tetőztek a hőmérők ezen a napon. Végre az is eszembe jutott, hogy nem ártana az órámon is előre tekerni egyet, ez már más időzóna. Akkor érthető lenne, miért van minden zárva reggel, hol ott, már bő fél órája nyüzsögni kéne a vevőknek. Hegyvidéknek már nem nevezném azt ahol haladok, de fel-le, aztán fel, majd le. Ez ment egész délelőtt. Az útminőség változatlan, tehát nem volt felelőtlen száguldozás a lejtőkön. 

Gyors kitérő Párizsba!

Pár másodperccel korábban, a kép felső részén látható autós, épp belegondolt, hogy venni kéne új alufelniket a gépcsodára. 

Mivel nem vagyok egy megszállott, legrövidebb út rajongó, meg az se szempont nekem, hogy csak előre kinézett nagyobb útvonalakon közlekedjek, "lecseréltem" a főútvonalat, egy (a térkép szerint) "fontos összekötőút" kategóriájúra. 

Kezdett beindulni a repce aratás szezonja, nagy örömömre, ezzel sátorhelyeket létrehozva nekem.

Másnap, vasárnap reggel, felhősen, csepergő esővel indult a nap. Fél óra tekerés után, egy buszmegállóban úsztam meg szárazon a reggelizést. Mialatt ettem, jól szemügyre vehettem, hogyan kell busszal utazni erre. Miként is kell jelezni, hogy álljanak meg értem. Ez később a nagyobb városokban is bevett szokásként köszönt vissza. 

Nem buszozom sokat otthon. Mondhatnánk úgy, semennyit se. Jó, ha évente egyszer buszra ülök, de azért az otthonihoz képest, szemlátomást másképp történt itt a közlekedés. Ugye, hogy is néz ki nálunk a dolog? Elsétálok a buszmegállóig. Jön a busz, megáll és felszállok. Ha nincs "meszecsnám" (hónapos jegyem) veszek jegyet a sofőrtől és már megyünk is. 

Akkor most nézzük, mit is tapasztaltam a reggelim alatt. A jegyvásárlásról ugyan nem tudok mit mondani, de nem áll ám meg csak úgy a busz, ha embert lát a megállóhelyen. Kis kombik jártak erre, ilyen úton a nagyobb buszok szét is estek volna szerintem. Apuka, két kisfiúval várakozott mellettem. Egyszer csak előrébb lépett, jobb kar kinyújt, ujjak egymás mellé szorítva, tenyér vízszintesen lefelé néz. Láss csodát, azonnal megáll egy kis kombi. Gyerekeket "bedobál". Beszáll, az ajtó még be sincs csukva, már haladnak is tovább. A jelenet a szemközti oldalon is megismétlődik. Több feliratos kombi is elrobogott már, mióta a buszmegállóban ücsörgök, s a szemközti emberke se két perce ácsorog az út mellett, mégse állt meg egy se, míg a karját ki nem nyújtotta, a korábban már részletezett pozícióban. Jól van, kicsit olyan senki földje a hely, azért megnézem majd nagyvárosban is, hogy is megy ez a technika. 

Mondanom se kell, ma "végre" egy küllőm is eltört. Szinte egész nap, remegve közlekedtem, az útviszonyoknak hála, tehát nem is csoda. Szinte már szokás szerint napfényben, délután táboroztam le, bár sokszor mesélem, hogy Naplementekor tanácsos sátorhelyet keresni, vagy ha hamarabb megvan a terület, csak sötétedéskor elvonulni oda, a legbiztonságosabb, hisz fényes nappal, még sokan megláthatnak, ha nem túl rejtett a hely. Ezzel szemben, ismét választás elé állított az égbolt. Menni vagy nem menni, ez volt a kérdés! 

Reggelre kezdett el jobban esni. Sátorbontásig pihent egy kicsit, csak hogy el tudjak indulni, majd ismét csepergett. Egész nap szél és eső váltogatták egymást, legalább marad a nyárhoz képest hűvös idő. Olyan semmilyen nap volt ez. Szereztem egy relikviát Ukrajnából, amit ugyan nem teszek ki a polcomra, de utazgat tovább velem. Előző nap eltört a körömcsipeszem, szóval arra vadásztam. Végül is egy női kozmetikumos üzletben találtam rá. A mellette lévő gyógyszertárból küldtek át. Csak képzeljük el, mikor egy nőkkel tömött üzletbe belép egy ázott biciklis, aki egy törött körömcsipeszt mutogat és már is két személy vezet körbe az üzletben, hogy megnézzem a választékot. ... és még azt mondom pár sorral feljebb, hogy semmi se törtért ezen a napon?!

100-120 dinárért tankolnál? Irány Ukrajna!

Városi GPS-em, Vladimir.

Az ivóvízért néha meg is kell dolgozni, ha épp tekerős a kút!

Ezen a "semmilyen" napon, átgurultam még Bila Tserkva-n, ami egy nagyobb város. Itt röppent hozzám úti kalauzként Vladimir, aki segített megtalálni azt a városból kivezető utat, amit kerestem. Elkísért pár kilométeren át a központban, hogy biztos jó helyen kanyarodjak le. 

Másnap folytatódott a szeles, hűvös idő. Továbbra is keleti haladási irányomat tartottam, egész a Dnyeper folyóig. Kijev központjától, ekkor ~70 km-re voltam. Viszont már korábban kigondoltam, hogy nem hiányzik nekem egy főváros se. Mondhatni nagyváros undorban szenvedek, főleg ha biciklivel kellene átkelni rajta. Betondzsungel, bolyongás, valahogy jobban élvezek elveszni egy földúton az erdőben vagy a kis falvak között tekeregni a szántóföldek szélén. Nem titok, egyre többet karikázok úttalan utakon, földön, kavicson. Sokszor még simábbak is, mint itt az utóbbi 3-4 nap aszfaltja. Tehát Kijev helyett, szépen déli irányt vettem, csak van máshol is híd, hogy a folyón átkeljek. 

Jó döntésnek tűnt. Végre van egy nem túl erős hátszelem. Hátszél! Úgy negyedévente egyszer, ha talál ilyen csodát az ember, ráadásul épp túrán. Nagy lendülettel jutottam el Kaniv-ig. Semmi kitáblázás, meg ilyenek, úgy érzéssel megindultam a folyópart irányába, hogy valahol majdcsak meglátok egy hidat. Már bánom, hogy nem kezdtem el kérdezősködni, ugyanis ez a kép tárult elém, mikor végre valahára a folyóparthoz értem.

Van is híd, meg nincs is...

Aki látta már a HBO Csernobil sorozatát, annak ajánlom ebbe a városkába való látogatást. Igazán a településre való megérkezés adja teljesen a sorozat hangulatát. Mikor a távolból romosnak tűnő épületek, amik tényleg romosak, nem bontásra várnak, hanem laknak benne. Gazzal benőtt játszóterek, egy kis haditechnikai díszítés az út mellett és még sorolhatnám. 

A híd téma végül is nem zavart annyira. Semmi gond, tovább megyek, majd lesz valahogy. Mert hát olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy, igaz? Igen ám, de ha tovább is megyünk, legalább olyan úton kéne amit még a térképünk is jelöl. Elég sokat kellett jönni a folyó partig, ezért nem akartam visszafordulni, inkább megindultam tovább a parton. Csak vezet valahova az út. Folyó balról, az út nagyjából a folyó mentén megy, teljesen jó, bár a térkép szerint már megszűntem létezni. Az út egyszer csak elkezd ívelni, emelkedni, be az erdőbe. Aprócska kis falvak bukkannak fel. Lényegében, már fogalmam sincs, merre járok. Szűkül az út, egy sáv marad. Nem közlekedik senki. Itt-ott egy házikó. Legalább nyugalom van. Néha egy-egy kutya ugatása töri meg a csendet, ami ugye jó jel. Ha kutya van, talán ember is, ami azt jelzi, tényleg visz valahova az út. Mire már remény vesztve fordulnék vissza, hogy ez nem volt egy világmegváltó ötlet, sűrűsödnek a házak, szélesedik az út. Egyszer csak megérkezem egy főútvonalnak kinéző útra, ahol már megszokásból balra fordulok, hisz nagyon behaladtam az erdőbe, már a folyómat se látom, hogy az navigáljon. Ros, látom egy táblán melyhez közeledem. Egy patak, ami még a térképemen is jelölve van. Ismét nyeregben, jó irányba haladok. Az ebéd idő már rég elmúlt, lassan a Napon is látom, merre is megyek. Megállok még egyet "mosni", a következő pihenőnél pedig le is táborozok, hogy végre a törött küllőmet is kicseréljem. Ideje szervizelni. 

Mondtam én, hogy megálltam mosni!

Itt a bűnös! ... na nem csak a küllő, az is, aki nem cserélte le újra az előző túrája után.

Hideg éjszakám volt. Főleg júliushoz képest. Reggel nem is siettem el az indulást. Megvártam, hogy melegítsen egy kicsit a Nap, bár ma se volt felhőtlen az ég. Most is hátszéllel haladtam tovább, egész Cherkasy-ig. Itt majdnem 10 km széles a Dnyeper, köszönhetően többnyire a duzzasztó műveknek, melyek vízi-erőművek is. Ott azért nem voltam ilyen tájékozott, sajnos. Elértem hát a városnál lévő hidat, ahogy közeledtem, s már nem csak a térképen láttam mennyire is széles a vízfelület, gyanússá kezdett válni, hogy egyáltalán átkelhetek-e majd itt.

Nem is hídról, többnyire egy gátról beszélünk. A levezető út elején, semmi nem figyelmeztet, hogy felesleges erre biciklivel próbálkozzak, csak mikor már az első hídszakaszhoz érek, virít egy tiltó tábla, gyalog és biciklivel ne is próbálkozzak. Míg töprengek, hogy megpróbáljak-e "átszökni", a néhány méterre levő megfigyelő toronyból, már egy fegyveres katona figyel rám. 

- Végre történik valami, használhatom a fegyverem, legalább ma nem alszom el! - gondolhatta a fegyveres.

A hídról már is kocogva érkezett hozzám a katonaság másik tagja. Fegyverrel a kézben, de kedvesen közelített. Én sem tettettem a hülyét, néha nem is igazán kell, szépen félreálltam, mikor láttam a táblát. Az én gondolataim is pörögtek. Először a fél óra alatt simán átérnék, majd jött a, na jól van, megvárom a fickót és visszafordulok. Megérkezett hozzám a kiskatona, s már mutatta is, hogy itt bizony nem mehetek tovább. Láthatta, nagyon át akarok menni, rögvest a lábát is emelte, hogy gyalog se próbálkozzak. Mit tudtam tenni. Az ég kitisztult, vissza gurultam a gát kezdetéig, a szárazföldig. Egy hosszas emelkedő várt rám, ahol korábban leereszkedtem. Nem igazán volt kedvem az újratervezéshez, szóval megálltam az út mellett és megpróbáltam stoppolni. Összegezve a dolgot, egész jól ment. Az első 3 megálló járműig toltam ki a türelmi zónámat. Ha egyáltalán valaki megáll nekem, nem hogy 3-an is. Gyorsan frissen meg is állt egy kis kombis fickó. Csomagokat szállított. Szívesen át is vitt volna, de a biciklim meg az utánfutóm, a majdnem teli csomagtérbe, nem igazán fért volna be. Azért jól esett, hogy legalább megállt. Nem is tartott sokáig, hogy ismét megálljon egy jármű. Egy nagy rakterű, katonai szállító kamion volt. Biztos van erre pontosabb megnevezés, de így talán érthető mi is volt az. 500 hrivnya. Ennyiért átvittek volna. Nagyjából 20 euró. Felfért volna a bringa is, minden csomaggal, de nem igen akartam ennyi pénz, a "semmire" elverni. Próbálkoztam még 10 percig, mire ismét leparkolt elém egy autós. Egy kombi, de most üres raktérrel. Ismét kaptam egy ajánlatot, ami nem az "örülünk, hogy segíthettünk, nem tartozol semmivel, amúgy is erre mentünk volna" volt. Ezt már nem írtam fel, de ha jól rémlik valahol az előző 500-as duplája körül mozgott.

Itt lett elegem a stoppolásból. Nem az én műfajom. Eltekerek én bárhova, majd kikerülöm valahogy. Felmentem a városközpontig. Kiterítettem a térképem, hogy merre is lenne még esélyem. Egyértelmű lenne tovább haladni délnek, van még ott híd bőven. De miért is vezet eleve ennyire északi részeken az utam? Ukrán-orosz konfliktus. Hallottunk, olvastunk róla. Ha felidézzük a korábbi részeket az útról, valahol már írtam róla, hogy a problémás részeket inkább kikerülöm, nem kell a felesleges baj nekem. Itt már egyre lejjebb haladtam volna, tehát most az ismeretlen helyett, a kevésbé ismeretlent választottam. Kerülni akartam a fővárost, de ez van. Irány vissza, irány Kijev.

A jó kis hátszelem, egy csapásra szemből fújt. Hurrá. Még nem is említettem, de mióta Ukrajnában vagyok, minden nap látok, legalább egy kitört kerekű kamiont. Nem, nem defekt, hanem tengelyestől kitört kerék, napi szinten. Nem igazán száguldoznak. Nem sok értelme lenn, ha így is hullajtják a kerekeiket. 

A teherbírást a végletekig kihasználják. Nem egy ilyen, középen egy helyen lekötözött fogattal találkoztam. Pillantsuk csak rá a hátsó kocsira, pontosabban a kocsi alap magasságára. Mögötte biztos mindenki tartja a követési távolságot!

Visszaértem Kanivba, a Csernobil hangulatú, híd nélküli, hidas városba. Legalább is ekkor még ebben a hitben éltem. Ezúttal a főúton érkeztem, nem bonyolítottam a dolgot tovább. A képen látható lejtőhöz pedig kapcsolódik egy történet. Láthatóan nem túl sima, szokás szerint. Elég meredek, és ez még a sima rész, amit láthatunk. Úgy tűnt, talán a közepén járok legjobban, ezért szépen az aszfalt féleség közepén indultam meg szépen lassan lefelé. Szemből közben felbukkant egy busz és egy csirkéket szállító kamion. Egyik sem az ezredforduló után gyártott darab. Fekete füstokádó szörnyek, amik a meredek emelkedőn, erős futó tempóval közeledtek. Ha itt megállnak, fel már nem jutnak. Bánom, hogy elraktam a fényképezőgépet, egy nagyon emlékezetes fénykép születhetett volna. Így csak a fejemben maradt meg az emléke ennek a "szendvicsnek".
Én ugye az út közepét ítéltem simának. Kamionosunk a bal oldalt, míg a buszos, a jobb oldalt szavazta meg tűrhetőbbnek. Nem siettek ők, de az a látvány, a poroló út, a koromfekete "kondenzcsíkok", a hangos zúgás és a szálló tollak a kamionról... Kevesebb, mint fél-fél méterrel haladtak el mellettem egyszerre. Én egy helyben. Inkább megálltam, nehogy megcsússzak közöttük és szépen kivártam az eseményeket. Talán egy pillanatra kihagyott az ütő bennem. Mikor elsötétül előttem minden a portól és füsttől, elcsattognak közel hozzám, szendvicsbe fogva a nagy behemótok, majd tollat köpködök. Csak nevetni tudtam és gurultam tovább, az élmény után.

Mielőtt elfelejteném. Mi is volt ezzel a híddal? Amin ugye nem mentem át, mert nem volt épp egészben. Miután hazaértem, itthon már nem hagyott nyugodni, hogy miért van bejelölve a térképemen, ha nincs is ott teljesen, szóval utánanéztem. Emlegettem már, hogy duzzasztók, s vízi-erőművek vannak a folyón. Így utólag persze könnyen vagyok okos, de ha elmegyek a híd lábáig, onnan már láthattam volna az erőművet vagy ha megkérdezek pár embert, valaki biztos megmutatta volna, hogy bizony vezet egy út az erőműhöz, miért is ne vezetne. Az erőmű gátjának tetején meg ott virít két sáv szélesen sima beton, ami útként szolgál és probléma nélkül átengedik rajta a közúti forgalmat. Valószínűleg a térképem is ezt az építményt jelölte hídként. Szerencsére ezt akkor nem tudtam. Vagyis, ha hamarabb tudom, simán átjutok itt. Ha most a visszaérkezéskor tudom meg, ostoroztam volna magam, hogy miért nem néztem meg, mikor egy napja ideértem. Így viszont csak tekertem tovább nyugodtan Kijev felé, hogy mindegy. Ez nem kerülő, hisz nincs fixen eltervezett útvonal. Az út maga, ami tervezi az utat. 

A nyári hűvös szél eléggé kimerített, bár napközben a hidas kálváriának hála, elég sokat pihentem. Sötétedés után kanyarodtam le az út menti kaszálókra, nem is túl bujkálósan, mert kezdett hideg lenni. Csak gyorsan sátrat állítottam és már be is bújtam a hálózsákomba, Kijevtől bő 60 km-re.

Eddig megtett táv: 1685,95 km / 10 nap. Műszaki problémák: 1 küllőtörés.

Folytatás hamarosan...

Előző epizód --- Következő epizód