Kerékpárral a Kaukázuson át - 9. rész

Az előző rész végéről lemaradt, hogy Törökország is felavatta a hátsó kerekemet, ismét kitört egy küllőm. Sátorállítás után még gyorsan kicseréltem, majd megszámoltam már, mégis hány tartalék küllőm maradt hazáig. Az eddigi tendencia alapján, talán már elég lesz, hogy van még 3 darab.

Lejtővel indult a reggelem, bár utána ismét mászhattam felfelé. Nagyon meleg volt, már ekkor is. Bolu volt az első nagyváros, amin át kellett keljek. Fel voltam tankolva, tehát semmi megállót nem terveztem be, csak mentem. A város sűrűjébe érve, egyszer csak egy kombi lassított mellettem. Új barátom Murat érdeklődött hova tartok, majd meg is hívott reggelizni a saját kávézójába. Előrement, de gyorsan elmagyarázta hol fog majd várni rám.

Pár perc alatt meg is érkeztem. Az út mellett már integetett a vendéglátóm. Egy benzinkúttal egybekötött kis vendéglőről van szó. Beültünk. Már hordtak is elém minden finomságot. Volt még pár darab Kanizsát bemutató könyvecském, amelyből tudtam ajándékként egyet Murtanak is adni. Meglepő volt, de rögtön tudta, pontosan hol is van Kanizsa és azt is, hogy itt vezet egy nemzetközi kerékpáros túraútvonal. Sőt, már járt is erre, csak motorral. A kávézó belső tere, tele volt túramotoros fényképekkel. Ő és barátai keresztül kasul járják, a világot motorokkal. A 2020-as évre, például Mongóliába tervezte az útvonalát. Egy kis idő után elköszönt tőlem, mivel ment még tovább dolgozni, de szólt, addig maradok amíg csak szeretnék. Bármit fogyaszthatok és még csomagoltatott is nekem útravalót. A pincér srác, aki ott dolgozott, a főnök távozása után, leste minden mozdulatomat. Teázgattam még egy ideig, majd tovább indultam... volna. Amint felálltam, már is mellém termet a pincér. Valamit nagyon kérdezni szeretett volna. Segítségül hívtuk  bűvös google fordítót és már ki is derült mit akar. A főnök ráparancsolt, hogy figyeljen rám külön, ha bármit kérek, azt szó nélkül hozza ki nekem és persze nem kell fizetnem. A kérdése pedig szó szerint az volt, hogy "Van-e még valami kívánságom!". Leesett az állam. Szegény, azért nyüzsgött annyira körülöttem, mert a főnök ráparancsolt, hogy csak jókedvvel távozhatok innen. Nem vittem túlzásba, kértem még egy hideg teát az útra, a már elcsomagolt útravaló mellé, s tovább álltam.

Egy 980 méter magasságú hágó várt rám. Murat már felvilágosított, hogy nagyon hosszú lejtő lesz a másik oldalon, mikor már ereszkedek. Mindig megéri a szenvedés felfelé, főleg most. Bitang jó, közel 15 km hosszan lejtett az út. Először még nagyon meredeken, majd kevésbé, de tekerni nem igazán kellett, csak úgy suhantam el a kamionok mellett 60-70-nel. 

Gümüşova után aztán jött a fekete leves. Egész nap jól haladtam a kánikulában. Még ezt az emelkedőt akartam letudni, és már le is sátoroztam volna valahol még világosban. A gondolatmenet közben, egy rossz vasat szállító, platós autó került el. 2 sáv szélességben, acél forgáccsal felszórva előttem az utat. A nagyobb darabokat cikázva kerülgettem, próbáltam most inkább a leállósáv legkülső szélére húzódni, de sajnos így is meglett a baj, mire felértem az emelkedő tetejére. Közel 50 darab forgácsot szedtem ki a három gumimból összesen. Szépen felfogta a defektvédő réteg, megérte egyszer több pénzt kiadni minőségibb külső gumira. Sajnos egy szilánk még így is átfúródott az első kerekemnél. Első kerékkel defektem nem volt, az utóbbi 81 000 km-ben. Kénytelen voltam felfogni, hogy az első gumimat cserélhetem ki. Lusta ember révén, viszont nem sok kedvem volt hozzá. Végül is nem siettem sehova, inkább a ragasztás mellett döntöttem, de ismét a lustaság jött elő, még a kereket se volt kedvem kivenni, megoldottam másképp. Csak kifejtettem egy kicsit a belsőgumit, beragasztottam és már kész is.

Nem olyan kopott az a gumi, mint látszik. A fekete réteg alatt van még egy narancssárga 5 mm-es defektvédő zselés anyag, s csak azután jön még a szövet. Teljesen biztonságos! A legutóbbi szett külső gumi, 46 000 km-t futott összesen egy defekttel!

A bűnös behatoló!

Az akció után, kezdett rám sötétedni. Végül sátor nélkül, csak kiterített hálózsákon szenderedtem álomra, egy telepített erdő szélén. Az út szemközti oldalán volt egy nagyon sűrűre vetett füves terület. még a locsoló csövek is le voltak fektetve. Annyira tökéletes esti alvóhelynek tűnt, de sehol nem láttam egy embert se, akitől megkérdezhettem volna, reggelig ott alhatnék-e. Így inkább az erdő széle maradt.

Másnapra aztán, valamilyen állatka, elvitte a szemétgyűjtő Nutellás üvegemet, Jó pár méterrel odébb, megrágott tetővel találtam rá. Párás, harmatos volt a reggel. Lapult az utánfutó kerekem. Csak felpumpáltam és elindultam, bár sejtettem, hogy bizonyára az előző napi fém szilánkokból garázdálkodhat még ott legalább egy, azért ereszthetett le. Az első nagyobb boltban megálltam bevásárolni. Mire kiértem, ismét lapult a gumi. Nincs mese, ezt bizony szét kell szedni. Meglett a szilánk. Ahogy gondoltam, pont mint az első kerekemnél. Beragasztottam, s szeltem tovább az utat. 

Egyre nagyobb betondzsungel várt rám, ahogy közeledtem Isztambulhoz. Ez fokozta az egyébként is forró levegőt. 6-8 sávos utakon mászkáltam, a forgalom egyre sűrűsödött. Isztambul kinyúló külvárosai előtt kezdett elegem lenni a forgalomból, inkább elindultam fel egy emelkedőre, hogy valami kihaltabb úton közeledjek a főváros irányába. A város előtt úgyis letáborozok valahol, mert egy nap nem biztos, hogy elég lesz majd átkelni rajta. Tényleg nagyon kihalt utat sikerült találnom. Gyárépületek előtt, már már gyanakodtam, hogy ez az út nem is visz sehova, még a térképemen sincs rajta, csak úgy érzésből megyek.

Hangulatosabb, több emelkedővel, fával tarkított úton közlekedtem, kis településeken át, tűrhetőbb hőmérsékletben.Nem volt annyi beton, ami vonzaná a meleget. Egy idő után, végre egy "ISTANBUL"nyilacskás tábla várt rám, egy, a térképemen is jelölt úton. 

A 15 millió lakost számláló, giga város határában, a lakosság számának jelzőtábláját elhagyva sátoroztam le, a gyártelepekkel szemben lévő, kis bozótos mögött. Később már nem igen lett volna, még egy sátornyi hely sem.

Isztambul, ez már Isztambul, hol ott még a Boszporusz közelében sem vagyok. A biciklim hátsó kerekére is sor került reggel. Ő is szinte teljesen lelapult. Milyen jól is megvoltam az összesen egy szem defektemmel, amíg a rossz vasas autó el nem került?! Kapott a hátsó belső gumim is egy ragasztást. Így vágtam neki Európa legnépesebb városának. 

Egy darabig maradtam ezen a kerülőutamon, de itt is már sűrű, városrészbe értem. Jobb ötletnek tűnt, vissza lemenni a tengerpartra, hátha könnyebb dolgom lesz ott, térkép nélkül a város központ felé haladni. Az ötlet nagyon jónak bizonyult. Sűrű forgalmas utakon, jó kis lejtőkön, lejutottam a partra, ahol bicikliút és gyalogosövezet vezetett a központ irányába. Emlékezzünk csak vissza. Eddig nagyjából 5900 km-t tettem meg 7 országon át. Ösvények, tükörsima aszfalt, rázkódó beton, 4-8-10 sávos utak és még miegymáson megfordultam útminőség terén. Sehol nem ütöttek el, nem estem el eddig. Hol sikerül elessek? Na hol? A bicikliúton! Ezen a feljebb látható, szép kék festésű úton. Ezek a teljesen lefestett utak még szárazon is jobban csúsznak mint bármi más, de még vizesen. Most mondjam azt, hogy több helyen is locsolók voltak bekapcsolva. Állt az úton a víz. Jött egy derékszögű kanyar én meg eléggé be voltam lendülve. Talán elnézelődtem, nem figyeltem annyira az utat, első fékkel picit ráfékeztem a kanyarra. Már jött is a csatt. Elestem. Kicsit lesúroltam a lábamat, azon kívül nem sérültem meg, a bicikli is egyben maradt. Pár perc telt el, amíg lassan haladtam tovább, egy 3 fős biciklis társaság állított meg. "Welcome to Istanbul!". Ja gyerekek, nagyon jó ide megérkezni Isztambulba vérző lábbal.

A parton haladva nem volt olyan vészes a közlekedés, de előbb utóbb, kénytelen voltam jobban bemenni a házak közé, mikor már a lenti út megszűnt. Elvergődtem a legközelebbi kompkikötőig, mivel hídon biciklivel nem lehet (tilos) átkelni a Boszporuszon Európába. Több mint 70 méter magasságban húzódik a híd és túl sok volt az öngyilkosság, ezért van tiltva a gyalogos és kerékpáros forgalom. Maradt hát a kompozás. Meglepően olcsón, 5 török líráért váltottam kompjegyet, ami durván 100 szerb dinárnak felel meg. Szobnál a Tiszán átkelés ennek többszöröse plusz még biciklinek is kell külön jegy, itt meg ezzel az egy jeggyel, biciklivel együtt utazhattam bármelyik megállóig. 

Ha már ilyen olcsón megúsztam a hajókázást, partraszállás után, rögtön vettem kettő pirított kukoricát. Mindenfele árulták. Mellé perecet és palackozott vizet is kínáltak, mivel a csapvíz itt nem túl iható. Nem sokat nézelődtem. Addig volt nyugalom, amíg még a vízen voltam. Ember tömegek minden irányból, mozdulni alig lehet. Gyorsan megindultam ismét a tengerpart mentén, így a legegyszerűbb tájékozódnom. Egy ideig a főúton, az alig csorgadozó sűrű forgalmi dugóval haladtam, majd ismét lett bicikliút. 

Utóbb ismét a forgalmas úton kellett közlekednem, nem maradt választás. 10-12 sávokról beszélünk, többnyire 3-4 sávonként elválasztva, de nem feltétlenül. Akadtak olyan csomópontok, ahol 3 sávnyit is át kellett sorakozzak, a folyamatos forgalom mellett. Meglepően, de a nagyobb járművek lépcsőzetesen mindig átengedtek, intettek ha mehettem. Többnyire biztonságosnak nevezném, de inkább kihagynám máskor biciklivel. A Lejtőkön még jó is volt, haladtam az árral 50-60-nal, de az emelkedőkön, csak cammogtam. Közben, néha nem csak balról, még jobbról is leshettem, hogy mennek el mellettem az autók. 

Gondoljunk csak bele. Itt tekerek biciklivel a fehér autó mögött. Egyszer csak becsatlakozik még 3 sáv jobbról, folyamatos forgalommal és valahogy a szélére kéne kerülni, ráadásul kezd sötétedni.

Így utólag, műhold képeken, nem is tűnik olyan bonyolultnak, de ott helyszínen, ráadásul még rám is sötétedett, nem volt felhőtlen a boldogságom és biciklivel se volt sok idő dönteni, épp hova sorakozik be az ember.

Itt derült ki, mit is sikerült összehoznom a napközbeni esésemmel. Az agydinamós első lámpám elhalálozott. Van persze tartalék lámpám, de a fényereje a nyomába sem ér. Itt mondjuk még nincs szűkség nagy fényerőre. A köztéri világítás, meg a forgalom megoldja, de remélhetőleg egyszer végre sikerül elhagyjam a lakott részeket. Már több órája tekertem a legutóbbi képhez hasonló útvonalon, kezdett elegem lenni, nem hiányzott még ez a lámpás probléma is. Nem tudom hogy, vagy hol, de még egy kulacsot is sikerül elhagynom. Menet közben, mikor pár másodperc szabad utam volt ittam és gyorsan vissza raktam a kulacsot a tartójába. Talán mikor kiürült, mellé nyomtam, nem tudom. 

Egy hosszú emelkedős szakaszon aztán visszakaptam az életkedvem, egy kisbolt tulajától. Nagyon le voltam izzadva a melegben. Az emelkedőn meg nyomtam is ahogy csak bírtam, hogy ne csak 5-6 km/órával menjek. Megálltam egy kisboltnál, valami behűtött rostos gyümölcslét szerezni. Ahogy megálltam, egy fickó már nyomta is a kezembe a behűtött ásványvizet. Bementem azért még a cukros "löttyemért", már fizettem is, mikor belépett a főnök és a pénztáros kezéből elvette a pénzt, majd visszaadta nekem. Megpakolt még egy zacskót pogácsával, hogy azt is vigyem el. Egy fényképet kért cserébe a bringámról.

Teljesen besötétedett. A távolban már láttam, hogy ritkul a közvilágítás, talán kiérek végre valami kisebb útra. Ahogy tudtam, elfordultam a tenger mellől. Későn, de még aznap le tudtam táborozni egy hatalmas tarlón, egy tükörsima, 6 sávos, zsír új út mellett. Forgalom is alig volt. Több mint 130 kilométerembe került Isztambulon átkelni.

A fényképek természetesen már másnap, vasárnap reggel készültek. Szeles, meleg reggel köszöntött be. 10 km-en át tartott még a tükörsima új út, majd lassan kezdett eltűnni, a távolban mögöttem látható Isztambul. Kiss egyszerű, kétsávos út volt a folytatás. Véget ért a kopárság. Sűrű erdő, dimbes-dombos, sűrűn forrásokkal, kutakkal. Találkoztam egy olasz túrabringással is. Később még frissen sült, tradicionális török cipót(?) is találtam. Ha valaki tudja a pontos megnevezését, nyugodtan megírhatja nekem! Cipóra hasonlít legjobban, nagyon sűrű, sárgás színű belül. 

Még mindig vissza köszönt a rossz vasas élményem. Bármennyire is igyekeztem, pár apróbb forgács elrejtőzött a külső gumimba nyomódva, amik csak most, napokkal később folytatták a munkájukat. Ezúttal az utánfutó gumijába ékelődve találtam még egy darabot, de túl későn, már átlyukasztotta a belsőt is. Már nem is az volt a bajom, hogy megint egy pár nappal korábbi hülyeség miatt van defektem, hanem, hogy egyszerűen nem vettem észre időben. Már mint nem napokkal korábban a szilánkot, hanem azt, hogy most lapos gumival haladtam több km-en át. Gyorsan beragasztottam a belső gumit, de sajnos hiába. Még egy kilométert sem tettem meg vele, hirtelen teljesen leeresztett. Mivel sokat használtam laposan, a felni megbízta a belső gumit és most felfújva, végighasadt. Sokszor csak azt hiszem, hogy kezdek fáradni és azért érzem nehéznek a tekerést, pedig a valóság az, hogy lapos gumival haladtam. Szóval most cserélhettem ki a gumit, az utolsó új tartalékra. Visszaidézném hány defektem is volt, az első 5900 km után. Egy, összesen 1. Erre elkerül a vasas haverom és máris 5-nél tartok.

Vize városig jutottam el még Naplemente előtt. Egy gyors vásárlást még beiktattam, a nagy melegben megnőtt a hideg tej, tejtermék fogyasztásom, majd a városka után letáboroztam. Lehet okoskodni, hogy mi hogyan szívódik fel a szervezetemben, mit "szabad" enni tekerés közben, stb.. Engem nem igazán tud érdekelni. Azt eszek amit épp megkívánok, ami jól esik és annyi amennyi jól esik. Inkább a szervezetemre káros, egészségtelen eurókrém, hamburger, tej(valahol olvastam, hogy nem jó a sok tejfogyasztás sportolás közben), mint hogy valami íztelen port keverjek el vízzel és képzeljem oda evés közben, hogy milyen "finom"(lehetne).

Kiábrándítok mindenkit, szerintem anyatejet nem árulnak! 

Elég időben sátrat vertem előző este. Nagyon kipihenten indultam el az új hét kezdetén, reggel 8 órakor. Kisebb dombocskák voltak Edirnig, az utolsó említésre méltó török városig. Többnyire síkabb vidék, tikkasztó, felhőtlen napsütéssel. Bicikliboltot nem találtam, pedig vettem volna egy tartalék belsőt, a sok defekt után. Ha már Irán kimaradt az útvonalamból, most lehetőségem nyílt arra, hogy bekanyarodjak Görögországba és csak onnan tovább Bulgáriába. 

A határátkelésnél szinte egy semmi volt. A török oldalon, még a szerb útlevelemmel léptem ki pillanatok alatt, majd a görög oldalra már a magyar személyimmel léptem be. Sajnos pontosan ezt a határátkelőt láthatjuk manapság a napi hírekben, itt van a legnagyobb összetűzés a menekültek és a török-görög határvédelmi szervek között. Furcsa belegondolni, hogy pár hónappal ezelőtt, még itt gurultam át biciklivel. 

Ugyan elmondhatom, jártam Görögországban, de bő 2 órát töltöttem csak az országban, tehát nem igazán tudok róla véleményt közölni. Kevés emelkedős, síkabb úton közlekedtem a görögöknél, s még világosban elértem a görög-bolgár határt.

Bulgáriából erre a napra már nem jutott sok idő, jött a sötétedés. Svilengrad-ban átsétáltam a soklyukú hídon, beszéltem pár járókelővel, majd haladtam is ki a városból, hogy sátorhelyet keressek. Egy emelkedőn, már reccsent is a hátsó kerekem, egy küllő megadta magát. Öröm és boldogság. A város széli kaszinókat elhagyva, sötétben találtam táborhelyre, így a küllőcsere reggelre tolódott.

Eddig megtett táv: 6409,1 km / 43 nap.
Műszaki- ill. nagyobb problémák: 4 küllőtörés, 1 hátsó váltó törés, matrac kilyukadás, 5 defekt, 1 első lámpa elromlás.

Folytatás hamarosan, az utolsó résszel!
Előző epizód --- Befejező rész

A teljes sorozat: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész.