Kerékpárral a Kaukázuson át - 4. rész

Borongósan indult a reggel. Hideg van, július 11-hez képest. Irány Kijev. Ahogy elhagyom a kisebb településeket, egyre jobb, szélesebb út fogad. Ugyan eredetileg kerültem volna a fővárost, de már beletörődtem, itt kell tovább mennem, csak minél gyorsabban átrágom magam rajta.

Az utazás eddigi eseményei: 1. rész, 2. rész, 3. rész.

Megérkeztem a város "bejáratához", s biciklis szempontból úgy mondanám, épületek közötti autópályán rekedtem. Folytam tovább az árral, a központ felé. Az előző részben már említettem az észrevételem, hogyan is "állítják meg" erre fele a buszokat. Meglepő módon, ez a technika itt, városon belül is könnyedén megfigyelhető volt. Ha már bevergődtem magam, gondoltam legalább a fényképezőgépemet feltöltöm valahol, mivel csak konnektorról lehetséges. Ki is szemeltem magamnak egy plázát. Utazásom során, ekkor találkoztam először azzal, hogy fémdetektoron át kell belépjek egy üzletközpontba. "Természetesen" ben tilos fényképezni, illetve egyes helyeken még fényképezőgépet se szabad bevinni. A későbbiekben, főképp Törökországban, ez szinte mindennapossá vált a bevásárlásaim alkalmával. Ha már megálltam, bevásároltam, majd a mosdók felé vettem az irányt, de csalódnom kellett, ugyanis sehol se volt konnektor, pedig szinte csak azért jöttem be. Mire vissza értem a bringámhoz, az eső is eleredt. Teli hassal, megtöltött táskákkal és merülő fényképezőgéppel indultam tovább a csepergő esőszemek között. Mivel részletes várostérképem nem volt, csak elindultam egy jónak vélt irányba, hogy majdcsak folyópartot érek. Végül is a vasútállomástól inkább vissza navigáltak a plázához, hogy ott a főúton tudok tovább menni. 

A főúton maradás a legjobb megoldás még biciklivel is, ha nem a városnézésre fekszünk rá, hanem csak át akarunk jutni a város másik végére. Szeretek kinn menni a forgalommal, járdázás helyett. Viszont nem szívesen megyek tilosban, felesleges konfliktus helyzetet előidézve. 4-6-8 sávos utakon már előjön ez a, "vajon most itt szabályos, hogy kinn tekerek" gondolat. Gyorsan megkaptam rá a választ. 

A buszsávok, többnyire kerékpársávok is. Ekkor kedveltem meg Kijevet, miközben pár napja még minden áron kerültem volna. A nagyobb csomópontokon is könnyedén be tudtam sorakozni biciklivel az általam választott sávba, s el is értem a folyópartot. Kiszemeltem melyik hídon tudok átjutni a túlpartra, de a korábban csepergő eső, hevesebbre kapcsolt. Hirtelen a nyakamba szakadt az ég. Egy felüljáró alatt találtam menedéket, illetve egy új ismerőst is. 

Ő Filipp. Az egyedüli személy, aki az út alatt, nem csak nézte, tolta, fényképezte, hanem ki is próbálta a fogatomat. Az első pár másodpercben mikor elindult, már elgondolkodtam, nem is volt ez olyan jó ötlet. Én hozzá voltam szokva a szokatlan súlyeloszláshoz, de Ő akkora csellengésekkel indult meg, hogy azt hittem meg se bír majd fordulni és kezét, lábát töri a próbával. Szerencsére tévedtem. Ugyan nem igazán egyenes nyomvonalon haladva, de épségben tett egy kört a járművemmel. Nagy volt számára az élmény, mutatta is, hogy nem vagyok komplett.  

Az eső elállt, s újdonsült barátommal elváltak útjaink. Átjutottam a túlpartra. Itt-ott "felosontam" a járdára fényképezi, utána néha ott is ragadtam, amíg nem jött egy felüljáró, hogy be tudjak kapcsolódni a forgalomba. 

Láthatóan, elég forgalmas útszakasz volt. Sose szerettem a nagyvárosokon való átkelést, említem meg már sokadjára. Kijev viszont bőven a türelmes közlekedőkről marad számomra emlékezetes. Még Magyarországon történt. Mikor Debrecenbe értem, egy vasúti átkelőnél várakoztam előttem-mögöttem autósok. Felnyílt a sorompó. A legelső autós egy mellékútról besorakozó járművet maga elé engedett, pár másodperc telt csak el, mióta szabad az út át a síneken. Az utána levő személy már a dudán állt, s szitkozódó megjegyzésekkel éltette, a másik közlekedő édesanyját. Ahhoz képest, egy 3+3 sávos út tömött forgalommal vészesebbnek tűnhet. Itt, az egyenesen előre haladásnál se volt semmi meglepő, vagyis meglepő volt, hogy senki nem dudál, nem szidja a másikat. Mindenki csak szépen halad, engem se akarnak megölni, letolni az út mellé. Majd jött egy elágazás. A szélső sáv a jobbra kanyarodóké lett, a belső kettő vitt tovább egyenesen. Szépen besorakoztam hát a középső sávba, mert egyenesen akartam menni. A kereszteződésben szemafor volt, ami épp pirosra váltott. Csodálkozva néztem, hogy a tőlem jobbról levők is megállnak. Ugyan a kanyarodóba sorakoztak be, mégis egyenesen akarnak haladni. Magamban már elkönyveltem, nagy balhé lesz itt, ha megkapjuk a zöldet, na meg aki tényleg kanyarodna jobbra, az is várakozik a rosszul beállók mögöttük. Ki találja ki mi történt, mikor végre átváltott a szemafor? Semmi! Mármint úgy semmi, hogy még csak egy kis dudálást se hallottam. Tudjuk mi az a cipzár. A forgalomban is előfordul, a cipzár szerű besorakozás útszűkületeknél. Na itt is ez történt. Ugyan teljesen szabályszegő módon, hisz kanyarodó sávból "vágtak át", a hozzájuk képest bal oldali sávba, folytonos záróvonalon át, de mégis cipzárszerűen, minden fajta problémázás nélkül beengedték őket a többiek. Ha nem lett volna nagy forgalom, még tátom ott a szám pár percig, hogy elhiggyem, mi is történik a szemem előtt. Eddigi nagyvárosos, fővárosos tapasztalataim egész mást mutattak. Bécsben például ledudáltak, mert sokallták, hogy elindulok a zöldre, Belgrádról meg ne is beszéljünk. Ott nem igazán akartak beengedni a sávokba. Összegezve, nagyon kellemeset csalódtam Kijevben!

A továbbiakban a "P01"-es utat kellett megtaláljam, ami más helyeken "H07"-es útként is szerepelt. Hogy eredetileg hol lett volna kitáblázva, az oda vezető út, még így utólag se tudom. Eléggé túlmentem rajta. Mikor már a térképemen is láthatóan tovább haladtam a csatlakozási ponttól, kérdezősködni kezdtem, egy piknikező családtól az út mellett. Sikeresen útba igazítottak, bár lehet ne épp ott kanyarodtam le ahol magyarázták, mert vissza jutottam az előző településig, csak egy másik útszakaszon. Ott ismét előkaptam fantasztikus nyelvtudásomat, hogy most akkor hova is kerültem, vagy hogy jutok végre az általam keresett útszakaszra. Idézni nem tudnám mit mondott a segítőm, de valahogy elég érthetően elmagyarázta, hogy itt most menjek egyenesen, persze közben mutatta melyik irányba. Odaérek 2 körforgalomhoz. Az elsőnél balra menjek, majd a másodiknál jobbra, aztán csak egyenesen és mikor kiérek a településről, már tábla is lesz. Úgy is lett. Sokan azt hiszik csak képletesen szoktam mondani, hogy kézzel-lábbal kommunikálok, de aki már tekert velem nem magyar területeken, az tudja, hogy ez bizony, a szó szoros értelmében úgy van ahogy mondom. Ha kézzel-lábbal, akkor bizony jár kezem-lábam, hogy megértsék mit akarok. Végül egy kukoricatábla mellett levő fás területen telepedtem le éjszakára. 

Másnap reggel, már-már meglepő volt, hogy napsütésre ébredtem. Nyugaton ugyan még elég nagy felhőfüggöny takarta az eget, de keletről már melegítő napsugarak érkeztek. Eleinte síkabb, majd délutánra már dombosabb részeket tartogatott a nap. Délidőben megálltam egy boltnál gyümölcsért. Egy idős bácsi már jött is elém bentről, majd elmagyarázgatott vagy negyed órát. Győzködtem én, hogy egyébként nem értem mit mond, de csak folytatta. Mire bejutottam a boltba, már benn is tudta mindenki, hogy honnan jöttem, hová megyek. Ebéd időre jött egy másfél órás zuhé. Szóval eső és ebédszünetet tartottam, bár épp ekkor haladtam (volna) legjobban. Ha elfelejtettem volna említeni, kezdett visszatérni a nyári meleg, tehát eső után gőzölgő úton mentem tovább. 

Relatív korán letáboroztam, mivel fedett helyet találtam az erdőben. Amiről viszont nem csináltam fényképet, ami az eső előtt volt, még szárazon. Sokáig nem aszfalt, hanem betonozott úton haladtam és több helyen is kinn volt a jelzőtábla, ami kavicsfelverődésre figyelmeztet. Szállt is rendesen, még az arcomba is a kavics, mikor elkerült valaki. Egy idő után meglett a "bűnös", akinek ezt köszönhettem. Nem az aki megelőzött, hanem az, akinek a kavics köszönhető. Nem is tudom már, miért nem álltam meg legalább egy képet csinálni a csodamasináról, szóval be kell érni azzal, hogy elmesélem milyen volt. Útfelújítás, pontosabban kátyúzás zajlott, innen eredt a sok kavics.
Képzeljünk el egy öszvért, csak most nem ló és szamár az "alapanyag", hanem egy kukásautó és egy tűzoltóautó. Ötvözzük hát a kettőt, és még tegyünk rá fényes alumínium(?) gégecsöveket. Már is beleillene egy sci-fi filmbe. Hogyan is zajlik az út "javítgatása" ezzel a csodamasinával?! Egy emberke sétál a behemót jármű előtt és rámutat a lyukakra az úton. A "kamion" odamegy, megáll. Két oldalán az egy-egy kályhacső keresztmetszetű csővel a munkások végzik a javítást. Az egyik cső végéből, hatalmas lángnyelvek csapkodnak, a másikon a kavicskeveréket adagolják. Nem igazán látszott, de bizonyára van a kavics között valami kötőanyag is, legalább is remélem. Viszont arra is van esély, hogy csak simán a kavics, zúzott kő és azért van akkora felverődés. Tehát a munkafolyamat, amint a jármű megállt vagy lassan gurult előre, egyik fickó melegítette a betont, majd a másik jól megtöltötte kaviccsal. Ezután az első figura ismét felmelegítette, majd eltérő módon, mivel több helyen is láttam ilyesmi műveletet, vagy a jármű taposta meg a felújított részt vagy csak lapáttal egy újabb munkás, picit megveregette, hogy "jóvan' az úgy"! A folyamat gyors volt ugyan, de nem tűnt túl maradandó alkotásnak. 

Éjszakai táborhelyem.

Az éjszakázásnak is akadt egy aprócska története. Reggelre egy hüvelykujjnyi kis lyuk keletkezett az egyik táskámon. A táskát belülről átvizsgálva fedeztem fel, hiányzik egy falat a sajtomból. Egy nagyobb bogár vagy valami apróbb madárka lehetett a tettes. Ugyan tagadtam eddig ha kérdezték, volt-e problémám vadállatokkal az éjszakázásoknál, na és nézd csak, hát itt az ékes példája, hogy "megtámadtak", pontosabban megloptak a vadak.

Szerencsés volt a korai letáborozás, az elkövetkező reggelem is esős volt. Jól teljesített a tető a fejem felett. Melegebb lett mint előz nap, de az eső nem hiányzott. Mivel nem esett valami nagyon, elindultam, s csak akkor álltam meg, mikor egyre inkább erősödött, sötétedtek felettem a felhők. Megálltam egy buszmegállónál megvárni mi lesz ebből. Majdnem két órán át esett megállás nélkül. Volt időm kajálni, majd csak türelmesen vártam és vártam, míg végül kisütött a Nap.

Ekkor kezdtem jobban szemügyre venni az itteni zebrákat. Ugyan pillanatnyilag még az egyik oldal a buszmegállóhoz vezet, a másik meg csak úgy ott van, átsétálhatsz "biztonságosan" a másik oldalon lévő semmihez. Feltűnőek, a fehér-piros kombinációval, de később mikor ténylegesen nem volt egyik oldalon sem semmi, nem sok értelmüket láttam.

Jobbról lép az útra a bácsika!

Balról lép az útra a bácsika!

A semmibevezető zebrák továbbra is csak az út két oldalát kötötték össze céltalanul, de a táblák nagyon tetszettek. Eddig többnyire csak egy helyben álló "emberkés" zebra táblákat vettem figyelembe, persze itt-ott felénk is láttam már ehhez hasonlót, de itt egyértelmű volt, hogy emberünk merről merre halad és figyeltek is rá, hogy az út melyik oldalához melyiket teszik ki.

Felhőtlen napsütésben haladtam tovább. Az ország széléhez közeledtem, bár volt még vagy 50 km a határig, egy hatalmas tábla figyelmeztetett az út szélén, hogy ez már határövezet, sűrűbb rendőri ellenőrzéssel találkozhatok. Gyorsan kerestem is sátorhelyet a közelben, nehogy épp a határvonalnál sötétedjen rám. Meg is lett a tökéletes hely, távol mindentől, egy hereföld belső végében.

Talán a legtöbbször, legtöbb helyen elmesélt emlék, történet fűződik ehhez a zöld területhez. Az eső nem sokat frissített a levegőn, kánikulában, leizzadva telepedtem le. Mivel teljesen elzárt helyen voltam mindentől, levetkőztem, hogy mindenem szellőzhessen végre. Közben sátrat állítottam és levest főztem. Nyugodtan bepakoltam a sátorba, már csak a levesemet kavargattam kinn, mikor egy jármű zúgása csapta meg a füleimet. Nem volt túl hangos, de azért nézelődni kezdtem, merre is lehet. Nem láttam sehol semmit, senkit. A hang viszont egyre közeledőnek, hangosodónak tűnt. Már bőven látótávon belül kellett volna legyen a jármű, de még most sem tűnt fel semmi a horizonton. Szellőztetett testemre ekkor már felkaptam egy gatyát, azért mégse meztelen pillantsanak már meg, első benyomásnak erős lenne. A hang már annyira felerősödött, hogy lehetetlen volt, hogy ne lássak semmit. Előttem-mögöttem semmi. Balról semmi, jobbról semmi. Mire végre felkaptam a fejem és az égbolt felé fordítottam. Sárkányrepülő! A rejtély megoldódott. Egy sárkányrepülős szelte át a kékséget felettem. Majd egyszer csak megfordult és ismét felettem szállt el. Első gondolatom az volt, hogy oly szerencsésen választhattam táborhelyet, hogy pont itt akar landolni a fickó.
Tett még néhány kört felettem, majd "eltűnt". Ekkor már más eszmefuttatásra kapcsoltam. Még tábla is figyelmeztetett, hogy már határzónába léptem, bizonyára rendőr vagy katona lehetett a repülősöm. Már olyan jó, otthonosan belaktam a területet, mindent lepakoltam a bringáról, semmi kedvem nem volt tovább menni. Kikészítettem az útlevelem, ha valaki jönne éjszaka vagy kora reggel, ezt tudom neki megmutatni és elővettem az egyetlen fegyvernek is minősíthető dolgot, ami nálam volt, az ásómat. Kinyitottam ilyen, kapa és/vagy csákány állásba, majd a hálózsákomba rejtve, vele együtt aludtam este.

Szinte ugyan ilyen, ~40 cm hosszúságú nyéllel. Ha ezzel odasúgok valakinek, biztos megérzi majd.

Emberen még soha nem kellett használjam, most sem lett "felavatva". Azt nem tudtam meg, ki lehetett a sárkányrepülőn, mivel nem érkezett meglepetés vendégem se este, se reggel. Nyugodtan folytathattam tehát az utamat vasárnap, az utolsó nagyobb ukrán városba, Szumi-ba. Közeledtem Oroszországhoz és tudtam, hogy még nincs térképem. Körülnéztem a város központjában, hátha szerencsém lesz és találok valahol. Eleve vasárnap volt, tehát nem igazán reménykedtem. Nem is volt sok üzlet nyitva, tehát ráhagytam, majd ha átértem Oroszországba.

A városban előbukkant a csodás ukrán utak egy újabb "áldozata". Ismét eltört egy küllőm. Hozzá tartozik, hogy épp egy nagy padkán át tértem vissza az útra elég nagy sebességgel, tehát én sem vagyok szent. Talán ha pár méterrel odébb megyek le vagy leszállok, nem törik el. Talán igen, talán nem. Kár ezt feszegetni. A Szumi-ból kivezető úton, percekig egy kisbusz sofőre "beszélgetett" velem, bár már az elején jeleztem neki, nem értem mit magyaráz. Nem igazán érintette a dolog, megállás nélkül csak mondta a magáét, aztán egy idő után lekanyarodott más felé.
Lassan, de biztosan elértem az ukrán-orosz határt. Utolsó métereimet tekertem Ukrajnában. Látszólag nem sokan voltak a határátkelőn. Parkoló autók az ukrán oldalon, aki át akart kelni, inkább gyalog vágott neki. Nagy beton elemeket kerülgetve érkeztem meg, az ukrán ellenőrző helyhez. Nem sokat problémáztak velem. Először egy katona nézett végig rajtam, majd továbbküldött a határőrökhöz, akiktől gyorsan meg is kaptam a kilépő pecsétemet az országból. Azért még volt egy gyors térképészkedés, hogy hova megyek, s már engedtek is utamra.

Így érkeztem meg egy kerítéshez, ahol egy sorompónál ácsorgott két orosz katona. Ez már Oroszország. Átnyújtottam az útlevelem. Már is nagyra kerekedtek a szemek, ez szerb útlevél. Igen, az bizony. Átlapozgatták, majd érkezett is az első kérdés: "Visa?". Már magyaráztam is nekik, hogy ezzel bizony Oroszországba, "bez viza". Előkerült a "nagy könyv", mivel nem tudták biztosra, igazam van-e. Átlapozgatták, tényleg nem kell vízum szerb útlevéllel. Azért még várakoztattak, hogy telefonálnak egyet, megkérdezik a felettesüket. Pár perc alatt tisztázódott is a helyzet. Visszakaptam az útlevelem, illetve egy migrációs űrlapot nyomtak a kezembe, hogy töltsem ki és utána tovább mehetek. Oroszul illetve angolul voltak a kitöltendő részek. Az alap információkkal nem is akadt problémám, mint útlevélszám, pontos név, állampolgárság és minden egyéb, amit az útlevélből kimásolok. Viszont jöttek a kicsit fejtörést jelentő dolgok. Szállásadó hely vagy család neve. Na igen. Kedves katona "haverjaimhoz" fordultam segítségért, mivel korábban elmagyaráztam nekik az útvonalamat és, hogy sátorozni fogok. Mégis mit kéne ide írjak? Az alatta levő mezők egyikében pedig a be- illetve kilépés dátumát kellett felvéssem. Az országba való belépés még egyértelmű volt, de a kilépés?! Talán másnak egyértelmű lenne, de gondoljunk csak bele. Semmi leírás nincs hozzá, most a pontos dátumot kéne írjam? Július 22-én, délután 14 óra körül hagyom el Oroszországot? Vagy írjam be a maximális 30 napot, amit itt lehetek az országban? És mi van ha hamarabb akarom elhagyni, ki kell várjam az utolsó napot is? Mivel korábban még nem kellett ilyen nyomtatványt kitöltsek, számomra nem volt elég nyilvánvaló a válasz. Ebben még segíteni se tudtak, mivel közös nyelv híján, nem tudtam érthetően elmagyarázni a kérdésemet. A szállásadóra, kis gondolkodás után, beíratták velem, kapaszkodjunk meg: Moszkva! Persze pár perce, még hímeltem-hámoltam, hogy majd én megnézem Moszkvát is, hogy jó benyomást keltsek, bár tudtam, az az útvonalamat tekintve, nagy kerülő lenne. Sebaj. Kitöltöttem a segítségükkel, amennyire tudtam. Nagy vigyorogva tovább is engedtek, hadd szenvedjenek velem a határőrök, gondolhatták. Említettem már? A szerb útlevelemben is magyarul "Vörös Tamás"-ként szerepel a nevem.

Megérkeztem a következő ellenőrző pontra. Néhány gyalogos állt előttem. Nagy volt a csend, nyugalom az átkelőn, szinte csak gyalogosokat lehetett látni. Pár perc várakozás alatt, már észre vettem, elég jól kipakoltatják mindenkivel a csomagokat. Konkrétan, minden táskából, mindent. Már előre beletörődtem, itt szét leszek kapkodva rendesen. Viszont ne rohanjunk ennyire előre. Sorra kerültem a bódénál, ahol a pecsétet "osztogatják". Útlevél, migrációs űrlap bead, 24 karátos mosoly megvillogtat és csak bólogatok. Ó igen, én menni Moszkva, az fantasztikus hely. Az egész utazásom fő célpontja Oroszország, én nagyon kedvelem az országukat. Egy mogorva nő volt velem szemben, akinek, kb. mindegy volt mit magyaráz az ember. Fapofával ült tovább. Ekkor indult el a határátkelős kálváriám. Valami nincs rendben a kitöltött űrlapommal. Hogyan üsse be a gépbe, orosz betűkkel az én nevemet? Kezdett össze menni a mosolyom. Én beleegyeztem volna bármibe. Voros, Vorosz, Veresz, Veres, oly mindegy volt nekem, csak engedjenek be. A rendvédelmi személyzet szépen kezdett szaporodni körülöttem. Határőrök, katonák, mind tanácstalanul néztek rám, az útlevelemre, s közben vakaróztak, most mi legyen. Félre is lettem állítva várakozónak, hogy legalább a mögöttem levők haladhassanak. Had ne mondjam, már mindenki röhögött, hogy nem tudjuk bevinni a nevemet a rendszerbe. Az útlevelemet persze nem kaptam vissza. Eltelt pár perc. Egy fiatal egyenruhás férfi közelített. Egyik kezében adó-vevő, másikat csak lazán lóbálta, mint akinek semmi dolga. Odaért hozzám, végignézett rajtam, beszélt pár szót a többiekkel, majd azzal a lendülettel, fejét vakargatva, sarkon is fordult, az emberekből ismét nevető reakciót kiváltva. Én is csak mosolyogtam, mi mást tehettem volna. Miután "belegondolt az életbe", visszajött. Felmarkolta a papírjaimat, megint vakarózott egyet, majd jött a "názád, párking" felszólítás. A szerelvényemmel át parkoltatott egy üres sávba. Ezek után, mindent ott kellett hagynom és elindultunk be az irodák felé. Az épületben először a várakozó csarnokon keltünk át, ahonnan láthattam a reptereken ismert átvilágító, ellenőrző berendezéseket, fémdetektoros kapukat és mi egyebet. Nekünk azonban, nem ez volt a célállomásunk. Szűk kis folyosókon át, egyre beljebb mentünk. Kívülről nem is tűnt ilyen nagynak ez az épület. Legalább volt mindenhol klíma, bár nekem már nem sokat ért, egyre izgatottabb voltam, izzadtam, vörösödtem, ahogy haladtunk benn. Végül megérkeztünk egy kis szobához, melynek nyitva volt az ajtaja. Egy aprócska asztal, egy-egy székkel, a bal felső sarokban egy kamerával felszerelve. Ennyi. Ez volt benn. Bekísértek, leültettek, majd ott hagytak, hogy várakozzak. Akinek eddig nem ugrott még be egy amerikai rendőrös, nyomozós filmdráma sem, annak elárulom, az ilyeneket úgy nevezik felénk, hogy kihallgató szoba vagy csúnyább kifejezéssel élve, vallató. Ugyan nem csináltam semmi rosszat, de azt semmiképp sem mondanám, hogy mennyire nyugodtan várom, mi fog történni velem, egyedül, egy orosz kihallgatóban, várva, hogy vajon átengednek? Esetleg vissza kell forduljak? Egyáltalán elmehetek innen rövid időn belül? Sok minden átfutott az agyamon, amíg ujjaimmal babrálva, a magánytól kissé idegesen és a klíma ellenére egyre jobban izzadva, vártam, kit küldenek be, hogy leüljön, szemtől-szembe velem.

Eddig megtett táv: 2254,78 km / 14 nap. Műszaki problémák: 2 küllőtörés.

Folytatás hamarosan...

Előző rész --- Következő rész

Kerékpárral a Kaukázuson át - 3. rész

Eddig történt: 1. rész, 2. rész.

Július 5-e, péntek. A Kárpátok magaslatát elhagyva, síkabb részeken tartok keletre. Az eddigiekhez képest, kellemesebb, hűvös az idő. Továbbra is rosszabbnál rosszabb felületű utakon közlekedek. A térképem szerint ez egy "Nemzetközi és országos főútvonal", amit én egyszerűsítve, csak úgy nevezek, "egyes számú főútvonal". Néha a túra alatt megesett, hogy ténylegesen 1-es számmal is voltak jelölve ezen utak, s rejtettek is bőven meglepetést, a térkép szerinti rangjukhoz képest. Na, de megint kezdek elkalandozni, maradjunk még Ukrajnában. 

Az emlegetett főútvonal!

Délelőtt még elém szegődött egy tükör sima útszakasz. Szinte hihetetlen. Az út menti fáknak persze búcsút kellett mondani, már ez árulkodó volt, hogy itt bizony útépítés folyik. Azt meg ne is emlegessem, hogy a lehajtó elején még tábla is van kirakva, miszerint behajtani tilos! Egy bácsika navigált el a városban, mivel láttam a tiltásokat. Másik útvonalat kezdtem keresni, de egy szakállas, kissé lassú járású, örökifjú lépett mellém. Már mutattam is neki a térképemet, hogy én nagyon arra mennék, amerre nem szabad. Legyintett, s karját már nyújtotta is a lezárás felé, hogy menjek csak ott tovább a benzinkútig. Ott megint lesz tábla, de biciklivel mehetek tovább. Azt senki ne kérje, hogy idézzem a szavait. Nagyjából ezt mutogatta, magyarázta el nekem ott a helyszínen.
Meg is érkeztem a benzinkúthoz. Bementem, hogy vizet kérjek. A melegben gyorsan ürülnek a készletek. Inkább cipelek folyamatosan 5-6 kiloval több folyadékot, de nem fogom "sajnálni magamtól" a vizet. Kedvesen meg is mutatta a kutas, hol tölthetem fel a kannáimat. Haladtam tovább, a tiltó táblák ellenére. A forgalom, ami eddig se volt valami említésre méltó, megszűnt. Egyedül maradtam az úton. Ez nem túl jó jel, mivel egy idő után, a tényleges, friss, új aszfalton karikáztam, s még csak szemből se közeledett felém senki.

Lassan elfogytak az utat övező fák és a fenti látkép várt rám. A távolban, egy biciklis tűnt fel, előtte pedig a folyó, amin át kéne vezessen az út. Belassítottam a tempójára, hogy megnézzem hol tud majd átjutni, mivel ennyi idő alatt, az én fejemben is összeállt a kép, vajon mit is építhetnek, ha már ilyen szép út vezet ide. Hidat. Persze, hogy hidat fabrikálnak. Ahogy közeledtem, már látszottak a nagyobbnál nagyobb munkagépek, s a sok emberke, akik a hídon szorgoskodnak. Látótávon belül félreálltam, megvártam, hogy az elől haladó biciklis emberünk, vajon át tud jutni a munkaterületen, vagy feleslegesen jövök már fél órája. Hősünk lazán vállára dobta járgányát és átevickélt a készülő hídon. Ennek láttán, én is meglendültem. Az első néhány emberke nem is szólt semmit, csak tátották a szájukat. Felértem magára a hídtestre, hídszerkezetre. Egy jó 20 cm körüli padka fogadott. Még nem volt meg  a felső réteg aszfalt. Szorgos kezek mindenhol. Itt már kicsit jobban elkezdtek bámulni, s végül elérkeztem a híd keleti oldalához, ahol a szó legszorosabb értelmében, még nem volt híd. Talán egy fél méteres rés volt még a szárazföldig. Az előttem átkelő kerékpáros, persze itt is csak felkapta a bringáját és már át is ért, viszont én ezt nem igazán tudtam volna kivitelezni. Egy fickó már elém is lépett. Megérezhette magában az "X faktort". Könyökeit a derekához, ökleit keresztben a vállaihoz szorítva jelezte, nem épp itt kéne tovább menjek. Érthető volt rögtön, ez nem egy énekes meghallgatás, de most még is mit csináljak. Irány vissza az előző város, aztán kerülőutat keressek?

A megoldás egyszerűbb volt, mint azt hinnénk. Néhányan odajöttek hozzám, nagyon magyaráztak, de persze semmit se értettem. Meg kellett volna fogjanak és odarángathattak volna a híd oldalához, akkor hamarabb leesik, hogy a régi hidacska még ott van alul. Kicsit vissza haladtam. Volt egy homokból levő leágazás a régi átkelőhöz. Ott mentek át a folyón a megpakolt kamionok, szóval megértettem, mit akartak mondani fenn a dolgozók. Megfigyeltem pár percig az építményt, hogy még is mikor és hogy lehet ott átmenni. Egy autós is érkezett közben mögém, úgyhogy előreengedtem, hadd szidják őt össze, ha nem kéne itt szórakozni. Megállt az omladozó régi szerkezet előtt, egy sisakos figura közelített hozzá. Félreállították, de csak egy kamion miatt, utána mehetett is tovább. Megindultam én is. Jó nagy lendületet vettem, mert a másik oldal emelkedett és a híd után csak a vastag réteg homok volt út gyanánt. A folyóra nem igazán kellett keressem a rálátást. A régi útburkolat elég terjedelmes lyukakat, krátereket hordozott magán. Csodáltam is, hogy ezen még mernek kamionozni az emberek. Egy pillanatra a munka is megállt, megnézték, hogy tekerek fel a homokdűnén. Páran intettek is viccesen, hogy gyorsabban nyomjam. A kerekem már-már kezdte elásni magát, mire felértem a friss útra. 

A továbbiakban se kellett figyeljem a mögöttem levő forgalmat, mivel az nem volt A benzinkutas víztankolás feleslegesnek bizonyult, mert ezután sem kellett az országban csalódjak, természetes ivóvíz források miatt. Délután egyre erősödő szél fújta felém az esőfelhőket. Későbbi táborhelyemre menekültem be, az elázás ellen. 

Talán már említettem korábban, de bevallom őszintén, igen lusta ember vagyok. Mi történik ha egy lusta ember elindul, közel két hónapra, de tudja, hogy szinte minden nap sátrat kell állítson? Ahol csak teheti nem állít sátrat. Ezért is örültem, ezeknek a sűrűn előbukkanó fa építményeknek. A fenti esős szálláshelyen még vendégeket is fogadtam, nem is akárkiket, rendőröket. Elég régóta esett már, eldöntöttem itt éjszakázom, bár még világos volt. Egyszer csak egy 3 fős társaság érkezett a szomszéd pihenőbe iszogatni. Az autóból tombolt a zene, a sörösüvegek gyorsan ürültek. Egy röpke óra alatt leléptek. Addig kajáltam, jegyzeteltem, de utána már a fekvőhelyemet rendeztem a padon, mikor is egy rendőrautó kanyarodott be. Körülnézték a terültet, kezdett sötétedni. Alig néhány percet voltak ott, s tovább álltak. Lefeküdtem aludni, de egy órán belül ismét visszatértek. Fel is ültem rögtön. Mivel ki is szálltak az autóból, odaintettem Őket, hogy letisztázzam velük, miattam jöttek-e. Körbe világították a szerelvényemet, majd beléptek a tető alá. Összes ukrán nyelvtudásomat összeszedve, a fekhelyemre mutatva annyit kérdeztem: "Problem?". Mosolyogva ellenkeztek, hogy semmi gond, majd ők kezdtek mutogatásba. Elmagyarázták, hogy csak a területet ellenőrzik, mert szoktak ide járni emberek inni, bulizni és sokszor szemetelnek. Én rendben vagyok, nem miattam jöttek vissza. Ennyi nekem elég is volt. A fiút tovább mentek és visszafeküdtem. Talán jártak még "nálam" az éjszak folyamán, de fel nem ébresztettek. Végül is, saját biztonsági szolgálatom lett estére.

Másnap korán tovább indultam, fél hatkor már úton voltam. Közrejátszott a kellemes hőmérséklet. Az induláskor otthon levő kánikulának már nyoma se volt. 20-25 fok között tetőztek a hőmérők ezen a napon. Végre az is eszembe jutott, hogy nem ártana az órámon is előre tekerni egyet, ez már más időzóna. Akkor érthető lenne, miért van minden zárva reggel, hol ott, már bő fél órája nyüzsögni kéne a vevőknek. Hegyvidéknek már nem nevezném azt ahol haladok, de fel-le, aztán fel, majd le. Ez ment egész délelőtt. Az útminőség változatlan, tehát nem volt felelőtlen száguldozás a lejtőkön. 

Gyors kitérő Párizsba!

Pár másodperccel korábban, a kép felső részén látható autós, épp belegondolt, hogy venni kéne új alufelniket a gépcsodára. 

Mivel nem vagyok egy megszállott, legrövidebb út rajongó, meg az se szempont nekem, hogy csak előre kinézett nagyobb útvonalakon közlekedjek, "lecseréltem" a főútvonalat, egy (a térkép szerint) "fontos összekötőút" kategóriájúra. 

Kezdett beindulni a repce aratás szezonja, nagy örömömre, ezzel sátorhelyeket létrehozva nekem.

Másnap, vasárnap reggel, felhősen, csepergő esővel indult a nap. Fél óra tekerés után, egy buszmegállóban úsztam meg szárazon a reggelizést. Mialatt ettem, jól szemügyre vehettem, hogyan kell busszal utazni erre. Miként is kell jelezni, hogy álljanak meg értem. Ez később a nagyobb városokban is bevett szokásként köszönt vissza. 

Nem buszozom sokat otthon. Mondhatnánk úgy, semennyit se. Jó, ha évente egyszer buszra ülök, de azért az otthonihoz képest, szemlátomást másképp történt itt a közlekedés. Ugye, hogy is néz ki nálunk a dolog? Elsétálok a buszmegállóig. Jön a busz, megáll és felszállok. Ha nincs "meszecsnám" (hónapos jegyem) veszek jegyet a sofőrtől és már megyünk is. 

Akkor most nézzük, mit is tapasztaltam a reggelim alatt. A jegyvásárlásról ugyan nem tudok mit mondani, de nem áll ám meg csak úgy a busz, ha embert lát a megállóhelyen. Kis kombik jártak erre, ilyen úton a nagyobb buszok szét is estek volna szerintem. Apuka, két kisfiúval várakozott mellettem. Egyszer csak előrébb lépett, jobb kar kinyújt, ujjak egymás mellé szorítva, tenyér vízszintesen lefelé néz. Láss csodát, azonnal megáll egy kis kombi. Gyerekeket "bedobál". Beszáll, az ajtó még be sincs csukva, már haladnak is tovább. A jelenet a szemközti oldalon is megismétlődik. Több feliratos kombi is elrobogott már, mióta a buszmegállóban ücsörgök, s a szemközti emberke se két perce ácsorog az út mellett, mégse állt meg egy se, míg a karját ki nem nyújtotta, a korábban már részletezett pozícióban. Jól van, kicsit olyan senki földje a hely, azért megnézem majd nagyvárosban is, hogy is megy ez a technika. 

Mondanom se kell, ma "végre" egy küllőm is eltört. Szinte egész nap, remegve közlekedtem, az útviszonyoknak hála, tehát nem is csoda. Szinte már szokás szerint napfényben, délután táboroztam le, bár sokszor mesélem, hogy Naplementekor tanácsos sátorhelyet keresni, vagy ha hamarabb megvan a terület, csak sötétedéskor elvonulni oda, a legbiztonságosabb, hisz fényes nappal, még sokan megláthatnak, ha nem túl rejtett a hely. Ezzel szemben, ismét választás elé állított az égbolt. Menni vagy nem menni, ez volt a kérdés! 

Reggelre kezdett el jobban esni. Sátorbontásig pihent egy kicsit, csak hogy el tudjak indulni, majd ismét csepergett. Egész nap szél és eső váltogatták egymást, legalább marad a nyárhoz képest hűvös idő. Olyan semmilyen nap volt ez. Szereztem egy relikviát Ukrajnából, amit ugyan nem teszek ki a polcomra, de utazgat tovább velem. Előző nap eltört a körömcsipeszem, szóval arra vadásztam. Végül is egy női kozmetikumos üzletben találtam rá. A mellette lévő gyógyszertárból küldtek át. Csak képzeljük el, mikor egy nőkkel tömött üzletbe belép egy ázott biciklis, aki egy törött körömcsipeszt mutogat és már is két személy vezet körbe az üzletben, hogy megnézzem a választékot. ... és még azt mondom pár sorral feljebb, hogy semmi se törtért ezen a napon?!

100-120 dinárért tankolnál? Irány Ukrajna!

Városi GPS-em, Vladimir.

Az ivóvízért néha meg is kell dolgozni, ha épp tekerős a kút!

Ezen a "semmilyen" napon, átgurultam még Bila Tserkva-n, ami egy nagyobb város. Itt röppent hozzám úti kalauzként Vladimir, aki segített megtalálni azt a városból kivezető utat, amit kerestem. Elkísért pár kilométeren át a központban, hogy biztos jó helyen kanyarodjak le. 

Másnap folytatódott a szeles, hűvös idő. Továbbra is keleti haladási irányomat tartottam, egész a Dnyeper folyóig. Kijev központjától, ekkor ~70 km-re voltam. Viszont már korábban kigondoltam, hogy nem hiányzik nekem egy főváros se. Mondhatni nagyváros undorban szenvedek, főleg ha biciklivel kellene átkelni rajta. Betondzsungel, bolyongás, valahogy jobban élvezek elveszni egy földúton az erdőben vagy a kis falvak között tekeregni a szántóföldek szélén. Nem titok, egyre többet karikázok úttalan utakon, földön, kavicson. Sokszor még simábbak is, mint itt az utóbbi 3-4 nap aszfaltja. Tehát Kijev helyett, szépen déli irányt vettem, csak van máshol is híd, hogy a folyón átkeljek. 

Jó döntésnek tűnt. Végre van egy nem túl erős hátszelem. Hátszél! Úgy negyedévente egyszer, ha talál ilyen csodát az ember, ráadásul épp túrán. Nagy lendülettel jutottam el Kaniv-ig. Semmi kitáblázás, meg ilyenek, úgy érzéssel megindultam a folyópart irányába, hogy valahol majdcsak meglátok egy hidat. Már bánom, hogy nem kezdtem el kérdezősködni, ugyanis ez a kép tárult elém, mikor végre valahára a folyóparthoz értem.

Van is híd, meg nincs is...

Aki látta már a HBO Csernobil sorozatát, annak ajánlom ebbe a városkába való látogatást. Igazán a településre való megérkezés adja teljesen a sorozat hangulatát. Mikor a távolból romosnak tűnő épületek, amik tényleg romosak, nem bontásra várnak, hanem laknak benne. Gazzal benőtt játszóterek, egy kis haditechnikai díszítés az út mellett és még sorolhatnám. 

A híd téma végül is nem zavart annyira. Semmi gond, tovább megyek, majd lesz valahogy. Mert hát olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy, igaz? Igen ám, de ha tovább is megyünk, legalább olyan úton kéne amit még a térképünk is jelöl. Elég sokat kellett jönni a folyó partig, ezért nem akartam visszafordulni, inkább megindultam tovább a parton. Csak vezet valahova az út. Folyó balról, az út nagyjából a folyó mentén megy, teljesen jó, bár a térkép szerint már megszűntem létezni. Az út egyszer csak elkezd ívelni, emelkedni, be az erdőbe. Aprócska kis falvak bukkannak fel. Lényegében, már fogalmam sincs, merre járok. Szűkül az út, egy sáv marad. Nem közlekedik senki. Itt-ott egy házikó. Legalább nyugalom van. Néha egy-egy kutya ugatása töri meg a csendet, ami ugye jó jel. Ha kutya van, talán ember is, ami azt jelzi, tényleg visz valahova az út. Mire már remény vesztve fordulnék vissza, hogy ez nem volt egy világmegváltó ötlet, sűrűsödnek a házak, szélesedik az út. Egyszer csak megérkezem egy főútvonalnak kinéző útra, ahol már megszokásból balra fordulok, hisz nagyon behaladtam az erdőbe, már a folyómat se látom, hogy az navigáljon. Ros, látom egy táblán melyhez közeledem. Egy patak, ami még a térképemen is jelölve van. Ismét nyeregben, jó irányba haladok. Az ebéd idő már rég elmúlt, lassan a Napon is látom, merre is megyek. Megállok még egyet "mosni", a következő pihenőnél pedig le is táborozok, hogy végre a törött küllőmet is kicseréljem. Ideje szervizelni. 

Mondtam én, hogy megálltam mosni!

Itt a bűnös! ... na nem csak a küllő, az is, aki nem cserélte le újra az előző túrája után.

Hideg éjszakám volt. Főleg júliushoz képest. Reggel nem is siettem el az indulást. Megvártam, hogy melegítsen egy kicsit a Nap, bár ma se volt felhőtlen az ég. Most is hátszéllel haladtam tovább, egész Cherkasy-ig. Itt majdnem 10 km széles a Dnyeper, köszönhetően többnyire a duzzasztó műveknek, melyek vízi-erőművek is. Ott azért nem voltam ilyen tájékozott, sajnos. Elértem hát a városnál lévő hidat, ahogy közeledtem, s már nem csak a térképen láttam mennyire is széles a vízfelület, gyanússá kezdett válni, hogy egyáltalán átkelhetek-e majd itt.

Nem is hídról, többnyire egy gátról beszélünk. A levezető út elején, semmi nem figyelmeztet, hogy felesleges erre biciklivel próbálkozzak, csak mikor már az első hídszakaszhoz érek, virít egy tiltó tábla, gyalog és biciklivel ne is próbálkozzak. Míg töprengek, hogy megpróbáljak-e "átszökni", a néhány méterre levő megfigyelő toronyból, már egy fegyveres katona figyel rám. 

- Végre történik valami, használhatom a fegyverem, legalább ma nem alszom el! - gondolhatta a fegyveres.

A hídról már is kocogva érkezett hozzám a katonaság másik tagja. Fegyverrel a kézben, de kedvesen közelített. Én sem tettettem a hülyét, néha nem is igazán kell, szépen félreálltam, mikor láttam a táblát. Az én gondolataim is pörögtek. Először a fél óra alatt simán átérnék, majd jött a, na jól van, megvárom a fickót és visszafordulok. Megérkezett hozzám a kiskatona, s már mutatta is, hogy itt bizony nem mehetek tovább. Láthatta, nagyon át akarok menni, rögvest a lábát is emelte, hogy gyalog se próbálkozzak. Mit tudtam tenni. Az ég kitisztult, vissza gurultam a gát kezdetéig, a szárazföldig. Egy hosszas emelkedő várt rám, ahol korábban leereszkedtem. Nem igazán volt kedvem az újratervezéshez, szóval megálltam az út mellett és megpróbáltam stoppolni. Összegezve a dolgot, egész jól ment. Az első 3 megálló járműig toltam ki a türelmi zónámat. Ha egyáltalán valaki megáll nekem, nem hogy 3-an is. Gyorsan frissen meg is állt egy kis kombis fickó. Csomagokat szállított. Szívesen át is vitt volna, de a biciklim meg az utánfutóm, a majdnem teli csomagtérbe, nem igazán fért volna be. Azért jól esett, hogy legalább megállt. Nem is tartott sokáig, hogy ismét megálljon egy jármű. Egy nagy rakterű, katonai szállító kamion volt. Biztos van erre pontosabb megnevezés, de így talán érthető mi is volt az. 500 hrivnya. Ennyiért átvittek volna. Nagyjából 20 euró. Felfért volna a bringa is, minden csomaggal, de nem igen akartam ennyi pénz, a "semmire" elverni. Próbálkoztam még 10 percig, mire ismét leparkolt elém egy autós. Egy kombi, de most üres raktérrel. Ismét kaptam egy ajánlatot, ami nem az "örülünk, hogy segíthettünk, nem tartozol semmivel, amúgy is erre mentünk volna" volt. Ezt már nem írtam fel, de ha jól rémlik valahol az előző 500-as duplája körül mozgott.

Itt lett elegem a stoppolásból. Nem az én műfajom. Eltekerek én bárhova, majd kikerülöm valahogy. Felmentem a városközpontig. Kiterítettem a térképem, hogy merre is lenne még esélyem. Egyértelmű lenne tovább haladni délnek, van még ott híd bőven. De miért is vezet eleve ennyire északi részeken az utam? Ukrán-orosz konfliktus. Hallottunk, olvastunk róla. Ha felidézzük a korábbi részeket az útról, valahol már írtam róla, hogy a problémás részeket inkább kikerülöm, nem kell a felesleges baj nekem. Itt már egyre lejjebb haladtam volna, tehát most az ismeretlen helyett, a kevésbé ismeretlent választottam. Kerülni akartam a fővárost, de ez van. Irány vissza, irány Kijev.

A jó kis hátszelem, egy csapásra szemből fújt. Hurrá. Még nem is említettem, de mióta Ukrajnában vagyok, minden nap látok, legalább egy kitört kerekű kamiont. Nem, nem defekt, hanem tengelyestől kitört kerék, napi szinten. Nem igazán száguldoznak. Nem sok értelme lenn, ha így is hullajtják a kerekeiket. 

A teherbírást a végletekig kihasználják. Nem egy ilyen, középen egy helyen lekötözött fogattal találkoztam. Pillantsuk csak rá a hátsó kocsira, pontosabban a kocsi alap magasságára. Mögötte biztos mindenki tartja a követési távolságot!

Visszaértem Kanivba, a Csernobil hangulatú, híd nélküli, hidas városba. Legalább is ekkor még ebben a hitben éltem. Ezúttal a főúton érkeztem, nem bonyolítottam a dolgot tovább. A képen látható lejtőhöz pedig kapcsolódik egy történet. Láthatóan nem túl sima, szokás szerint. Elég meredek, és ez még a sima rész, amit láthatunk. Úgy tűnt, talán a közepén járok legjobban, ezért szépen az aszfalt féleség közepén indultam meg szépen lassan lefelé. Szemből közben felbukkant egy busz és egy csirkéket szállító kamion. Egyik sem az ezredforduló után gyártott darab. Fekete füstokádó szörnyek, amik a meredek emelkedőn, erős futó tempóval közeledtek. Ha itt megállnak, fel már nem jutnak. Bánom, hogy elraktam a fényképezőgépet, egy nagyon emlékezetes fénykép születhetett volna. Így csak a fejemben maradt meg az emléke ennek a "szendvicsnek".
Én ugye az út közepét ítéltem simának. Kamionosunk a bal oldalt, míg a buszos, a jobb oldalt szavazta meg tűrhetőbbnek. Nem siettek ők, de az a látvány, a poroló út, a koromfekete "kondenzcsíkok", a hangos zúgás és a szálló tollak a kamionról... Kevesebb, mint fél-fél méterrel haladtak el mellettem egyszerre. Én egy helyben. Inkább megálltam, nehogy megcsússzak közöttük és szépen kivártam az eseményeket. Talán egy pillanatra kihagyott az ütő bennem. Mikor elsötétül előttem minden a portól és füsttől, elcsattognak közel hozzám, szendvicsbe fogva a nagy behemótok, majd tollat köpködök. Csak nevetni tudtam és gurultam tovább, az élmény után.

Mielőtt elfelejteném. Mi is volt ezzel a híddal? Amin ugye nem mentem át, mert nem volt épp egészben. Miután hazaértem, itthon már nem hagyott nyugodni, hogy miért van bejelölve a térképemen, ha nincs is ott teljesen, szóval utánanéztem. Emlegettem már, hogy duzzasztók, s vízi-erőművek vannak a folyón. Így utólag persze könnyen vagyok okos, de ha elmegyek a híd lábáig, onnan már láthattam volna az erőművet vagy ha megkérdezek pár embert, valaki biztos megmutatta volna, hogy bizony vezet egy út az erőműhöz, miért is ne vezetne. Az erőmű gátjának tetején meg ott virít két sáv szélesen sima beton, ami útként szolgál és probléma nélkül átengedik rajta a közúti forgalmat. Valószínűleg a térképem is ezt az építményt jelölte hídként. Szerencsére ezt akkor nem tudtam. Vagyis, ha hamarabb tudom, simán átjutok itt. Ha most a visszaérkezéskor tudom meg, ostoroztam volna magam, hogy miért nem néztem meg, mikor egy napja ideértem. Így viszont csak tekertem tovább nyugodtan Kijev felé, hogy mindegy. Ez nem kerülő, hisz nincs fixen eltervezett útvonal. Az út maga, ami tervezi az utat. 

A nyári hűvös szél eléggé kimerített, bár napközben a hidas kálváriának hála, elég sokat pihentem. Sötétedés után kanyarodtam le az út menti kaszálókra, nem is túl bujkálósan, mert kezdett hideg lenni. Csak gyorsan sátrat állítottam és már be is bújtam a hálózsákomba, Kijevtől bő 60 km-re.

Eddig megtett táv: 1685,95 km / 10 nap. Műszaki problémák: 1 küllőtörés.

Folytatás hamarosan...

Előző epizód --- Következő epizód