Első reggelem Bulgáriában. Nem rejtőzködve, az útról jól látható helyen táboroztam. Nyugodt volt a reggel, amit rögtön egy küllőcserével indítottam. Mászós napnak ígérkezett a mai, forrósággal, felhők nélkül. Egy kis forgalmú úton terveztem átszelni a Stara Planinát, ami ketté szeli az országot. Most látom, számomra elég ismeretlenül, Balkán-hegység néven is hívják, bár én mindig is "Stara Planina"-ként tanultam róla. A meleg és a bőséges emelkedők miatt, elég lassan indult a napom. Az épületek, a környezet és az út már-már Ukrajnára emlékeztetett, mutatom is miért.
 |
| A "tömött" városközpont. Sima út, jelzőtáblák, de ember sehol. Mondjuk a járda még látszik, páran csak sétálnak itt néha. |
Az útminőség ugyan egyre javult. Nem tükörsima, nagyon széles utak voltak, de tűrhető minőség volt java részt. Csak nagyon ritkán váltott át, földútra emlékeztetővé. Többször is áthaladtam, szinte teljesen elnéptelenedett falvakon. Nem túl szép látvány. Egyetlen embert sem látni, csak a romos, düledező épületeket. Valaha még működő, iskolák, üzletek bevert üvegekkel, omladozó menyezettel. A természet lassan visszaveszi az uralmat. Ami nálunk kezdődő fázisban van, hogy elfogynak az emberek, az itt bőven előttünk jár 15-20 évvel. Ivóvizet se lehet csak úgy kérni. A kutakon, köztéri csapokon, mindenütt figyelmeztetés fogadott, hogy ne igyak belőle. Volt ahol a járókelők magyarázták el, hogy azt inkább ne használjam. Az útvonalam mentén többször is elhaladtam, 80-100 évvel ezelőtt fúrott kutaknál, melyekből már egy csepp víz sem szivárgott, csak az emléktáblába vésett fúrási dátum és az ivóvíz jelzés maradt meg. Egyetlen ilyen működő kutat találtam, melynek a csöve egy faággal, dugóként volt elzárva, gondolom azért, hogy ne folyjon egész nap feleslegesen, csak ha valakinek szüksége van rá. Nagyon örültem, hogy az ág kihúzása után elkezdett csordogálni a víz. A kis kővályúban, ami a vízfolyásnak volt kialakítva, tartottam egy frissítő fürdőzést is. Látszólag, nagyon rég nem használta már senki.
 |
| Temérdek szederbokor az út mellett. |
Amiért Grúziában sok pénzt ki adhattam volna, itt ingyen megkaptam. Az út mentén, levő szederbokrok a grúzoknál teljesen meg voltak kopasztva. A termést jó drágán árulták a turistáknak. Velük ellentétben, itt lakosság sem igen akadt a feladatra, na meg turista se aki megvegye. Így történhetett, hogy hatalmas fekete szemű szeder volt mindenütt, sokszor már a szalagkorláton át, az útra mászva. Bő egy órát tölthettem szedrezéssel egy nap. Talán óránként vagy sűrűbben is megálltam vitamin szerzésre. Tárolásra nem volt szükség, mindig tudtam frissen szedni.
Nova Zagoraig karikáztam el ezen a napon. Itt kaptam meg a "bolgár pofont". Bementem egy boltba. Az Ukrajnára emlékeztető környezet után, elég meglepő volt az árakat látni. Törökországból legalább 2 üveg eurókrémet hozhattam volna, mert itt dupla annyiba került. Amiből a törököknél 800 grammosat vettem, itt is ugyanolyan áron volt, csak épp 360 grammos kiszerelésben. Többnyire vízen élek, de vettem párszor hideg, rostos gyümölcsleveket a melegben. Míg határátlépés előtt a legapróbb kis trafikokban is 5 török líra körül mozgott egy 1-1,5 literes ilyen ital, mondjuk durván 1 euróból megvolt, most Bulgáriában, ez az összeg 2-2,5 euróra duzzadt, ugyanazon termékért. Annyira nem szerettem bele az országba ezek után.
Elhagytam a várost és a következő emelkedő közben félreálltam aludni, még messze lett volna a teteje, hogy másnap lejtővel indítsak.
 |
| A nagy forróságban, csak akad egy tavacska az embereknek. |
A következő nap, szerdán délelőtt, végre átértem a Stara Planina északi oldalára. várt rám egy hosszabb lejtő. Még a mászós résznél, egy kisbolt előtt pihentem, mikor odalépett hozzám a képen látható Daniel, aki Romániából vitte szüleit túrázni. Elbeszélgettünk, még öntapadós gumiragasztó foltokat is kaptam tőle ajándékba, mert akadt a felszerelése között. Továbbra is, a kihaló félben levő, szegényes települések sorakoztak az útvonalamon. Persze voltak "rendes" falvak, városok is, de látványos volt a kontraszt. Ehhez képest nálunk egy unalmas hétköznap a faluban is úgy nevezhető, hogy zsong az élet.
Ma sem kímélt a kánikula, de legalább a Dunához közeledve, egyre síkabb lett a vidék, persze kisebb emelkedők tarkították a tájat.
A nap végére egy nagyon jó sima útra bukkantam, elenyésző forgalommal. Innen már a nemzetközi EuroVelo6-os kerékpáros túraútvonalat követtem. A folyó közelsége és a hegyvidék elhagyása előhozta rég nem látott ismerőseimet, a szúnyogokat. Rég kellett már azért sietnem a sátorállítással, hogy ne szívják el a vérem javát a kis nyavalyások.
47. napom reggele, péntek van. Nyakamon a hétvége. Semmi sietség, egész 9 óráig elhúzódtam a sátorbontással. A kánikula kicsit alább hagyott, hűvös szellő lengedez. Az EV6-os nyomvonal már elém is tár egy bringás párt szemből. Gyorsan elsuhannak mellettem, csak intünk egymásnak. Itt a Duna vonalán, most már várható, hogy több túrázóval találkozom majd. Szeretem a sebességet. Megfelelő tapasztalat után, érzi az ember, hogy meddig engedheti a megpakolt bringáját a lejtőkön. Valahogy mégis furcsa érzés egy jó 40 km/órás lejtőzés utolsó jobb kanyarjába bedőlni. Enyhe kis hátsó fékezéssel, már furcsa hangok szűrődnek a fülembe. Talán ismét eltörött egy küllő. "Nagyon örülnék" neki. Megállok körbenézem a kerekem, semmi. Tovább gurulok, de már a féket se kell behúzni, mintha akaratlanul is mozogna oda, s vissza a hátsó féktest. Ismét félre állok. Végigtapogatom az egész felnimet, mindkét oldalon.
Nem hiszem, hogy sok magyarázatra szorulna a kép. A felnim oldala "megnyílt előttem". Nem tudta már türtőztetni magát. Ebbe akad bele folyton a fék, bár még nem vészes. A fékpofákon állítok, amolyan alsóbb, vészfék üzemmódba. Innen már csak akkor használom a hátsó féket, ha nagyon kell, feleslegesen ne koptassam a féket se, meg a felnit se tovább. A következő városba úgy érkeztem meg, hogy itt veszek egy másik felnit, de fuccsba ment a terv, mivel egy biciklibolt, szerviz se akadt. Nem búslakodtam, pár napra vagyok Szerbiától, ott biztos találok és még olcsóbb is lesz, már csak addig kellene ezzel kibírni valahogy. Na, de itt a hétvége is, ami nem elhanyagolható információ.
Tényleg egyre több bringással futottam össze a Duna mentén, kivétel nélkül mind külföldiek. Sajnos mikor pár másodperce van valakinek döntenie, hajlamos rossz döntéseket hozni. Ismét ebbe a csapdába estem, mikor a városközpontból tartottam kifelé egy lejtőn, nem túl üzemképes hátsó fékkel. Mekkora esélye lehetett, hogy találkozok 2 fiatal nővel, akik utánfutót húznak a biciklijükkel, s így túráznak? Talán már említettem, de egy lejtős résznél, mindig az dönti el, hogy megáll-e ismerkedni, aki épp gurul lefelé. Esetünkben én, hisz felfelé csak cammogás van, mit sem számít, hogy megállnék-e vagy sem. Lefelé viszont visz a lendület, még csak nem is azonnal tudsz megállni, ha későn vetted őket észre. Végül is csak egy integetés volt, így suhantam el a csajok mellett. Azóta is bánom, hogy nem álltam meg. Többször nem követem, követtem el ezt a hibát, bár a továbbiakban, fiatal csajokat, ráadásul utánfutókkal, nem sodort elém az ég.
Emlegettem már, hogy kicsit kihalt a környék, sokszor még embert se látni, csak romos épületeket, kicsit rejtett utakat, bár jobb minőségben mint Ukrajnában. Most, hogy már 46. napja voltam úton, most kaptam rá igazán a túrázás ízére. Itt jutott eszembe először, hogy lassan vége, haza fogok érni, pedig úgy mennék tovább. Voltak, vannak problémáim, de mégis, annyira mennék bármerre. Főképp ilyen kihaltabb vidékekre. Biztos velem van a baj, de még mindig nem tértem meg, nem a nagyváros, az emberek sokasága vonz. Furcsán hangzik, de inkább az, hogy eltévedjek valahol, ahol majd egy idős bácsiba botlok, akivel még csak közös nyelvet se beszélünk, de megmutatja merre menjek, segít nekem.
A berepedt felnimmel, kisebb nyomású gumival, nehezebben ugyan, de probléma nélkül haladtam egész nap. Egy kukoricatábla szélében álltam meg sátorozni. Most aztán tényleg jöhetnek, a nem félsz, nem féltél kérdések, hisz az útról ismét pár méterre voltam, semmi takarásban. A forgalom észrevehetetlenül kicsi volt. Az utóbbi 2 órában jó ha 3 autós elkerült, szóval nem igazán tartottam az éjjeli látogatóktól.
Az eléggé gazos kukorica mellett, ezen a sima kis földterületen állítottam fel az alvóhelyem. Fél-egy óra elteltével, mire besötétedett, egy autós fékezett az úton. Visszatolatott, majd idekanyarodott. Fekvő pozícióban alvást színleltem. A lámpái átvilágították a sátramat. Várt egy szűk percet, majd tovább állt. Mivel este aludni szoktam, nem igazán vettem észre, hogy reggelig vissza jött volna.
Másnap tovább folytattam az utat a Duna mentén. Hűvös volt, ami jól is esett így a nyár közepén. Szinte egész nap a kijelölt kerékpárosoknak ajánlott útvonalon tekertem. A hátsó felnim, egyre csak nyílik szét, tovább hasad a repedés, de még bírja. A Duna mente hangulatos, többnyire szántóföldekkel teli, dombokkal tarkított környezetet fest.
Nagyon szép parkot alakítottak ki Lom-ban, ahova hosszú, macskaköves út vezetett be, ráadásul lejtőként, aminek most nem igazán örültem, szinte csak első fékkel. A városból kivezető útjától kezdve fás, bokros, erdős táj, övezet veszi át az uralmat. Így nehezebb a sátorhely keresés. Látni már a közeledő hegyeket nyugatra, Szerbia felé.
 |
| Nem egészséges látvány! |
 |
| A Lom-ba vezető lejtő. |
Napközben találkoztam egy német házaspárral, Karlal és feleségével Renatevel. Levelet is kaptam tőlük még karácsonykor. Stuttgarttól laknak nem messze. Meghívást is kaptam. Ha arra járok, nagyon szívesen vendégül látnak.
A szombat reggellel, elérkezett az eső ideje is. Gyorsan elállt, épp hogy csak vizes lett tőle a sátram. Frissítő, kellemes időt hozott, bár még párásabb lett a levegő. Aztán délutánra, már nyoma se volt a reggeli kis esőzésnek. Ismét csak a hét ágra sütő napot láthattam. Lassan közeledtem Bulgária széléhez. A szerb határátkelő előtt. bő 15 kilométerrel, egy kis beavatkozást eszközöltem a kerekemen. Egyre hosszabban repedt az anyaga, már kisebb darabok kezdtek letörni, ezzel is kevesebb tartást biztosítani neki, a használathoz. A belső gumimat megóvva, egy kis gumidarabot ékeltem a repedő alumínium és a gumi közé, hogy legalább ne lyukassza ki olyan könnyedén.
Megérkeztem a bolgár-szerb határra. Probléma nélkül, gyorsan átkeltem, s már alig vártam, hogy elérjem az első szerb várost, Negotint. Azért a kerülőutat nem hagytam ki, mentem továbbra is a bicikliseknek ajánlott, kisebb forgalmú utakon, bár ez hosszabb útvonalat jelentett, több emelkedővel, rosszabb minőségű aszfalttal, több helyen földúttal. Lehet többször nem is járok erre, nehogy már egy törött kerék miatt hagyjam ki a festőibb utat.
 |
| Lenn a síkon vitt volna a főút. Helyette megkerültem a várost a dombokon és fentről gurultam be. |
 |
| Az EuroVelo nyomvonala felvisz a szőlősök között Mokranje településre, ahol elágazik gyalogtúra útvonalakkal is. Érdemes lenne visszajönni egyszer gyalog is! |
Voltak pihenőpontok, csapok a túrázóknak, így ebédszünetet is itt tartottam, közben a helyiek is rám néztek, hogy merről jöttem.
Átvergődtem a dombokon és lassan megérkeztem Negotinba, szombat délután. Nem igen bíztam benne, de találtam egy aprócska bicikliszervizt, ami még nyitva is volt. A kicsi alatt agy 3x2 méteres szobát kell elképzelni. Minden minden felé, nagy razija benn, Rossz vas, bicikli alkatrészekből összedobált kupacok a földön, nem túl biztató. A srác, aki itt dolgozik, akié a hely, korombeli. Nézzük, mire is lenne szükségem. Egy új vagy használt komplett kerék, vagy csak egy felni, talán még küllők is. Új kereke, felnije nincs. Jól indul. Használt se igazán akad. Jó kis szerviz. Igazából, szinte csak gumikat ragaszt. Nagy nehezen a hátsó udvarból előkerül egy használt hátsó kerék, de akkora lötyögése van a tengelyének, hogy az enyém hozzá képest egy Ferrari. Próbálja azért bemagyarázni a srác, hogy ez csak a látszat, ez nagyon jól pörög. Na persze, én meg ugye még nem láttam kereket, mi?! Már magyarázza, hogy semmi gond, átfűzi nekem az én kerékagyammal, de az 15 euró lesz, ez nagy munka. Én meg csak tanakodom, rosszabbul néz ki az az egész kerék mint amit jelenleg használok. Már eresztené is le a gumimat kérdezés nélkül, hogy megcsinálja, de megállítom. Ezért 15 eurót kiadni, hogy a sz@rból egy még sz@rabbat csináljunk... Nagyon magyarázza, hogy hétvége van, más boltot nem fogok találni, az meg nagyon rossz amivel most gurulok. Persze ezeket én is tudom, ráadásul holnap vasárnap, de látszik, nagyon szabadulna attól az elég hulladék keréktől. Inkább szerencsét próbálok, tovább állok. Kicsit még a város szélén ráerősítettem a kerékre, hátha bírná még hétfőig.
Azért továbbra sem adtam fel a biciklis útvonalakat. Nem épp a legjobb ötlet, ezzel a gyorskötözőkkel felspécizett kerékkel, kavicsos földutakon kóborolni. Közvetlen a folyóparton nem tudtam hol sátorozni, tekertem hát, amíg vissza nem jutottam a főútra és már sötétben pihentem meg.
Vasárnap reggel. Napsütés, felhőtlen ég. Nagyon időben útra keltem. Pár km-után, még dönthettem. Megyek a rövidebb úton, 400 méternyi szintemelkedésen át vagy kanyargok tovább a Dunával ami 60 km-re hosszabb út, a Vaskapu-szoroson. Utóbbi mellett döntöttem.
17 km-t tettem meg, amikor hirtelen szisszenéssel, teljesen leeresztett a hátsó gumim. Eddig bírta, kihasította a felni és már a külső gumit se tudta rendesen megtartani. Vissza már semmiképp nem fordultam a rövidítés felé, próbáltam megoldani a dolgot, de nem akartam még egy belső gumit feláldozni. Kitömködtem a belső gumit, fűvel, földdel, gazokkal. Nem igazán akart a felnin maradni. Próbáltam csak úgy laposan külső gumival, de lefordult a felniről, és még számtalan próbát tettem. Végül inkább leszedtem a gumit és csupaszon, gumi nélküli felnin indultam el.
A belső gumi már úgy is széthasadt, fel ragasztottam, hátha picit csillapít majd. Pár másodperc után, cafatokban szakadt le, rögtön szétvágta a felni, ahogy az úthoz nyomódott. Csörögve, csattogva haladtam, 8-10 km/órával síkon és emelkedőn egyaránt. Mivel csak egyik oldalon volt kitörve a felni oldala, minden fordulatnál ott ütött egyet. Ez először még nagyon zavaró volt, de utóbb kopott annyit, hogy ne legyen az a jellegzetes ütés. Mondanom se kell, az ülést nem használtam, remegett az egész bicikli, állva tekertem. A küllők meg a kerékagy is elég rossz volt már, azért mertem így feláldozni az egész kereket. Gondolkodtam, hogy tolhatnám is, de a város, ahol talán majd másnak kereket tudok szerezni, 90 kilométerre volt. Gyalogosan az olyan 5 km/órás sebesség a legjobb esetben, amivel rámenne vagy 18 órám, így legalább fele ennyivel számoltam.
Mit is mondjak. Vasárnap délután volt. Meleg, nyári nap. Egy nemzeti parkban mit csinálnak ilyenkor az emberek? Családostul sétálnak, kirándulnak, pihennek, napoznak. Erre jön egy biciklis, állva teker, olyan hangja van mint egy régi rossz vonatnak és alig halad. Kicsit se voltam feltűnő.
Találtam egy nyitva levő pékséget, így még kaját is tudtam venni. Nem készültem fel igazán a vasárnapra, mert nem kalkuláltam ilyen lassú haladással.
10 km-re voltam Donji Milanovactól, a várostól, ahol talán másnap tudok kereket venni. A kanyargó Dunának hála, már ráláttam a településre. Ekkor kellett volna leszállni a bicikliről, hogy toljam, de nem tettem. Tekertem tovább lassan, mikor is megbicsaklott a hátsó kerekem. Teljesen eltört. Jött a zseniális ötlet. Majd picit megtaposom, akkor legalább tudom tolni úgy, hogy ne akadjon bele a vázba. Ahogy picit megtapostam a kereket, egy jó nagy darabot, egy az egyben kitörtem belőle....
Ez az! Még csak félreállni se lehet az útról. Gyorsan ledobáltam a nagyobb csomagokat, utánfutót és a nyakamba kapva elvittem a biciklit, az első parkolóig, ami pár száz méterre volt előttem. Utána visszarohantam a többi cuccomért is. Ott álltam, ültem egy kis parkolóban a Duna partján és töprengni kezdtem, hogy kéne legalább a 10 km-re levő városig eljutni.
Első lépésként mindent felfaltam ami nálam volt, főleg az édességet. Azért hagytam vésztartalék kaját, mondjuk az mindig van nálam, hogy este is tudjak még enni, reggelig itt már nem lesz nyitva semmi.
 |
| A megoldás! |
Mikor elindultam július elsején, nem gondoltam volna, hogy a szinte csak poénból felrakott tartalék keréknek ekkora haszna lesz. Az utánfutómban pörgő agydinamó, még 2018 májusában megsérült Tatán, egy esős napon későn észrevett kátyúnál. Azóta használtam ugyan, de néha, mintha behúzta volna a kéziféket, lassított rajtam. Ezzel a kerékkel indultam el a nagy útra, ezért is tettem fel egy tartalék ugyanekkora, 16"-od pótkereket. Ha gondom lenne, nagyon fékezésbe kapcsolna az utánfutó, akkor kicserélem a kerekeket. Azt legvadabb álmaimban se gondoltam volna, hogy ez a kicsike húz majd ki a slamasztikából. A biciklivázat összébb taposva, épp rá tudtam annyira csavarni az anyákat, hogy még a futót is a biciklire kapcsoljam és pár ujjnyival elemelkedjen a földtől. Ezzel a megoldással, sötétben már, de be tudtam gyalogolni biciklivel együtt a városig.
Este már nem igazán nézelődtem, csak annyit tudtam meg, hogy reggel 8-kor nyit ki egy információs iroda. Kihaladtam a város szélén levő kamionos megállóig, ott éjszakáztam egy asztalra borulva.
Hajnali 2 óra volt, mikor egy sötét színű autó megállt mellettem. Egy férfi szállt ki, majd egy zacskó csipsz társaságában leült velem szemben. Én persze tettettem hogy alszom, ha már meg se kínált, de ott csörgette a zacskót.
Reggel a napkeltével ébredtem. Az autós "haverom" is ott aludt a kocsijában, ahogy még 1-2 kamionos is. Néha jött egy rendőrautó. Körülnéztek, s mentek tovább. Ébredezett mindenki. Látták elég nagy bajom van. Az autósról kiderült, civilben taxizik, régen kamionsofőr volt. A csekélyke szerb nyelvtudásommal el kommunikáltunk egymással. Majd Ő segít nekem, mondogatta. Visszament a városba autóval. Közben jött egy 8-10 év körüli gyerkőc, Dávid. Hol eltűnt, hol felbukkant. Mondta, hogy majd hoz nekem egy kólát. Közben egyszer csak visszatért a taxisom. Még 7 óra se volt, azt mondta talált nekem kereket, üljek be, elvisz érte.
Nem gondolkodtam tovább, jó felelőtlen döntést hoztam. Mindenemet ott hagytam a pad körül, a törött kerékkel, táskákkal együtt a biciklimet is. A fényképezőgépemet és az irataimat kaptam fel és beültem a "taxiba". Nyitás előtt várt rám egy vasas bolt tulaja. Már messziről láttam is, ott a gyári, eredeti hátsó kerekem, meg vagyok mentve. Arról nem is beszélve, az ára nem egész 1500 dinár volt. Nem akartam elhinni. Mikor legutóbb ilyen kereket vettem, ami már jó pár éve volt, az majdnem duplájába került. Még ma is a legakciósabb helyeken se megy 2000 dinár alá ez a kerék, amit itt gyártanak tőlem 45 km-re Topolyán és a környékemen inkább 2800 dinár az ára. Itt szembesültem vele, mit is jelent az, hogy még nem Vajdaságban vagyok, hanem délebbre, a szerb fővároshoz közel. A sofőröm még megállt nekem egy péknél majd visszavitt a biciklimhez. Sajnos a fogaskeréksorom nagyon rászorult a régi agyra, így nem tudtam lecsavarni. Miro, a taxisom, gyorsan visszavitte csak a törött kereket a vasas üzletbe és ott lecsavarták. majd 10 perc múlva vissza is hozta nekem. 8 órára már menetkészen állt a bringám, pedig este még ezt terveztem, majd 8-ra megyek vissza a városba, hogy megnézzem, hol tudnék kereket szerezni. Közben a kis srác, Dávid is visszaért gyalog, hozott nekem egy behűtött kólát.
Miro elbúcsúzott szerelés közben, fuvarja akadt. A szerviz költségekre szánt 500 dinárt vissza adta volna, de ennyit bőven felajánlottam már neki benzinpénznek, amiért fuvarozgatott ide-oda.
 |
| Miro barátommal. |
Izzasztó volt a szerelés már reggel fél 8-kor. Ahogy elkészültem, visszatekertem egy boltig, hogy bevásároljak az utolsó napokra. Ismét láthattam, árakban itt Szerbiában még mindig vannak különbségek az ország északi régiója, Vajdasághoz viszonyítva. Egy "Roda" élelmiszerboltban jártam, ahol 380 dinárért vásároltam 750 grammos kiszerelésben Cipiripi Nugat eurókrémet. Két nappal később, voltam Újvidéken is egy Rodában, ahol pontosan ugyanez a termék 610 dinárba került. Ugyanaz az üzletlánc, ugyanaz az ország, 200 km távolság légvonalban, mégis 230 dinár eltérés van a két egyforma, termék között és még csak akciós se volt, mikor olcsóbban vettem. Ezen el lehet gondolkodni. Na meg, hogy a pékségben vettem 2 burekot, 2 jogurtot, meg egy kenyeret 320 dinárért. Nálunk a 2 burekot se futotta volna mindenhol.
Bevásárlás után, végre szeltem a kilométereket ülve. Használhattam ismét a bicikliülésemet. Rendesen meglepő volt 20-25-tel haladni, csendesen. Galambóci várig élvezhettem a hegyvidék panorámáját, innen síkabb területre érkeztem, elhagytam a Đerdap nemzeti parkot. Továbbra is az "EV6" nyomvonalán bicikliztem, amely kerüli a főutakat. Ram irányába tartottam, ott még nem kompoztam át soha a túloldalra, Banatska Palankara. Sajnos most se jött össze. 3 óránként jár a komp, ami elég drága, na meg fél órával lekéstem az előzőt, tehát várhattam volna 2 és fél órát a következő indulásig. Nagyon szép idő volt, inkább mentem tovább a vadregényes útvonalon.
 |
| 80 km gumi nélkül! |
 |
| Galambóc vára |
 |
| Ram vára. |
 |
| Vadregényes alatt úgy értettem, tényleg vadregényes. Legalább tesztelhettem az új kereket. |
Nagyon hangulatos itt a Duna mentén haladni, egyáltalán nem hiányzik a sima aszfalt út sem. Egy idő után persze ismét vissza tértem a főútra, de addig élvezhettem a természetet. Požarevacig jutottam el sötétedésig. A városból kihaladva vertem sátrat éjszakára.
Senki, én se gondoltam volna, hogy az új kerékkel, ilyen fokú új lendületet is kapok majd. Az utolsó előtti napomon, több mint 200 km-t tettem meg úgy, hogy érzésre inkább 150-et tippeltem volna. Talán nagyon megszoktam már a hegyvidéket, most meg síkság következett. Azért volt történés még napközben bőven. Kezdődtek a telefonhívások. Érdeklődtek az emberek, merre járok már, mikorra várhatnak haza. Végül is egy kapcsolattartóm maradt, Huszta Erzsébet, egyesületünk (Magyarkanizsai Természetjáró Egyesület) elnöke. Egyedül neki jelentkeztem, merre járok, mikorra leszek várható Magyarkanizsán.
Délelőtt 9-kor, már simán lehetett félmeztelenül biciklizni, délutánra 37 fokon tetőzött a hőmérséklet. Szmederevónál keltem át a Duna feletti hídon, majd Székelykevén haladtam át. Egy magyar lakta település, a fővárostól alig fél órányira. Na ők az igazi délvidéki/vajdasági magyarok, akik itt is meg tudták őrizni nemzetiségüket.
A falu szélén, egy utánfutós biciklis párost előztem meg. Kicsit előre mentem, de bevártam őket.
 |
| Szóval nekem van sok csomagom?! Kérlek mesélj még! :D |
Ők Daria és René. Egy lengyel-német duó. Lengyelországból kerekeztek le Bulgáriába, s most onnan tartottak visszafelé. A nagy utánfutók egy-egy kutyát rejtettek. Váó! Nem elég a sok csomag, még két kutya is van velük. Napi 40-50 km-t tekertek. Ez bizony egy több hónapos utazás volt nekik. Én ugyan gyorsabban haladtam, de megbeszéltük, hogy szálljanak majd meg nálam, mivel itt fognak elhaladni a településem előtt, csak 4-5 nappal később érkeznének utánam. Elköszöntünk tehát, a mihamarabb viszontlátásig.
Síkság, sima út következett, szinte szárnyaltam az emelkedők nélkül, na meg izzadtam. Közeledtem Újvidékhez. A térképem kicsit megtréfált. Kellett volna legyen egy kerülőút a város mellett. Mire sátorhely vadászatba kezdtem, lassan beértem Újvidékre, szóval még gyorsan átkeltem a városon. Rám is sötétedett. Szerencsére innen már tényleg sok a szántóföld és terep ismeretem is van, sötétben is gyorsan találtam helyet a sátramnak.
 |
| Utolsó sátorhelyem. |
2019. augusztus 21. szerda. Talán az utolsó túranap. Nem szeretek nagyon előre tervezni, ezért nem is ígértem biztosra, a hazaérkezésemet. 6 órára Kanizsára érek, ennyit ígértem. Napközben meg majd igazodok ehhez a beosztáshoz. Kanizsáról indultam, úgy gondoltam ki az útvonalat, hogy oda is érkezzek "haza". Topolya irányába még kerestem olyan utat, amerről nem mentem még korábban. Mivel sejtettem, ez lesz az utolsó nap. Most már szinte bármi történjék, megoldom, hogy még ma haza érjek. Ebből kifolyólag, a maradék pénzből elkezdtem, "nagy lábon" élni. A bejegyzés végén jönnek majd a statisztikai adatok, pénzügyek a túráról. Szóval nem spórolgattam a reggelin se. 1 liter tej, 1 húsos burek, 2 kakaós croissan (jobban esik nekem ha simán kiírom, hogy "kroaszan"), meg egy snickers. Most belegondolni, hogy az ebéd se volt kevesebb, meg fagyiztam kétszer, na meg csoki napközben, egy kis szokk, mi egy más. A hasmenéses napok miatt, mínusz három kiloval tértem haza, tehát ez már a visszahízás első lépése volt. Azon kívül, hogy Kanizsára érjek 6-ig, útközben formálódott a nap. Kishegyesen, lett egy kis fogadó bizottságom, pusztán véletlen. Egy adai(?) barátom, majd egy falubelim is észrevett az úton, ők rögtönzött élménybeszámolóval gazdagodtak.
Innen a topolyai Capriolo bicikligyárba vitt az út. Beköszöntem, hogy lássák, épségben megfordultam az útról. Kaptam is rögtön új felniket. Az utóbbi két napban csak azért "cipeltem" a törött kereket, hogy megmutathassam, így kell sokáig használni egy biciklialkatrészt.
A gyárból elköszönve, még Zentagunarason álltam meg fagyizni, majd a testvéremékhez tartottam Csantavérre. Megnéztem, hogy áll a pocaklakó, aki egy hónap múlva bújt elő és lett a keresztfiam. Közben már sokan tudták merre járok pontosan, sőt, lassan jobban tudták mikor, hol vagyok, vagyis leszek, mint én magam. A Capriolo raktárából is forródróton kiírták "a" közösségi oldalra, hogy mikor indultam tovább tőlük. Csantavérről aztán még változatosságként földúton jutottam át Oromra, s itt is egy kis rokoni megállót tettem a bérmakerezstszüleimnél. A továbbiakban már órához igazodtam, hogy nagyjából 6 órára a magyarkanizsai városházához érjek.
Persze egy kisebb csapat kísért indulásomkor is és most is vártak rám. Gabriella (a képen) volt az, akivel kettesben tettem meg, az első- és utolsó 10-15 km-t.
 |
| Kicsit, talán meglátszott az utazás rajtam. |
Most pedig jöjjön az összegzés, a számok és egyebek az egész útról, de előbb még. Ilyen pluszként, de a túrához tartozva, hétvégére megérkezett hozzám a lengyel-német kutyás duó is. Egy estét töltöttek nálam, nálunk, majd másnap kikísértem őket a faluból, s északnak folytatták útjukat.
Akkor most összegeznék. Azzal kezdem, miért ne menj ilyen útra. Komolyan! Miért nem jó egy ilyen hosszú távra elmenni?! Egyszerű a válasz, túlságosan megtetszik. 52 napig voltam úton, de már Bulgáriától kezdve, azon járt a fejem, hova és mikor tudnék menni legközelebb. Azóta is csak mennék és mennék, bárhová. Ugyan Kína irányába akartam eljutni 2020 nyarán, de arról már lemondtam a vírusos dolgok miatt. Talán az EU-n belül se igazán lesz mozgás ezen a nyáron, a határlezárások miatt, nem hogy keletre. Visszatérve az utazásomra. Minden rosszal, problémával együtt, bármikor ismét belevágnék. Kicsit talán jobban felkészíteném rá a biciklimet, de mennék. Ha azt nézem hány ember ellenezte ezt, hányan "fikáztak" érte, hányszor hallottam, hogy meg fogok halni, hogy nem vagyok komplett, nem vagyok 100-as, hogy ezt meg akarom csinálni. Ha rájuk hallgatok, erre az útra el se lett volna szabad induljak. Igen, én is szoktam nézni furcsán emberekre, tőlem sokkal őrültebbekre, lásd a fenti képen mellettem ez a kutyás pár. Na ők simán túltesznek rajtam. Én így nem mennék ahogy ők, talán ők úgy nem mennének ahogy én, de ez nem is baj. Én nem úgy túrázom, ahogy egyesek szerint túrázhatnék, én úgy túrázom, ahogy én akarok!
Árpi barátom tanácsolta többször is, hogy úgy csináljam ahogy én akarom, miközben buzdítani akart rá, hogy talán repülőre kéne már ültessem a drótszamaramat. Igazából le is mentettem a szavait, annyira tetszettek, amiért bizonyára nem haragszik :"De persze ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz, do it your style!".
Egy szónak is száz a vége, vagy száz szónak is egy? Jöjjenek a számok.
Megtett táv: 7690,94 km / 52 nap.
A teljes távra szóló átlagsebességem 17,3 km/óra. Naponta, átlagosan több mint 8 és fél órát töltöttem a biciklimen.
A legkisebb egy nap alatt megtett táv 83,03 km volt, míg a legnagyobb 213,57 km.
A legkevesebb egy napon tekeréssel töltött időm 4 óra 46 perc, míg a legtöbb 11 óra 18 perc.
Legnagyobb sebességem: 73,05 km/óra.
52 nap alatt, sajnos 3 kg-ot fogytam, ez a 3 napos hasmenésnek tudható be.
4 küllőtörést szenvedtem el, 1 hátsó váltóm ment tönkre Oroszországban. A felfújható matracom kilyukadt. 5 defektem volt összesen, illetve az első agydinamós lámpa mehetett a kukába. Az utolsó héten még egy hátsó kereket amortizáltam le teljesen, amely helyett, még útközben vásároltam másikat.
Legmagasabb pont ahol megfordultam, tengerszint feletti 2395 méter.
52 nap alatt 2 alkalommal aludtam ágyban, melyekből egyik alkalom egy Motel volt.
Összesen 420 eurót költöttem el, motellel, új kerékkel együtt. Ez napi 8,07 eurót jelent, melynek java része élelmiszerre ment el.
Vízummentesen teljesítettem a távot, összesen 9 országot érintve.
Akik nélkül az utam nem jöhetett volna létre:
- Magyarkanizsai Természetjáró egyesület
- Capriolo kerékpárgyár Topolya
- Tisacoop Magyarkanizsa
- Vajdaság Hub
- Bata Trans Oromhegyes
- Magyarkanizsa önkormányzata
- ... illetve végül, de nem utolsó sorban, minden mangánszemély, aki felszereléssel, pénzzel, tanáccsal, bármivel hozzájárult a nagy utazáshoz
KÖSZÖNÖM!
A teljes sorozat: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész.
Valahogy így születik egy biciklitúra, egy internetes fénykép alapján!
Elérhetőségeim:
facebook.com/tamasvt
facebook.com/theredcyclist
SRB +381640130953
HU +36705960356
SRB +381640130953
HU +36705960356
Email: tamasvt@gmail.com
Amennyiben szeretnél élő élménybeszámolót, csak neked, az osztályodnak, egy egyesületnek, közösségnek, vagy csak úgy bárkinek, keress bátran telefonon, emailben, facebookon vagy akár személyesen! A helyszín nem probléma, Oromhegyes 600-700 km-es körzetében, csak az időmhöz kell igazodnod! Így jártam például már Sepsiszentgyörgyön és Révkomáromban is élménybeszámolni, de kilátásban van még Királyhelmec, hogy csak a távoli helyszíneket említsem. Persze viszem a biciklimet is magam alatt, hogy legyen min mutogassak!
 |
| Az útvonalam! |
Nagyítható, google térképes megtett útjaimat az oldal tetején levő, "Térkép" fül alatt találod, melyen minden útvonalam jelölése látható. Továbbá nemrég léptem át, a bűvös 100 000 km-es megtett távomat. Amennyiben nem akarsz keresgélni az oldal tetején, a következő linken a térképhez jutsz: https://bit.ly/2Rx63yb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése