Kerékpárral a Kaukázuson át - 7. rész

Napsütéses, de nagyon hideg a reggel, itt a hegyek között. Július 27-e, szombat van. Nem kell tartani attól, hogy fázni fogok, hisz kezdésnek, az első 10-15 km emelkedő lesz.

"Nagy öröm", mikor megpillantod a táblát, miszerint 5800 méteren át, még 6%-os emelkedés lesz.

Órákon át csak felfelé araszolgattam a felhők felé. Fogytán volt a kaja készletem, főleg a kenyér. A hágó tetejét közelítve, megjelentek az út menti árusok. Ha nem is a legolcsóbban, de tudtam szerezni hagyományos grúz kenyeret, és egy hűtőmágnest is. Persze temérdek sok portékából lehetett válogatni, de árak tekintetében jól el voltak szállva, mivel a környékben csak itt volt lehetőség, élelmet és mi egyebet beszerezni.

Hagyományos grúz kenyér. Nekem nagyon bejött! Mellette az utolsó orosz sárgadinnyém.

Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, ...

A legmagasabb pont előtt még kerülgetett a "halál". Kis sátortáborok a patakok folyása mentén, kávé, tea, báránysült. A felhők hömpölyögtek minden felé, erősödött a szél, hisz az eddigi szélfogó hegyoldalak fölé értem.

A "csúcson" átlendülve, nem sokat gurultam, én is csatlakoztam a többi turistához, a "Orosz-Grúz Barátság Emlékmű"-nél. Nem semmi a kilátás, a köríves építményből. A közelből tandem ejtőernyős ugrásokat is indítanak, terepjárós "hegyjárásokat" és igazából bármit, amire van igény. Rengeteg kínai turista volt ott, mikor megérkeztem. Először körülnéztem, majd ebédszünetet tartottam. Ezután leszereltem a fékpofáimat, mivel már 27 napja koptattam őket, kicsit felcsiszoltam a felületüket, hogy jobban fogjanak a hosszú lejtőn. 

Szépen sorba raktam a mellettem levő beton padkára a fékpofákat és a hozzájuk tartozó alátéteket. A parkoló szélénél voltam, nem messze tőlem, parkoltak a buszok. Miről ismerhető fel egy kínai turista már messziről? 5-6 fényképezőgép biztos lóg a nyakán, esetleg még néhány telefon a zsebében, biztos ami biztos. Rögvest kiszúrtak maguknak, ahogy a szállító járművük irányába tartottak, már többszöri felszólításra. Ahogy elnéztem a sofőrnek kicsit már elege volt egy teli busznyi kínaiból. Én se szerettem meg őket valami nagyon. Miután megláttak, körbevettek és jött az ész nélküli fényképezés. Gondoljunk csak bele, Egy busznyi ember, fejenként átlagosan 5 fényképezőgéppel. Csak jöttek és jöttek. Addig rendben is volt amíg szépen az út felől vagy az árusok irányából érkeztek, de egy idő után már árkon bokron át, mögöttem a füves területről is hol itt, hol ott "csattogott" valaki. A csattogás alatt most a léptekre gondolok. A sima lépések helyett dobálták a lábaikat, aminek az lett az eredménye, hogy egy pár fékpofámat alátétekkel együtt elrugdostak a fűbe. Élvezetes ilyen kis körömnyi alátéteket keresgélni a sűrű fűben. Meg se találtam mindet. Kénytelen voltam elővenni a tartalék fékpofákat és onnan loptam pár alátétet.
Ezután még egy kisebb csoport kulturáltabb hölgy jött érdeklődni merre tartok. Többnyire németek és csehek voltak.

Említettem, hogy volt lehetőség tandem ejtőernyőzésre is. A meglepő oldala az volt, hogy szinte csak női pilótákat lehetett látni. Járkáltak az emberek között, hátha megtetszik valakinek. Persze még mindig az ejtőernyőzésről beszélünk! Talán a férfiak nem olyan merészek ezen a vidéken? 

Sajnáltam volna a pénzt rá, de bánom már, hogy nem kérdeztem rá mennyibe kerülne. Montenegróban a hasonló extrém programok a hegyvidéken 30-70 euró között mozogtak. Jó, vissza is hoznak lentről autóval, meg meg kell éljenek valamiből értem én, beletörődtem, ez nekem nem fér bele. Viszont  így azt se tudtam meg, hogy hogyan is működik ez. "Útközben" én ölelem át a pilótát vagy Ő engem? Na nem azért, nekem bármely opció tetszett volna.

Grúziában nem csak a kamionos alszik, hanem a kamion is!

Megvolt a kaja, a körbejárás, biciklikarbantartás. Felpakoltam, hogy most már élvezzem a lejtőt, amiért reggel óta másztam. Épp csak a parkolóból gurultam ki, mikor eszembe jutott, hogy a kis fényképezőgép állványomat nem rögzítettem, csak úgy a csomagok tetején van, de mire megálltam volna, le is esett. Mekkora szerencsém volt? Félreálltam az út mellé. Elindultam vissza szép nyugodtan, hisz szinte a parkolóban van a kis nyavalyás, meg piros/fekete, még látható is. Ekkor indult el egy autós a parkolóból ki az útra és egy az egyben, teljesen kerékkel áthajtott rajta. Nem használtam ugyan túl sűrűn, néha jól jött volna, de innen már a kukában folytatta az utat.

Egy nagyon rossz, kátyús, hibás hegy oldalba vájt alagút következett, melynek végénél leparkoltam pár fényképre egy elég hirtelen kanyarban. Egy örmény család adta az ötletet, mivel ők is ott parkoltak, ráadásul autóval. Ha őket nem szidta senki, hogy itt azért nem kéne megállni, az én pár perces megállóm bizonyára senkit se fog zavarni. Épp ebédelt. Nem mentem túl közel, azért meghagyom én az ember magán szféráját, csak pár képet csináltam, hogy merről jöttem, s már indultam volna tovább, mikor a családfő odalépett hozzám. Enni invitált.

Mikor nem fogadtam én el egy ebéd meghívást? Nem mozgok otthonosan az örmény konyhában, de valami nagyon finomat kaptam, amiről nincs fényképem. Nem, nem kezdtem el ott fényképezgetni a kaját! Virsli szerű, házi hús "rudacska", amit beletekertünk, valamilyen lapos, vékony tésztába, és még több, mint 5 különféle zöldség adta meg az ízvilágot. Végül is három fogásos ebéd volt, mert ezután jött még a főtt kukorica és a diós, csokis muffin szerű, omlós kalács. Nagyon invitáltak volna Örményországba, mutatták miket nézzek meg, de mivel nem volt Iránba vízumom, és a régi képes szerb útlevelemmel nem akartam problémázni, így az örmény út is kimaradt. Jöhetne a de. Miért nem mentem át az örményekhez, onnan pedig tovább Törökországa? A válasz egyszerű. Mert nem lehet! Az örmény-török határon nincs átkelő, mivel rossz a viszonyuk egymással. Tehát ha belépek Örményországba, csak Iránba vagy vissza Grúziába tudtam volna menni. Majd legközelebb!

Innen tovább indulva, már tényleg az élvezetes lejtőn volt a sor. A kamionokat élvezettel előzgettem, mivel nagyon lassan ereszkedtek. Ha itt egyszer meglendülsz, nincs megállás. Nem tudom hány kilométeren át, de nagyon sokáig, csak az élesebb kanyarok után kellett forgassak a pedálokon vagy ha kicsit váltottam a lábaim állásán. Nem fél óráról beszélünk, inkább másfélről. Utáni is szinte vitt a lendület, mert egy enyhe említésre se méltó lejtés megmaradt.

Szinte fej-fej mellett haladtunk egy jó negyed órát.

Ahogy közeledtem a főváros Tbiliszi felé, egyre nagyobb, sűrűbb lett a forgalom. Hegyvidéken vagyok, ez az egy főút jön északról, természetes, hogy egyre zsúfoltabb. Már csak néhány km választott el a várostól, mikor autópályává alakult az utam. Ugyan tényleg csak 2 kilométert kellett volna megtegyek rajta, de igazán nem hiányzott nekem a főváros se, meg eddig olyan jól megvoltam, nehogy már épp most kelljen majd rendőröknek magyarázkodjak. Inkább vissza fordultam, az előző településnél láttam egy elágazást nyugatra, amit a térképem is jelölt. Rossz minőségű út, de enyhe forgalom és még a nagyvárost is kikerüli, kalandosabb.  

Itt már kérdezősködnöm kellett párszor, hogy merre is kell menjek, hol kell elforduljak. Tényleg nagyon kalandos lett az utazás a nap végére. Mindig segített nekem valaki, amíg sötétedésre véget nem ért az út egy börtön bejáratánál. A vékony kis kukucskáló ablakból két szempár meredt rám érdeklődően, - "Vajon "ez" meg mit kereshet itt?" - gondolhatták. Egy folyón kellett volna átkelnem a túlpartra, amihez nem ártana egy híd, amit sehol se láttam. A térkép szerint a vasút mentén haladva visz egy út is, s közúti híd is kéne legyen a vasútin túl. Szóval fogtam magam, elmentem a vasútvonalig, majd megindultam egy ösvényem a börtön és a sínek között, a jónak vélt irányba. A börtönt elhagyva, valami villamossági elosztó központ volt még. Sötétedés után, világítótoronyként jelezve, hogy majd mögöttem kéne legyen. Ezeket elhagyva, már sötétben, megérkeztem a vasúti hídhoz. Az ösvény időközben kiszélesedett, egy egysávos murvás, kavicsos úttá. Láthatóan napi szintű használatban volt, tehát annyira biztos nem tévedhettem el, de valahogy a túloldalra kéne jutni. Nézegettem a vasúti hidat, de sötétben túl feltűnő vagyok, ráadásul nem igazán fér el mellettem a bicikli. Eléggé kihalt volt minden. Egy kavicsos út, a távolban mögöttem a börtön. Inkább sátrat vertem az út mellett, hogy talán fényes nappal okosabb leszek, többet látok, amúgy is, már aludni kéne.

Korai ébredés volt másnap reggel. Világosban a túloldalról már elégé látható vagyok, mivel egy település volt ott, nem kockáztattam egy meglepetés vendég kedvéért. Mire lebontottam a sátram, egy kisbusz gördült el mellettem. Pár gyalogos sétált át a síneknél, értük jött. Így már tiszta volt, miért is van itt rendesebb út, bár én egy ösvényről kerültem rá.  

Tovább indultam az úton, bár a térképem szerinti híd nem létezett. A víz pár helyen elég sekélynek tűnt, hogy talán átgyalogoljak, a felszerelésemet, meg több fordulóban, a karjaimban átvigyem. Először persze csak egy üresjáratban gondolkodtam, csomagok nélkül, hogy egyáltalán milyen lehet a víz alatt a meder, csomagokkal tudnék-e sétálni benne. Végül elvetettem az ötletet, mivel még vitt tovább az út, csak semmi kedvem nem lett volna visszafordulni, mert egyre rosszabb, kátyúsabb, nagyobb köves lett a sávom. Ha tovább megyek, akkor nincs visszaút! Persze ha nem lesz híd, akkor ráfáztam. Jó döntésnek bizonyult tovább menni az úton. Lett egy kis rozoga fémszerkezet, amin ugyan figyelni kellett a lyukakra, de stabil volt, mivel a környéken munkagépek álltak, azok ott jöhettek át. Volt még 2 hirtelen emelkedő, ahol már vonszolnom kellett a bringát. A nagy köveken elkapart a kerekem, a cipőm meg csúszott. Szóval megszenvedtem az utolsó kis szakaszon az aszfaltig. 

Szeles, de meleg volt az idő egész nap. Többnyire enyhébb emelkedőkön mentem délelőtt, később pedig síkabb lett a vidék. Vasárnap volt. Délután már nem is számítottam rá, hogy mondjuk nyitva lesz egy bolt vagy tudok szerezni friss kenyeret. Tévedtem. A kis falvakban, még vasárnap délután 1-kor is kenyeret sütöttek. Fenn 2000 méteren vettem legutóbb kenyeret, ami elég drága volt. Itt ugyan a mérete kicsit csökkent, kb. 40 cm átmérőjű körről beszélhetünk, de az ár is csökkent, ötödére.
0,6 lariba került egy házi kenyér, frissen, melegen, a "kemencéből". Mennyi is ez az összeg? 1 grúz lari, pillanatnyilag 23 szerb dinár, avagy 65 magyar forint! Vettem is rögvest néhányat, elfér a csomagomon. Annyira tetszett a grúz kenyér, hogy csak úgy tisztán is jól tudtam volna lakni vele, ízletes volt. Ha következő életemben kenyér lennék, csak is hagyományos grúz kenyér szeretnék lenni!

Vasárnap délután, a kánikulában is megállás nélkül sütnek.

Utánfutó szélességű a grúz kenyér, innen a 40 centiméter, erre lett tervezve! :D 

Kinek a keleti, kinek a nyugati?! De legalább "normális" betűkkel is kiírták!

Kis utacskákon bóklásztam, amíg a síkabb részen voltam. Szerencsére nem egy hatalmas kiterjedésű ország Grúzia, így elég részletes volt a térképem. Az viszont elkerülhetetlen volt, hogy vissza kell majd térnem a főútra, mivel ismét másznom kell a hegyekre. Húztam az időt, amíg csak lehetett, ilyen semmi kis utacskákkal, majd ismét vissza a forgalomba. Khashuri városánál csatlakoztam fel a főútvonalra. Itt végződik az autópálya is, tehát tényleg mindenki itt közlekedik, kicsit káosz volt, na meg hétvége. Vigyáztak rám. A központi nagy körforgalomban két rendőr vezényelt, hogy ne legyen probléma. A városból kihaladva, már sátorhely vadászatba kezdtem. Minél hamarabb meg akartam állni, hisz kezdődött az emelkedő, ami nem egy rövid szakasz lesz. Végül is elkezdtem már "mászni", mire megleltem az alvóhelyem. Emelkedős részen elég nehéz a sátorhely keresés, mert most is, folyó volt az út egyik oldalán, hegyoldal a másikon. Ha meg épp kicsit szélesedett a hely, lakott terület lett.

Végül is zavartalan éjszakát töltöttem itt, az út "felett". Sajnálatos viszont, hogy ekkor aludtam utoljára rendesen felfújt derékaljon(matracon). Nem tudom, hogyan és mikor, de kiszúrtam a felfújható derékalj, alsó részét. Tűhegynyi lyukakról beszélünk. Nagyon lassan, talán fél óra alatt, de leeresztett. Nem látszott, sőt, még csak nem is lehetett érezni hol eresz, pedig nyalogattam az egészet. 

Verőfényes napsütésben kezdhettem meg a következő hetet, hétfő reggel. Az előttem álló városban bevásároltam egy nagyobb üzletben, s szereztem még abból a finom kenyérből. Azért a boltban turistás árak voltak, mármint turista pénztárca ürítő árak. Az emelkedés nem túl vészes, a tájra semmi panaszom, ellenben a hőmérséklet inkább a 40-re hajaz, mint sem a 30 celsiusra .

A bal oldalon látható hideg vizű folyóban áztattam magam több, mint egy órán át. Hűsöltem egyet. Az 1-es számú úton haladtam tovább nyugatra. Kaptam már javítgatást, mert hajlamos vagyok úgy mesélni, hogy első számú főútvonal, mivel a térképemen így szerepel. Számomra ezért is volt meglepő, mikor egy idő után fogyni kezdtek a közlekedők, szinte csak én maradtam, majd egyszer csak elfogyott az aszfalt. 

Ez az 1-es útvonal volt az egyik legszebb a túrám alatt. Ugyan meglepetés volt, hogy ilyen vadregényes lett, de épp ezt szeretem. Néha egy-egy autó jött, és még kamionosok is előztek, de nem kellett sűrűn félrehúzódjak. Sőt, egy tanácstalan orosz autósnak még én segítettem, mert nem akarta elhinni a GPS-ének, hogy tényleg ez az út visz a tengerparti Batumi városba. A térképemen látott jelölések után nyugodott meg, hogy tényleg ez a jó irány, de hát meglepődött, hogy például egy vízesés mossa keresztbe az utat. Sötétedésre már a hágó teteje került a látószögembe. Kis házikók látszottak. Nagyon lassan haladok felfele csomagokkal, ilyen úton, szóval inkább letáboroztam itt, még a lakóközösség előtt.

Sátorhelyem itt se volt valami bujkálós. Közvetlenül az út mellett, feljebb mentem, oda az első fa irányába.

Felnéztem ugyan még napfelkelte előtt, hogy van-e valami mozgás az úton, de nyugodtan vissza is feküdtem, mikor meglegyintett a hideg. Megvártam, hogy kicsit melegedjen a levegő. Volt még mit haladni felfelé, mire az első lejtőt megpillanthattam. Továbbra is kavicsos, zúzott köves út, földút. 

A lejtmenetben se haladtam sokkal gyorsabban, mint mikor felfelé kellett menjek. Van még mit fejleszteni a fékrendszeremen és ekkor még nem volt terep gumim se. Azóta már váltottam, inkább foglyon vissza a gumi sebességben a sima úton, de legyen stabil a haladásom ilyen helyeken. A biztonságos, lassú ereszkedést választottam, mint sem közelebbről is megnézni, mennyire tartós a pár szál szögesdrót és korhadt fadarabok kettőséből álló szalagkorlát. 30 km lejtő után, ismét aszfaltra "léphettem". Innen kezdve már begyorsultam, hisz Batumiba megyek, tengerszint magasságba. Ahogy közeledtem a városba, elfogytak a hegyek, megérkeztem a Fekete-tengerhez, bár a sós víznek, még csak az illatát érezhettem. Grúz kenyeret még feltétlenül venni akartam, mert innen már csak 45 percnyi tekerés választott el Törökországtól. Nagyon akartam azt a kenyeret, de már haladtam ki Batumiból és csak egyszerű, hétköznapi kenyeret láttam mindenhol az út mentén. Már szinte le is mondtam róla, mire végre megpillantottam a kemencét.

Megengedte a mester úr, hogy bentről követhessem a "gyártás" folyamatát.

A korábbi 0,6-hoz képest, itt már tengerparti áron, 1 lariba került a kenyér, mondjuk még ez sem volt pénz érte.
Vettem is 5-öt, mivel néha egy evésre elment egy, ilyet meg másnap már nem tudok venni.

Talán a kép nem adja vissza, de itt már vizet lehetett volna csavarni a blúzomból, hála a forróságnak, meg a párás levegőnek. Még egy boltnál megálltam, hogy a maradék grúz készpénzem nagy részét, még itt elköltsem. 

Megérkeztem a grúz-török határátkelőhöz. Pár száz méter alatt itt nyertem mínusz 2 órát, mivel ennyivel kevesebbet mutatnak az órák a törököknél, Grúziához képest. Kedves és zökkenőmentes volt a kiléptetésem a grúzoktól. A török oldalra érve, már navigáltak is, hova sorakozzak be. Terjedelmes komplexum ez a tengerparti határátkelőhely a két ország részéről, mivel nagy tranzit útvonal. 3 autós volt előttem, kezdett besötétedni. Nagyon lassan haladt a sor. 90 percet biztos vártam, mire sorra kerültem. Várakozás közben, egyszer csak egy nagy vigyorú török katona/határőr lép közelebb hozzám, láthatóan az irodák felé menne, még nézem is, tán útban vagyok. Ahogy egész közel ér, nyújtja a karját felém, ökölbe szorított kézzel. Ökölpacsi! Csak egy ökölpacsit akart. Eddig is látszott, hogy nem lesz itt semmi nagy átnézés, meg problémázás, amit ez a "pacsi" is bizonyított, csak jó lenne ha haladna a sor. Végre a tolóablakhoz értem. Az autósoknak valami biztosítási papírokkal húzódtak el sokáig, nekem már integetnek is, hogy a másik ablakhoz mehetek, engem gyorsan lerendeznek. Átnyújtottam az útlevelem. Üdvözöltek, már mutogatom is merre voltam, merre megyek, de látom, hogy valami nincs rendben. Az eddigi egy személy velem szemben nézelődik, jobbra-balra, majd két kollégáját is oda hívja. Közben mutatja, vegyem le a sisakomat. Na ennyit arról, hogy nem lesz itt semmi probléma! Mi történt ezután? A következő részben kiderül!

Ha lemaradtál vagy még nem olvastad az út eddigi történéseit, pár kattintással pótolhatod: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész.

Eddig megtett táv: 4680,9 km / 30 nap.
Műszaki- ill. nagyobb problémák: 2 küllőtörés, 1 hátsó váltó törés, matrac kilyukadás. 

Folytatás Törökországgal, hamarosan...

Előző rész --- Következő rész