Kerékpárral a Kaukázuson át - 2. rész

Ha lemaradtál a bevezető részről, kattints ide.

Július 1. hétfő, reggel 5 óra. Egy utolsó csomag ellenőrzés. Még nem igazán tudom, hogy melyik táskám, milyen csomagot is rejt, majd bejáródik a rendszer pár nap alatt. Szülői búcsú, s már gördülök is, az első kötelező megállóhely felé, amit még a rövidebb utaim alatt sem hagyok ki. Végül is tankolni megyek, mert ez a hely, a faluban levő "part" oldalánál csordogáló artézi kút. Langyos, kicsit sárgás színárnyalatú, puha víz. Sokak szerint furcsa ízű, főként azok mondják, akik először isszák, de én mióta az eszemet tudom, ezt iszom. 5:30-ra hirdettem indulásomat, a kúttól, hátha valaki még elbúcsúztatna, vagy velem tartana egy kis részen. Végül csak nem maradtam egyedül. Pár perccel a második harangszó előtt, kerékpáros tűnik fel a part tetején. Kedves ismerős, Gabriella parkol le mellém kétkerekűjével, így ketten indulunk meg Magyarkanizsa irányába. 20 perc után, már eszembe is jut, mit hagytam otthon. Az iránytűmet! Nem baj, reméljük, a Nap Oroszországban is keleten kel és nyugaton nyugszik, ha nem, akkor majd alkalmazkodom! Kanizsán egy biciklis csapat vár rám a városháza előtt. Egy rövid kis riport után elindulunk a 15 fős társasággal, a horgosi határátkelő felé. Valahogy, a magyarkanizsai városháza és az előtte levő park, az évek alatt, már ikonikus kiinduló állomásként szolgált egyesületünknek. Mondjuk úgy, pont jó helyen van! 

A magyarkanizsai városháza előtt.

A társaság egy része a város széléig kísért, akadtak, akik a határátkelőig, de még Szegedig is elkísértek páran. Az átlépés Magyarországba zökkenőmentesen ment, bár ott töltöttünk fél órát. Volt, aki már itt megjegyezte, hogy Ő nem igazán indulna útnak egy ilyen útlevélképpel! Nem is értem mire gondolt?!

Szerintem teljes a hasonlóság...

... vagy mégse?!

Az útlevélnek is megvan a maga története. Hogy miért is ez a kép van benne, mikor még ilyen sokáig érvényes? Mindenre, viszont ez az írás sem fog választ adni! Azért később még lesz szerepe a történetben.

Szegedre érve, végül kíséretem is megcsappant. Innen már tényleg egyedül folytattam az utam, bár sűrűn akadt beszélgető partner, hosszabb-rövidebb időre, főleg, hogy itt még értettem is a nyelvet.

Akadt még egy kis utolsó pillanat utáni elintézni valóm a városban. Korábban már említettem, hogy voltak kis "okos kártyáim", minden országba az ottani nyelvre lefordítva. Viszont ezeket még be akartam laminálni, hogy tartósabbak legyenek, ki tudja, milyen sűrűn fogom majd használni őket. Rudi barátom segített ki, így az első 50 km-em után. Nem titok, kerékpár szervize van, már vagy 25-30 éve. Nagyon érti a szakmáját. Miért is említem ezt? Mert nem álltunk meg a laminálásnál. Rögvest összedobott nekem még egy kis tartalék alkatrész csomagot, illetve tartalék külső gumik nélkül nem gurulhattam tovább Tőle. Ha megbízható kerékpárdoktort keresel, a Roncsabroncs kerékpárszervizben megtalálod! Szegeden, a József Attila sugárúton, közvetlen a bicikliút mellett, télen-nyáron!

A képen már sokan kiszúrhatták és itt a másik oldal épp nem is látszik, de magyar illetve szerb zászlót is kitűztem a fogatomra. Nem kell nekem bemutatni a viszonyokat, történelem könyvekkel dobálózni, vagy hozzám vágni, hogy talán nem érzem magam magyarnak?! Kaptam pár felszólalást, mondhatni értelmiségektől e témában, miután hazaértem. Igen, én magyar vagyok, igen határon túli, igen, Szerbiában élek. ...és igen, egy Szerbia zászlót is végig vittem az utamon. Trianon. Tudom mit jelent ez nekünk, határon túliaknak. Tudom milyen érzés, mikor azért várakoztatnak félreállítva kerékpárral a tompai határátkelő magyar oldalán, több mint fél órán át, mert szerb útlevelem van. Tudom milyen az, ha a szerb határőr azt tanácsolja, inkább forduljak vissza Szeged irányába, ha magyar vagyok. Számtalan ilyen és ehhez hasonló történetet tudnék említeni, az utóbbi 5 évből, mivel, többnyire heti szinten kelek át bringával, a "hőn szeretett" szerb-magyar, magyar-szerb határon. Nincs ember, aki ezt jobban utálja nálam. Komolyan! Mikor épp "b@szogatós átkelésem" van, nagyon szívesen várnék autóban ülve több órát is a sorban, ahelyett, hogy azt hallgassam, a szerb oldalon ... magyar vagyok takarodjak innen, a magyaron meg, hogy attól még, hogy van magyar okmányom, szerb maradok. Szerencsére az utóbbi időben nem volt kellemetlen élményem az átkeléseknél. De akkor miért is a szerb zászló? Először is szerb útlevéllel utazom, na meg Szerbiában élek és pont, ennyi. Nincs más ok. Kinn van a címeres magyar zászló is. Szép emlék. Ajándékba kaptam, nem mellesleg magyar vagyok, Trianon ide vagy oda. Ha kaptam volna már régebben Szerbia zászlajából, korábban is a felszerelésben lett vonal helye. Végül, most a túra kedvéért vettem egyet én. Korábban kaptam már vacsora, illetve szállás meghívást is szerb családoktól, hol ott, beszélgetés során nem titkoltam, én is ebben az országban élek. Nekem sem volt semmi problémám velük, nekik sem velem.

Vacsora, a Roglić családdal. Raška, D-NY Szerbia, Kotorból haza felé. 

Elhagytam tehát Szegedet. Száguldottam északkeleti irányba, Orosházáig, szinte meg se álltam. A Tesco-nál álltam meg hűsítőért, pontosabban hűsölni egy kicsit benn. Egy felhő se volt az égen egész nap. Ismerős táj, ismerős terület. Jártam már erre, konkrétan Szeghalomig, pontosan ezen az útvonalon. Szinte már csukott szemmel is menne. Köztudott, ha tehetem, új útvonalakon szeretek közlekedni, még ha kerülőt, hosszabb útszakaszt is jelent ez. Az első két nap útvonala, viszont pontosabban ki volt rajzolódva a fejemben, mint a további útvonal. Királyhelmecre tartottam, Felvidékre. Ez volt egy olyan biztos pont a túrámban, mint, a későbbiekben, hogy Grúziában a Gergeti szentháromság templomhoz fel szeretnék tekerni. Volt tavaly egy bizonyos "Meghívó túrám". Ha erről olvasnál, ITT megteheted. Akkor ismerkedtem, barátkoztam össze Nándiékkal Királyhelmecen. Őket akartam útba ejteni. Mivel látták úti tervemet, emlékeztettek, hogy nagyon szívesen látnának. Tehát nem volt kérdés, hogy a második éjszakámat az Ő vendégszeretetükben fogom tölteni. 

Hosszú útra indultam, tehát nem igazán akartam 200 km feletti napi távokat megtenni, de az első két napra, így 420 km osztódott szét. Tudtam, teljesíthető, mivel korábban is bringa hátán jártam fenn. Azzal viszont nem ártott volna számoljak, hogy a szervezetem még nincs hozzászokva, a teljes napi, kánikulában tekeréshez, teljes felszereléssel. Illetve szokni kell még a megváltozott étkezési szokásokat, az egész napon át tartó evést. Nem reggeli, ebéd, vacsora, egy túrázó étrendje, legalább is esetemben. Amint megéhezek, nem is, rosszul mondom. Az már a hiba, ha megéhezem, akkor már rég elrontottam az egészet. Nem mondom, hogy így kell csinálni, de tapasztalataim alapján én soha nem várom meg a teljes éhség érzetet. Persze, reggelizek, ebédelek, vacsorázok. Általában, ezek a bővebb, nagyobb evések, de közben, pár óránként, inkább sűrűbben falatozgatok. Egy alma, egy csoki, vagy csak pár szem szőlő, de folyamatosan táplálom magam, hogy egy nap, akár 10-12 órát is nyeregben tölthessek. Emlékezetes alkalom, mikor egyszer régen, már 1 órája tartó éhséggel érkeztem meg Kiskunhalasra. Még nagyon kis kezdő, tapasztalatlan bringás voltam. Vettem egy grillcsirkét, megettem az egészet, majd visszamentem még, valamilyen csokis desszertért is. Mondanom se kell, mekkora szemekkel kívántak később jó utat nekem. Ekkor tanutam meg, hogy ha hosszú távra megyek, nem hanyagolhatom el a gyomromat. Ezt fokozatosan a vízzel is megszoktam. Egy forró nyári napon, ha nagyjából 10 órát tekerek, melynek többsége szikrázó napsütés, na meg kánikula, akár 10-15 liter vizet is megiszom. Ezen felül öntözgetem is magamra. Számomra talán ez az üzemanyag. Télen nálam is csökken ez a szint, de ilyenkor is bőven a 2 liter felett tartom. Ez ténylegesen csak a víz. Ekkor-akkor, a behűtött szokkok (üdítők) is elcsábítanak, de attól csak még szomjasabb leszek. (Néha azért bűnbe esek, mert akkor mindjárt nagyon jól esik.)

Első estére, bőven 200 km felett állt meg az órám Füzesgyarmat környékén. Nem is erőltettem tovább. Bár ilyenkor, este jobban szeretek tekerni, mert hűvösebb van és valahogy hangulatosabb a tekerés sötétben, mikor világítok karácsonyfaként. Télen is hangulatos este közlekedni, de ha hidegre vágyom, elég ha nappal elindulok. Első esti táborhely választásom, egy tarlóra esett.

Másnap kora reggel indultam tovább, de már ekkor is meleg volt, tehát nem sokat nyertem a hajnali ébresztővel. Mégis kicsit elviselhetőbb volt, mint a délutánok, így délidőben, a legmelegebben volt időm pihenni. Egyre erősödő szél segített és hátráltatott is egyben. Talán elviselhetőbbnek tűnt a hőmérséklet, de egy bringásnak a szél, általában szembeszelet jelent, ami ugye lassítja, a nem túl áramvonalas szerelvényemet. Debrecent gyorsan átszeltem, víz tankolás után, már robogtam is tovább Nyíregyházára.

Itt volt még egy tervezett megállóm a Decathlonban. Korábban részleteztem már, hogy mindent, amit a felszerelésem tárán bővíteni akartam, időben beszereztem. Ez így nem teljesen pontos. Az utolsó két hetes, "na akkor most tényleg elmegyek erre az útra" folyamat indítása ugyanis az volt, hogy egy Angliában élő, bajai magyar bringás írt nekem egy üzenet, amelyben felajánlott egy túrázásra ajánlott napelemet, napelemes töltőt. Rögtön küldi is térítésmentesen, amennyiben megadom a címem. Ez okozott akkora örömet, hogy már nem volt kérdés, egy hónap múlva, valahol a Fekete-tengertől keletre leszek biciklistől. Na ki találja ki miért kellett megálljak a sportszer áruházban? Türelmes vagyok, de az indulás előtti utolsó héten már csak rákérdeztem a felajánlón, hogy merre jár az a töltő szerkezet, mert anélkül nem igazán szeretnék útra kelni és ha már feladta a csomagot, rég meg kellett volna érkezzen. Persze, elfelejtette feladni. Így már esélytelen, hogy időben kézhez kapjam, tehát elkezdtem keresgélni, honnan tudnék gyorsan beszerezni egy hasonló eszközt. Végül a "deka" húzott ki a pácból. A közelben nem volt ilyen töltőjük egyik üzletükben se, de a nyíregyházi áruházukban, még 1 darab elérhető volt. Nagyon jó fejek voltak. Gyorsan reagáltak az üzenetemre, s megőrizték a második túranapomig azt az egy szem terméket, hogy át tudjam venni.

A kánikula, az hogy még nem szoktam hozzá a "túrakajáláshoz", a szél és az első nap már 200+km teljesítése, na meg a második napra is ekkora táv célbavétele, kezdte felemészteni az energiámat a nap végére. Ilyenkor szoktam már letáborozni, ha teljesen KO kezdek lenni. Csak, hogy ez nem igazán szokott megesni, ha már ráállt a szervezetem az utazásra. A korán kelésre, egész napos, sokszor embert próbáló terep és időjárási viszonyokra és sok egyéb másra. Az utolsó 25 km-re, egy kis fogadóbizottság jött elém. A fáradtságomat tetőzte, hogy még kisebb záporok is beköszöntek, bár a kánikulától sokkal jobb volt. Igen, én is képes vagyok elfáradni, túlhajtani magam.

Magyarországi utamat, már is letudtam!

Rendesen söpörni lehetett volna a sót a hátamról és a vállaimról. A nap végére még jött egy kis mászás Helmecen, majd a megérdemelt kóla, meg közben Roli életmentő energiaszelete (Köszi :D),  hogy hirtelen megugorjon a cukorszintem, amíg nem jön meg a vacsora. Valami véletlen folytán, van érzékem mindig úgy megérkezni a srácokhoz, hogy esik az eső és biztos nincs nyitva az a hely, ahol kajálni akarunk. Ha ott, akkor, nem is vallottam annyira fáradtnak magam, így utólag bevallom, ez a második nap volt, a legnehezebb az egész út alatt, pedig voltak, vagyis ha innen nézzük, lesznek elég nagy megpróbáltatások még.

A túra egyik ágyban alvós estéje után, reggel fél 8-kor lendültem tovább, Ukrajnába tartva. Már este is feljött a téma, hogy az útitervben csak ez volt a fix pont, hogy itt leszek második éjszakámon, de innen nincs tovább kigondolva, szinte semmi. Még csak a határátkelőket se ellenőriztem le előre, hogy hol mehetek majd át biciklivel, szerb útlevéllel. Ezt azért nem ártott volna. A srácok már este érdeklődni kezdtek minden felé, hogy ha minden cérna szakad, vonattal át tudok-e jutni az ukrán oldalra, de ezt az ötletet, én alapvetően elleneztem. Ha nagyon muszáj visszamegyek inkább Magyarországra és onnan tovább. A vonatos ötlet odáig tűnt kivitelezhetőnek, amíg a telefonon felkeresett vasúti dolgozó meg nem hallotta, hogy bicikli, meg még utánfutó is. Á, az úgy biztos nem működne. Nem stresszeltem túl, majd megmondják helyszínen ha nem mehetek át és akkor keresek más átkelőt. Sajnos, végül így is lett. Nem is csak a bicikli, a szerb útlevél is fejtörést okozott, mert azzal se lehet csak úgy bármely átkelőt használni. A szlovák oldalon felmentem az ungvári határátkelőig, ahol nem a szerb útlevelem, hanem a járművem miatt tessékeltek vissza. Így már érthető volt, miért csodáltak annyira a hosszú kamionsorból. Valószínűleg, nem láttak még itt biciklist. Hamar ismét szemügyre vehettek, mivel vissza kellett forduljak. Újratervezés. Haladtam tovább északnak szerencsét próbálni. Ubláig tekertem fel, a következő átkelési lehetőséghez. Erős szél, kellemes, zöld tér vett körül az odaúton, hangulatos, kis falvakon, át. Nem vagyok egy nagyváros kedvelő, inkább az úttalan utakat részesítem előnyben. A határ szlovák oldalán gyorsan túljutottam. Megtárgyaltuk merre megyek, honnan jöttem. Kicsit körbenézték a szekeremet, megpengették a csengőmet. Egyébként a csengő nagyon menő volt egész úton. Az összeg határátlépésnél megfogdosták, kipróbálták a rendvédelmi személyek. Az uniós kerítésnél jött a hosszabb várakozás, mert épp egy átszökést megkísérlő fickót kergettek a susnyásban. Fél órán belül, 5-6 fegyveres katona társaságában, már vissza is tért a "kiránduló", az ellenőrző pontra. 

A következő fél óra, az én ellenőrzésem jegyében zajlott. Ez nem egy magyar-szerb határátkelés, itt kicsit komolyabban veszik a dolgokat. Több lépcsős ellenőrzésen estem át, ami azt takarta, hogy 4 különböző személynek is el kellett magyarázzam ki vagyok, hova megyek, mit viszek. Persze a csomagjaimat is tüzetesen átnéztük. A kisebb, legalul levő táskák tartalmába is beleturkáltunk. Érkezéstől távozásig, végül bő 1 órát, kicsit többet töltöttem az átkelőhelyen.

Még egy momentum maradt, mielőtt az utolsó sorompó is felemelkedett előttem, hogy zöld utat kapjak, a határátkelő elhagyásában. Két katona ácsorgott egy szűk kis, minek is nevezzem, katonai bódéban. Itt nyert érvényt, az a pár centiméteres papír darabka, melyre még a legelső ukrán határőrtől kaptam egy külön pecsétet és egy örökíró(golyóstoll) vonást. Nekik kellett ezt leadjam, és már is haladhattam tovább.

Ukrajna közel hoz, a természethez! A "cserép" belső részében, kristálytiszta ivóvíz csordogált.

A térképem szerint, egy másod rangú főútvonalon haladtam tovább, bár elsőre, inkább egy falu végi szántóföldek felé vezető útra hasonlított. Pár óra alatt normalizálódott bennem, hogy ettől jobbra, aligha számíthatok majd.

Ivóvizet, még csak keresni se kell. Csak úgy belebotlik az ember!

Ukrajna GPS adatai betöltve, navigációs "berendezés" rögzítve...

Többnyire erdők húzódtak minden irányba, így a hőmérséklet is elviselhetőbbé vált, az eddigitől. Egyre rosszabb útviszonyok, emelkedők, s rengeteg gyerek minden felé. Amit viszont sehol nem találtam, pénzváltó. Volt még élelmem, de mihamarabb szerettem volna készpénzhez jutni. Látszólag kisebb időutazáson estem át, hisz itt nem csak egy falunapi szórakozás a lovakkal szántás. Nagy, faszállító teherautók. A közeledésüket, már kilométerekről hallani. Csörög, csattog, majd szét esik, de csak úgy falja az utat. Neki nem számít, hogy itt-ott, már simán 30 centi mély lyukak tátonganak az úton. Ha már a tükrödben látod, inkább lehúzódsz had menjen. Benne annyi fő, ahány csak az utastérben elfér, s majd i csattannak az örömtől, mikor feltűnik előttük, a kissé lomha, kátyú kerülgető kerékpáros. Intek neki köszönésképp! Már ordít is, a hajókürt, mintha vonat érkezne.
Kezdődnek az emelkedők. Ez már a Kárpátok széle. Elfogynak a házak, csak én, a biciklim és az erdő maradunk. Vagyis, az utolsó pár épületnél, még felbukkan egy csapat gyerkőc.

Gyorsan végig pacsiznak velem. Futnak egy kicsit mellettem, majd integetve búcsúzunk egymástól, mászok tovább. Nincs forgalom, mondjuk ezen az úton milyen is lehetne, hisz néhol, szinte út sincs. Ha már Kárpátalján járok, egy célpontot bejelölök a térképemen. Irány a Vereckei-hágó. Még bőven napközben járok. Szinte már felértem a tető pontra, ahonnan lejtmenet következne, de megpillantok a fák között, egy aprócska hidat.

Hétköznapi, civil járművek. Bó'tba járós...

A hídon épp átférek biciklivel együtt. Nagyon jó kis táborhely tárul elém. Külön kijelölt, vagyis épített pottyantós WC, asztalok, padok, tetővel ellátva, tűzrakó helyek. Körbejárom a helyet, nagyon megtetszik. Tovább gurulok, megnézem mennyit kellene még menjek a csúcsig. Ha sokat, inkább tovább megyek, másnap reggel ne egy hosszú mászással kelljen indítsam a napot. Alig 10 perc és felértem. Már fordulok is vissza, a táborhelyemhez. Ez simán belefér a reggeli bemelegítő fázisba.

Nem szégyenlősködtem, bevackoltam magam, az egyik tetszetős asztal alá. Volt ugyan sátram, de egy ilyen lehetőség láttán, miért sátorozzak. Van tető a fejem felett, s a szúnyog mennyiség is elviselhető, a hideg éjszakáknak köszönhetően.

Kellenes éjszakát követően, korán ébredtem reggel, szerencsére a szúnyogok nem. Ráérősen reggeliztem, majd nekivágtam a bemelegítő mászós résznek. Gyorsan felértem és már élvezhettem is a lejtőt, az útviszonyok miatt, csak szépen komótosan. Egyszerűen nem akart az utamba akadni egy pénzváltó hely sem. Közeledtem a Vereckei-hágóhoz, de a térképem a főút kivételével, csak egy kis csillaggal jelezte hollétét, ezért még ki kellett találjam, hogyan is, hol is kell oda feljutni. Egy 3 fős, cseh motoros bandával kerülgettük egymást, mert valahogy a rissz-rossz út, nem igazán akart ott felvezetni a főútvonalra, ahol a táblák jelezték. Előbb ők próbálkoztak meg egy szakasszal, de nem telt el egy perc, már vissza is fordultam. Utána én futottam egy zsákutcára, de harmadszorra, együttes erővel meglett a jó irány, vadregényesen, de még motorjaikkal is elfértek. Egészen simának tűnő főútvonalra tévedtünk fel. Az első benzinkútnál meg is álltam, hogy most már pénzt váltsak, persze nem épp a legjobb árfolyamon, de legalább ez is megoldódott. Pár száz méterrel előrébb, katonák és rendőrök ellenőrizték a forgalom résztvevőit az út mentén. Tőlük kértem segítséget, térképemen, a már említett pontra mutatva, s hozzátéve nem túl helyes ukrán kiejtésemmel: "Vereckíj", mert valahogy így szerepelt a térképen. El is navigáltak egy gyanúsan jó minőségű útra, ahol csak fel és fel és fel haladtam folyamatosan. 5 km után, már sejtettem, ezek rossz felé küldtek engem. Az út mellett egy idős nénihez fordultam, hátha ő bebiztosít róla, merre is kellene haladjak. 10 perc alatt nem igazán jutottam előrébb, pedig csak annyi érdekelt, hogy tovább menjek egyenesen vagy vissza, amerről jöttem. Vagy ennyire rossz vagyok mutogatásban, vagy nem tudom mi lehetett a probléma, de a nénikével nem jutottam dűlőre, inkább tovább mentem. Még 3 km-t tettem meg, mire végre feltűnt a következő település neve egy táblán, amely a térképemen is szerepelt. Itt bizonyosodott be, rossz felé jöttem. Milyen jó is lett volna, ha nem hagyom otthon az iránytűmet?! Kora délután volt, a Napra nem hagyatkozhattam, így csak a katonák szavában bíztam, mikor erre irányítottak. Vissza fordultam! Ha én meg akarom nézni, hol is leltek otthonra az ősidők honfoglalói, bizony meg is fogom. Legalább, most 8 km lejtő jött, mert eddig csak felfelé tekertem.

Szinte a főúton levő ellenőrző helyig vissza mentem, de most nem kérdeztem semmit, az első rossz kis útra rá fordultam. Tábla ugye nem igazán jelöli, hogy erre kell-e menni, ehhez már most hozzá kell szokni. Egyre rosszabb az út, a forgalom megközelítőleg nullára csökken.

Már vagy egy órája evickélek felfele, amikor felbukkan egy autó mögöttem. Lassan elkezd elkerülni, majd mikor mellém ér, kiszólnak: "Szia!". Ahogy elém kerül, már látom is, magyar rendszám. Ettől több nem is kellett bizonyításképp, jó úton haladok. Ha Kárpátalja szélén, egy úttalan úton, egy magyar rendszámú jármű halad el mellettem, nem sokkal gyorsabban, mint ahogy én haladok, az vagy annyira eltévedt, hogy azt se tudja már milyen országban van, vagy a Vereckei-hágó emlékművéhez tart. Lassan felérek a hágó tetejére. Az említett autót látom, de sehol senki. Viszont tudom, hogy kellene itt legyen egy nagyobb emlékmű, amit sehol sem látok. Egyszer csak, felbukkan két emberke, a kocsihoz jönnek egy szűk útról, valami rádiótorony felől. Beszélünk pár szót. Mondják, hogy azon az úton lehet feljutni az emlékműhöz, csak előbb megnézték gyalog, fel tudnak-e hajtani. Utánuk tekerek. Az út végén látom csak meg, megszaporodott a társaság, teli autóval jöttek, tehát 5-en. Szóba elegyedünk. Kiderül, Szegediek. Kicsi a világ, erre mennyi esély volt? Ha az első határátkelőn átengednek ahol próbálkoztam, biztos nem találkozunk. Ha nem navigálnak el rossz irányba a főútnál, szintén nem futunk össze. De mégis! Itt vagyunk, voltunk! Többnyire én mesélek, Ők, saját bevallásuk szerint, le vannak döbbenve, nem tudnak szóhoz jutni tőlem. Na nem azért, mert be nem áll a szám, csupán nem tudják, milyen szavakkal is illessenek.

A "Szegedi Srácokkal", a magyar honfoglalás emlékművénél.

Egyikőjük, már korábban is járt fenn, ezáltal könnyebben ide találtak, mint én. Abban tanácstalanok vagyunk mindannyian, vajon járható-e az északkelet felé vezető út. Búcsúzás. Folytatom tovább utamat az ismeretlenbe. Talán még összefutunk. Ha nem is ilyen messze az otthon melegétől, legközelebb Szegeden.

A térképemen jelöletlen út, elég kihaltnak bizonyult forgalom szempontjából, akár csak az ide felvezető út. Lassan, azért csak vissza jutottam, az immáron első számú főútvonalra, de előbb még megálltam kenyérért az első kisboltnál az út mellett. Legyünk őszinték, nem volt csúnya a boltos "néni", akit inkább boltos csajsziként kellene emlegetni. Udvarolgattam egy kicsit, amennyire az activity tudásommal lehetett. Ettem is pár falatot a bolt előtt, amikor is egy férfi lépett elém, a boltból kifelé jövet. Nem, nem a boltos kisasszony párja volt! Csak egy találomra felbukkanó ember, aki hallotta benn a boltban, hogy én a hágóról vezető úton jöttem biciklivel és merre is megyek. Korábban, bevetettem a hölgykének az ukrán nyelvű "okos kártyámat" a bemutatkozásommal, ezért tudtak ily gyorsan informálódni rólam. Se szó se beszéd, egy 50 hrivnyást (kb. 2 euró) nyújtott át nekem a fickó. Egy kézfogással háláltam meg, bár gondolkodóba estem, hogy talán benn szórtam el a pénzt vagy most mi van. Nem, megvolt a pénzem. Bevásárlásból maradt meg neki ez a kis pénz. Hallotta a történetemet és úgy gondolta jól jön ez még nekem. Nem ragozom tovább, nagyon jó lesett a kedvessége. Valamelyest kisimult az út, amin haladtam Stryi városhoz közeledve. Még világosban rábukkantam egy nagyon jó sátorhelyre, a várossal azonos nevű folyó partján, így az esti hideg fürdőzést sem gátolta meg semmi. A svédasztalt én biztosítottam. Temérdek sok "jelentkezőnek" biztosítottam véremet frissen, zamatosan, a gyors sátorállítás alatt, majd a fürdőzés előtti és utáni pillanatokban.

Eddig megtett táv: 713,4 km / 4 nap.

Folytatás hamarosan...

1. rész --- 3. rész