Kerékpárral a Kaukázuson át - 9. rész

Az előző rész végéről lemaradt, hogy Törökország is felavatta a hátsó kerekemet, ismét kitört egy küllőm. Sátorállítás után még gyorsan kicseréltem, majd megszámoltam már, mégis hány tartalék küllőm maradt hazáig. Az eddigi tendencia alapján, talán már elég lesz, hogy van még 3 darab.

Lejtővel indult a reggelem, bár utána ismét mászhattam felfelé. Nagyon meleg volt, már ekkor is. Bolu volt az első nagyváros, amin át kellett keljek. Fel voltam tankolva, tehát semmi megállót nem terveztem be, csak mentem. A város sűrűjébe érve, egyszer csak egy kombi lassított mellettem. Új barátom Murat érdeklődött hova tartok, majd meg is hívott reggelizni a saját kávézójába. Előrement, de gyorsan elmagyarázta hol fog majd várni rám.

Pár perc alatt meg is érkeztem. Az út mellett már integetett a vendéglátóm. Egy benzinkúttal egybekötött kis vendéglőről van szó. Beültünk. Már hordtak is elém minden finomságot. Volt még pár darab Kanizsát bemutató könyvecském, amelyből tudtam ajándékként egyet Murtanak is adni. Meglepő volt, de rögtön tudta, pontosan hol is van Kanizsa és azt is, hogy itt vezet egy nemzetközi kerékpáros túraútvonal. Sőt, már járt is erre, csak motorral. A kávézó belső tere, tele volt túramotoros fényképekkel. Ő és barátai keresztül kasul járják, a világot motorokkal. A 2020-as évre, például Mongóliába tervezte az útvonalát. Egy kis idő után elköszönt tőlem, mivel ment még tovább dolgozni, de szólt, addig maradok amíg csak szeretnék. Bármit fogyaszthatok és még csomagoltatott is nekem útravalót. A pincér srác, aki ott dolgozott, a főnök távozása után, leste minden mozdulatomat. Teázgattam még egy ideig, majd tovább indultam... volna. Amint felálltam, már is mellém termet a pincér. Valamit nagyon kérdezni szeretett volna. Segítségül hívtuk  bűvös google fordítót és már ki is derült mit akar. A főnök ráparancsolt, hogy figyeljen rám külön, ha bármit kérek, azt szó nélkül hozza ki nekem és persze nem kell fizetnem. A kérdése pedig szó szerint az volt, hogy "Van-e még valami kívánságom!". Leesett az állam. Szegény, azért nyüzsgött annyira körülöttem, mert a főnök ráparancsolt, hogy csak jókedvvel távozhatok innen. Nem vittem túlzásba, kértem még egy hideg teát az útra, a már elcsomagolt útravaló mellé, s tovább álltam.

Egy 980 méter magasságú hágó várt rám. Murat már felvilágosított, hogy nagyon hosszú lejtő lesz a másik oldalon, mikor már ereszkedek. Mindig megéri a szenvedés felfelé, főleg most. Bitang jó, közel 15 km hosszan lejtett az út. Először még nagyon meredeken, majd kevésbé, de tekerni nem igazán kellett, csak úgy suhantam el a kamionok mellett 60-70-nel. 

Gümüşova után aztán jött a fekete leves. Egész nap jól haladtam a kánikulában. Még ezt az emelkedőt akartam letudni, és már le is sátoroztam volna valahol még világosban. A gondolatmenet közben, egy rossz vasat szállító, platós autó került el. 2 sáv szélességben, acél forgáccsal felszórva előttem az utat. A nagyobb darabokat cikázva kerülgettem, próbáltam most inkább a leállósáv legkülső szélére húzódni, de sajnos így is meglett a baj, mire felértem az emelkedő tetejére. Közel 50 darab forgácsot szedtem ki a három gumimból összesen. Szépen felfogta a defektvédő réteg, megérte egyszer több pénzt kiadni minőségibb külső gumira. Sajnos egy szilánk még így is átfúródott az első kerekemnél. Első kerékkel defektem nem volt, az utóbbi 81 000 km-ben. Kénytelen voltam felfogni, hogy az első gumimat cserélhetem ki. Lusta ember révén, viszont nem sok kedvem volt hozzá. Végül is nem siettem sehova, inkább a ragasztás mellett döntöttem, de ismét a lustaság jött elő, még a kereket se volt kedvem kivenni, megoldottam másképp. Csak kifejtettem egy kicsit a belsőgumit, beragasztottam és már kész is.

Nem olyan kopott az a gumi, mint látszik. A fekete réteg alatt van még egy narancssárga 5 mm-es defektvédő zselés anyag, s csak azután jön még a szövet. Teljesen biztonságos! A legutóbbi szett külső gumi, 46 000 km-t futott összesen egy defekttel!

A bűnös behatoló!

Az akció után, kezdett rám sötétedni. Végül sátor nélkül, csak kiterített hálózsákon szenderedtem álomra, egy telepített erdő szélén. Az út szemközti oldalán volt egy nagyon sűrűre vetett füves terület. még a locsoló csövek is le voltak fektetve. Annyira tökéletes esti alvóhelynek tűnt, de sehol nem láttam egy embert se, akitől megkérdezhettem volna, reggelig ott alhatnék-e. Így inkább az erdő széle maradt.

Másnapra aztán, valamilyen állatka, elvitte a szemétgyűjtő Nutellás üvegemet, Jó pár méterrel odébb, megrágott tetővel találtam rá. Párás, harmatos volt a reggel. Lapult az utánfutó kerekem. Csak felpumpáltam és elindultam, bár sejtettem, hogy bizonyára az előző napi fém szilánkokból garázdálkodhat még ott legalább egy, azért ereszthetett le. Az első nagyobb boltban megálltam bevásárolni. Mire kiértem, ismét lapult a gumi. Nincs mese, ezt bizony szét kell szedni. Meglett a szilánk. Ahogy gondoltam, pont mint az első kerekemnél. Beragasztottam, s szeltem tovább az utat. 

Egyre nagyobb betondzsungel várt rám, ahogy közeledtem Isztambulhoz. Ez fokozta az egyébként is forró levegőt. 6-8 sávos utakon mászkáltam, a forgalom egyre sűrűsödött. Isztambul kinyúló külvárosai előtt kezdett elegem lenni a forgalomból, inkább elindultam fel egy emelkedőre, hogy valami kihaltabb úton közeledjek a főváros irányába. A város előtt úgyis letáborozok valahol, mert egy nap nem biztos, hogy elég lesz majd átkelni rajta. Tényleg nagyon kihalt utat sikerült találnom. Gyárépületek előtt, már már gyanakodtam, hogy ez az út nem is visz sehova, még a térképemen sincs rajta, csak úgy érzésből megyek.

Hangulatosabb, több emelkedővel, fával tarkított úton közlekedtem, kis településeken át, tűrhetőbb hőmérsékletben.Nem volt annyi beton, ami vonzaná a meleget. Egy idő után, végre egy "ISTANBUL"nyilacskás tábla várt rám, egy, a térképemen is jelölt úton. 

A 15 millió lakost számláló, giga város határában, a lakosság számának jelzőtábláját elhagyva sátoroztam le, a gyártelepekkel szemben lévő, kis bozótos mögött. Később már nem igen lett volna, még egy sátornyi hely sem.

Isztambul, ez már Isztambul, hol ott még a Boszporusz közelében sem vagyok. A biciklim hátsó kerekére is sor került reggel. Ő is szinte teljesen lelapult. Milyen jól is megvoltam az összesen egy szem defektemmel, amíg a rossz vasas autó el nem került?! Kapott a hátsó belső gumim is egy ragasztást. Így vágtam neki Európa legnépesebb városának. 

Egy darabig maradtam ezen a kerülőutamon, de itt is már sűrű, városrészbe értem. Jobb ötletnek tűnt, vissza lemenni a tengerpartra, hátha könnyebb dolgom lesz ott, térkép nélkül a város központ felé haladni. Az ötlet nagyon jónak bizonyult. Sűrű forgalmas utakon, jó kis lejtőkön, lejutottam a partra, ahol bicikliút és gyalogosövezet vezetett a központ irányába. Emlékezzünk csak vissza. Eddig nagyjából 5900 km-t tettem meg 7 országon át. Ösvények, tükörsima aszfalt, rázkódó beton, 4-8-10 sávos utak és még miegymáson megfordultam útminőség terén. Sehol nem ütöttek el, nem estem el eddig. Hol sikerül elessek? Na hol? A bicikliúton! Ezen a feljebb látható, szép kék festésű úton. Ezek a teljesen lefestett utak még szárazon is jobban csúsznak mint bármi más, de még vizesen. Most mondjam azt, hogy több helyen is locsolók voltak bekapcsolva. Állt az úton a víz. Jött egy derékszögű kanyar én meg eléggé be voltam lendülve. Talán elnézelődtem, nem figyeltem annyira az utat, első fékkel picit ráfékeztem a kanyarra. Már jött is a csatt. Elestem. Kicsit lesúroltam a lábamat, azon kívül nem sérültem meg, a bicikli is egyben maradt. Pár perc telt el, amíg lassan haladtam tovább, egy 3 fős biciklis társaság állított meg. "Welcome to Istanbul!". Ja gyerekek, nagyon jó ide megérkezni Isztambulba vérző lábbal.

A parton haladva nem volt olyan vészes a közlekedés, de előbb utóbb, kénytelen voltam jobban bemenni a házak közé, mikor már a lenti út megszűnt. Elvergődtem a legközelebbi kompkikötőig, mivel hídon biciklivel nem lehet (tilos) átkelni a Boszporuszon Európába. Több mint 70 méter magasságban húzódik a híd és túl sok volt az öngyilkosság, ezért van tiltva a gyalogos és kerékpáros forgalom. Maradt hát a kompozás. Meglepően olcsón, 5 török líráért váltottam kompjegyet, ami durván 100 szerb dinárnak felel meg. Szobnál a Tiszán átkelés ennek többszöröse plusz még biciklinek is kell külön jegy, itt meg ezzel az egy jeggyel, biciklivel együtt utazhattam bármelyik megállóig. 

Ha már ilyen olcsón megúsztam a hajókázást, partraszállás után, rögtön vettem kettő pirított kukoricát. Mindenfele árulták. Mellé perecet és palackozott vizet is kínáltak, mivel a csapvíz itt nem túl iható. Nem sokat nézelődtem. Addig volt nyugalom, amíg még a vízen voltam. Ember tömegek minden irányból, mozdulni alig lehet. Gyorsan megindultam ismét a tengerpart mentén, így a legegyszerűbb tájékozódnom. Egy ideig a főúton, az alig csorgadozó sűrű forgalmi dugóval haladtam, majd ismét lett bicikliút. 

Utóbb ismét a forgalmas úton kellett közlekednem, nem maradt választás. 10-12 sávokról beszélünk, többnyire 3-4 sávonként elválasztva, de nem feltétlenül. Akadtak olyan csomópontok, ahol 3 sávnyit is át kellett sorakozzak, a folyamatos forgalom mellett. Meglepően, de a nagyobb járművek lépcsőzetesen mindig átengedtek, intettek ha mehettem. Többnyire biztonságosnak nevezném, de inkább kihagynám máskor biciklivel. A Lejtőkön még jó is volt, haladtam az árral 50-60-nal, de az emelkedőkön, csak cammogtam. Közben, néha nem csak balról, még jobbról is leshettem, hogy mennek el mellettem az autók. 

Gondoljunk csak bele. Itt tekerek biciklivel a fehér autó mögött. Egyszer csak becsatlakozik még 3 sáv jobbról, folyamatos forgalommal és valahogy a szélére kéne kerülni, ráadásul kezd sötétedni.

Így utólag, műhold képeken, nem is tűnik olyan bonyolultnak, de ott helyszínen, ráadásul még rám is sötétedett, nem volt felhőtlen a boldogságom és biciklivel se volt sok idő dönteni, épp hova sorakozik be az ember.

Itt derült ki, mit is sikerült összehoznom a napközbeni esésemmel. Az agydinamós első lámpám elhalálozott. Van persze tartalék lámpám, de a fényereje a nyomába sem ér. Itt mondjuk még nincs szűkség nagy fényerőre. A köztéri világítás, meg a forgalom megoldja, de remélhetőleg egyszer végre sikerül elhagyjam a lakott részeket. Már több órája tekertem a legutóbbi képhez hasonló útvonalon, kezdett elegem lenni, nem hiányzott még ez a lámpás probléma is. Nem tudom hogy, vagy hol, de még egy kulacsot is sikerül elhagynom. Menet közben, mikor pár másodperc szabad utam volt ittam és gyorsan vissza raktam a kulacsot a tartójába. Talán mikor kiürült, mellé nyomtam, nem tudom. 

Egy hosszú emelkedős szakaszon aztán visszakaptam az életkedvem, egy kisbolt tulajától. Nagyon le voltam izzadva a melegben. Az emelkedőn meg nyomtam is ahogy csak bírtam, hogy ne csak 5-6 km/órával menjek. Megálltam egy kisboltnál, valami behűtött rostos gyümölcslét szerezni. Ahogy megálltam, egy fickó már nyomta is a kezembe a behűtött ásványvizet. Bementem azért még a cukros "löttyemért", már fizettem is, mikor belépett a főnök és a pénztáros kezéből elvette a pénzt, majd visszaadta nekem. Megpakolt még egy zacskót pogácsával, hogy azt is vigyem el. Egy fényképet kért cserébe a bringámról.

Teljesen besötétedett. A távolban már láttam, hogy ritkul a közvilágítás, talán kiérek végre valami kisebb útra. Ahogy tudtam, elfordultam a tenger mellől. Későn, de még aznap le tudtam táborozni egy hatalmas tarlón, egy tükörsima, 6 sávos, zsír új út mellett. Forgalom is alig volt. Több mint 130 kilométerembe került Isztambulon átkelni.

A fényképek természetesen már másnap, vasárnap reggel készültek. Szeles, meleg reggel köszöntött be. 10 km-en át tartott még a tükörsima új út, majd lassan kezdett eltűnni, a távolban mögöttem látható Isztambul. Kiss egyszerű, kétsávos út volt a folytatás. Véget ért a kopárság. Sűrű erdő, dimbes-dombos, sűrűn forrásokkal, kutakkal. Találkoztam egy olasz túrabringással is. Később még frissen sült, tradicionális török cipót(?) is találtam. Ha valaki tudja a pontos megnevezését, nyugodtan megírhatja nekem! Cipóra hasonlít legjobban, nagyon sűrű, sárgás színű belül. 

Még mindig vissza köszönt a rossz vasas élményem. Bármennyire is igyekeztem, pár apróbb forgács elrejtőzött a külső gumimba nyomódva, amik csak most, napokkal később folytatták a munkájukat. Ezúttal az utánfutó gumijába ékelődve találtam még egy darabot, de túl későn, már átlyukasztotta a belsőt is. Már nem is az volt a bajom, hogy megint egy pár nappal korábbi hülyeség miatt van defektem, hanem, hogy egyszerűen nem vettem észre időben. Már mint nem napokkal korábban a szilánkot, hanem azt, hogy most lapos gumival haladtam több km-en át. Gyorsan beragasztottam a belső gumit, de sajnos hiába. Még egy kilométert sem tettem meg vele, hirtelen teljesen leeresztett. Mivel sokat használtam laposan, a felni megbízta a belső gumit és most felfújva, végighasadt. Sokszor csak azt hiszem, hogy kezdek fáradni és azért érzem nehéznek a tekerést, pedig a valóság az, hogy lapos gumival haladtam. Szóval most cserélhettem ki a gumit, az utolsó új tartalékra. Visszaidézném hány defektem is volt, az első 5900 km után. Egy, összesen 1. Erre elkerül a vasas haverom és máris 5-nél tartok.

Vize városig jutottam el még Naplemente előtt. Egy gyors vásárlást még beiktattam, a nagy melegben megnőtt a hideg tej, tejtermék fogyasztásom, majd a városka után letáboroztam. Lehet okoskodni, hogy mi hogyan szívódik fel a szervezetemben, mit "szabad" enni tekerés közben, stb.. Engem nem igazán tud érdekelni. Azt eszek amit épp megkívánok, ami jól esik és annyi amennyi jól esik. Inkább a szervezetemre káros, egészségtelen eurókrém, hamburger, tej(valahol olvastam, hogy nem jó a sok tejfogyasztás sportolás közben), mint hogy valami íztelen port keverjek el vízzel és képzeljem oda evés közben, hogy milyen "finom"(lehetne).

Kiábrándítok mindenkit, szerintem anyatejet nem árulnak! 

Elég időben sátrat vertem előző este. Nagyon kipihenten indultam el az új hét kezdetén, reggel 8 órakor. Kisebb dombocskák voltak Edirnig, az utolsó említésre méltó török városig. Többnyire síkabb vidék, tikkasztó, felhőtlen napsütéssel. Bicikliboltot nem találtam, pedig vettem volna egy tartalék belsőt, a sok defekt után. Ha már Irán kimaradt az útvonalamból, most lehetőségem nyílt arra, hogy bekanyarodjak Görögországba és csak onnan tovább Bulgáriába. 

A határátkelésnél szinte egy semmi volt. A török oldalon, még a szerb útlevelemmel léptem ki pillanatok alatt, majd a görög oldalra már a magyar személyimmel léptem be. Sajnos pontosan ezt a határátkelőt láthatjuk manapság a napi hírekben, itt van a legnagyobb összetűzés a menekültek és a török-görög határvédelmi szervek között. Furcsa belegondolni, hogy pár hónappal ezelőtt, még itt gurultam át biciklivel. 

Ugyan elmondhatom, jártam Görögországban, de bő 2 órát töltöttem csak az országban, tehát nem igazán tudok róla véleményt közölni. Kevés emelkedős, síkabb úton közlekedtem a görögöknél, s még világosban elértem a görög-bolgár határt.

Bulgáriából erre a napra már nem jutott sok idő, jött a sötétedés. Svilengrad-ban átsétáltam a soklyukú hídon, beszéltem pár járókelővel, majd haladtam is ki a városból, hogy sátorhelyet keressek. Egy emelkedőn, már reccsent is a hátsó kerekem, egy küllő megadta magát. Öröm és boldogság. A város széli kaszinókat elhagyva, sötétben találtam táborhelyre, így a küllőcsere reggelre tolódott.

Eddig megtett táv: 6409,1 km / 43 nap.
Műszaki- ill. nagyobb problémák: 4 küllőtörés, 1 hátsó váltó törés, matrac kilyukadás, 5 defekt, 1 első lámpa elromlás.

Folytatás hamarosan, az utolsó résszel!
Előző epizód --- Befejező rész

A teljes sorozat: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész.

Kerékpárral a Kaukázuson át - 8. rész

Van egy szerb útlevelem. Van benne egy magyar név. Az én nevem, "Vörös Tamás". Így, ékes magyar betűkkel. Tartozik még hozzá egy fénykép, amelyen 14 éves vagyok. Azt most nem részletezem miért ez a kép van benne, valahol az első rész körül részleteztem. (Vagy nem?!)

Tehát ezzel az útlevéllel szeltem a kilométereket, mikor is megérkeztem a grúz-török határátkelő török oldalához. Egy "kis" várakozást követően, sorra kerültem ellenőrzésre, beléptetésre. Erről még olvashatunk az előző bejegyzésemben. Az ahhoz vezető link, az írás alján elérhető, de az ügyesek könnyedén meg tudják keresni itt a blogarchívumban jobb oldalon.

Az útlevelemet átadtam, pillanatnyilag három személy "vizsgálódik" velem szemben, valami nincs rendben. Vegyem le a sisakot. Itt már sejtettem a probléma okát, a fénykép. Ki tudja, talán már az orosz határon is a fénykép miatt hallgattak ki!? "Picture, small problem"- már tudatták is velem, hogy jól sejtettem. Előszedtem én a bociszemeket és az "ázott kutya, akit veri a sors minden bajjal" kinézetet, hogy átengedjenek. Rövid egyezkedés után, élő szavazást bonyolítottak le a szemem láttára. Hárman voltak, tehát még a döntetlen veszélye sem állt fenn. Végül is 2 az 1 ellenében, úgy gondolta én vagyok a képen, így megkaptam a belépési pecsétemet, bár az ellene "szavazó" nem helyeselte teljesen. Nem igazán akarta elhinni, hogy én vagyok a képen. Nem is tudom mi lett volna, ha ellenkező arányban döntenek. Talán még mindig ott lennék, hajat növesztve, hogy jobban hasonlítsak, a 10 évvel ezelőtti arcképemre!? 

Nem sokat vacilláltam a kérdés átgondolásán, gyorsan tovább indultam, nehogy meggondolják magukat. Még egy megálló a vámos kisasszonynál, akit csak az útvonalam érdekelt és már bebocsátást is nyertem az országba. 

Ez idő alatt, elég jól besötétedett. Szakadék, sziklák, tenger jobb oldalon, sziklafal bal oldalon és egy 2x2 sávos úton haladok. Remek, itt se lelek egyhamar sátorhelyre. Az első nagyobb bozótosnál találtam egy kis helyet, ahova befért volna a biciklim meg a hálózsákom, de 1 méterre volt az út szélétől. Egy szemfülesebb autós simám kiszúrhat, meg közel vagyok a határvonalhoz is. Kicsit elkeseredve, de tovább mentem, majdcsak lesz valami, vagy valahol egy strand. Lassan haladtam, jobb kezemben a tartalék lámpámmal világítottam fel, s alá az út szélén, hátha felbukkan egy sátornyi eldugottabb tisztás. Egyszer csak, egy nagyobb csoport fehér lámpa kezdett villogni jobbról, mikor egy elég széles, sík rész bukkant fel az út mellett, a tenger felől. Egy kis étteremnél lehetett bekanyarodni. Megálltam megnézni mi lehet az. Egy csoport biciklis táborozott le a tisztáson. Ők jeleztek nekem, mikor észrevették, hogy egy biciklis közeledik. Láttam vagy 8-10 sátrat, rögvest kérdezgettem is őket, hogy ezt itt szabad? Maradhatnék én is? Jött is a válasz, hogy persze, maradjak csak, ezért villogtak rám. Azt meg, hogy szabad-e itt táborozni, vad kempingezni, egyszerűen megválaszolták. Ez itt Törökország! Nem is kellett faggatnom őket tovább, mivel törökök voltak és többször is elmondták, hogy nyíltan sátrat verhetek kb. bárhol az országukban. Ezzel leegyszerűsödött, hogy hol keressek majd az elkövetkező napokban sátorhelyet. Bárhol!

Tábortűz, teázás, "beszélgetés" volt az esti program. Kaptam a csoporttól egy névjegykártyát is, hogy ha Ankara felé problémám lenne, hívjam őket és segítenek. Ebből már sejthet, ők Ankarából tekertek és Grúziába tartottak. 

Reggel nagyjából egyszerre ébredeztünk. Szeles, borongós idő volt, de hidegnek semmiképp nem mondanám, így a tengerparton. Gyorsan összecsomagoltam, közben megreggeliztem. A képen látszik is, 10 fő alkotta az ankarai csapatot, vegyes korosztállyal. Ennyi ember egy több napos úton úgy, hogy nincs kísérő autó, ezért mindenki gondoskodik a saját csomagjairól, eléggé feladja a leckét. Na nem nekem, nekik. Aki már túrázott így, netán nem is egyedül, az tudhatja, minél több ember, annál több probléma lehetőség, annál több megálló, annál több igény. Teljes egyetértésről ne is papoljon nekem senki, olyan nincs, nem létezik. Ha egy öt fős csapat egy hétig túrázik együtt és azt állítják, hogy mindig mindenben egyetértettek a túra alatt, mindenki ugyanazokon a helyeken akart megállni, egy időben akartak vécézni és így tovább, akkor ők bizony hazudnak. Minden tiszteletem a csapat összetartó "főnökének", nem kis fába vágta a fejszéjét ezzel az úttal. Volt alkalmam megfigyelni, hogyan pakolták el a sátrakat, csomagokat. Néhányan eléggé megszenvedtek a sátor helytakarékos összehajtogatásával, szinte már rossz volt nézni, pedig elvileg már a sokadik sátorbontása kellett legyen. Mire oda léptem volna segíteni, beelőztek a többiek. Én jól megreggeliztem mire a "táborlakók" bevonultak a zárt étteremhez, hogy ők ott kajáljanak meg. Egy kis búcsúzásra, fényképre odagurultam még hozzájuk, majd útnak eredtem. 

A hőmérséklet emelkedése, nem is órák, inkább percek kérdése volt. Már a kora délelőtti órákban bőven elérte a 30 fokot, délutánra  kezdett az elviselhetetlen felé közelíteni. A szélnek hála, kellemesebb érzés volt tekerés közben mit egy helyben állva. Gondoljunk csak bele, még csak a Nap sem sütött rendesen át a felhőzeten. Még mi lett volna akkor. Na meg a szél nélkül.

Először is egy pénzváltót akartam találni, hogy török készpénz is lapuljon nálam. A térképemről tudtam, több napon át látni fogom a tengerpartot és nagyobbnál nagyobb településeken haladok majd keresztül, "hurrá". A pénzváltóhoz végül is elég jól elnavigáltak a helyiek, másképp meg se talltam volna Rize városban. Miután készpénzügyileg stabilizálódtam, bevásároltam. Már a sátrazásnál megkedveltem a törököket, ezzel a "bárhol sátorozhatsz" hozzáállással, de mikor a boltban megláttam, hogy még a Nutella is olcsó náluk, a szívemig hatoltak. Mivel minden sarkon mogyorót és egyéb dióféléket árulnak, összeállt a kép. Amibe mogyoró kell, az itt olcsó lesz. A 850 grammnyi Nutellából a legdrágább is épp, hogy 400 dinárra jött ki, ami elég baráti, maradjunk annyiban. 

Meleg volt egész nap. Elég korán letáboroztam, találtam egy eléggé kihalt strandot. Végre fürödni akartam a Fekete-tengerben. Mekkora átverés már, nem is fekete! Az egész strandon nem voltak lenn tízen. Körbenéztem és egy bezárt konténer lakhoz pakoltam le, majd csobbantam. Szemétből nincs hiány. A víz is szemetes, a strand is. Többnyire sziklás a törökök tengerpartja és még ezt a kevés helyet sem tisztítják rendesen, sajnos.

Sátor helyett, néha jól jönnek a helyi tereptárgyak. Egy stabil asztal, egy pad, és a ponyvám tökéletes éjszakai lakóhely. A lyukasnak vélt matracomat is megmártottam a tengerben, végre megbizonyosodtam, nem a szeleppel van baj. Apró lyukak sokasága "tátong" az alsó részén. Megpróbálkoztam egy ragasztással. Volt nálam pillanatragasztó, illetve egy nagyobb tubus, valami "mindent is" forgó erős ragasztó. Végül is másnap reggelre, augusztus elsejére derült ki, melyik az egyetlen anyag amire nem jó ez a ragasztó. Persze, hogy a matrac csúszásgátló, kopásbiztos anyaga. Ugyanúgy, szépen lassan továbbra is leeresztett a fekvő alkalmatosságom. Két opciót láttam magam előtt. Vagy veszek másikat, vagy nem. 

A homokból nehézkesen, de kiküzdöttem magam csomagokkal együtt. A főútvonalon folytattam az utazást. Néhol próbálkoznak a bicikliutakkal. Már mutatom is miért csak próbálkoznak. A fent látható szép kék színű útra én is ráhajtottam, bár ne tettem volna. 2-3 km után véget is ért, de nem is az volt a probléma, hogy vége, inkább az, hogyan lett vége.

Köszi! Persze, majd átugratok a szalagkorláton. Inkább maradtam volna kinn a soksávos úton. Késő bánat. Kereshettem átjárót az útra, mivel visszafordulni nem volt kedvem.A nap vége felé, már igencsak kezdett kiürülni a testem energiakészlete. Mire megálltam volna enni, egy táblára kaptam fel a fejem. 5 km múlva étterem. Majd eszek ott, legalább kipróbálok valami itteni a kaját. Utólag már tudom, sokkal jobb lett volna a táskámból előkapni valamit az út szélében. 

Már nagyon éhes voltam mire megérkeztem az étteremhez. Szinte bármit le tudtam volna gyömöszölni a torkomon. Olyan, kicsit úrias hely volt. Nyakkendős pincér meg minden. Erre jön a nagy túrázó, még leülni se akar, csak bámulja a falon lévő képeket a kajákról. A pincér ott ácsorgott mellettem, alig várta már, hogy leüljek. Én meg csak néztem a képeket, hogy az alapján válasszak, az étlap úgyse mond sokat képek nélkül. Köfte. Olyat kérek, mutattam a pincérnek. Jó, jó, csak üljek már le egy asztalhoz, szinte sugallta a nézése.

Gyorsan meg is kaptam a forró köftémet. Mellé sok kenyeret, sült krumplit, rizst, meg egy kis sült paprikát, amolyan díszítésként a tányér szélére. Nem sokat gondolkodtam, mindent elpusztítottam amit a tányéron találtam, még azt a kis díszítést is. Desszertet is fogyasztottam volna, de sajnos semmi édességgel nem tudtak szolgálni, érdekes, érdekes. Szinte jóllaktam. Fizettem és elindultam, bár még egy kis eurókrémmel megkoronáztam az étkezést. Az első fél óra tekerés után, kissé furcsán kezdett viselkedni a gyomrom. Kavargott, korgott, morgott, pedig nemrég ettem. Lakott terület, egymás után, egymás hegyén hátán. Nagyvárosok, éjszaka. Ismét rám sötétedett. Egy városi parkon kívül nem sok lehetőség tárult elém a sátrazásra. Egyre csak gyengültem, éreztem, gond lesz még a gyomrommal. Végül sötétben, de találtam az út mellett egy nagyon meredek kis ösvényt, le a sziklás partra egy rozoga viskóhoz. A biciklimet alig tudtam levinni üresen, majd egyesével a csomagokat. Természetesen először lesétáltam megnézni, van-e ott valaki. A kis épületet zárva találtam, hely meg nem sok volt lenn, csak pár négyzetméter a bódé előtt, utána meg már a hatalmas sziklák.

Azért olyan vakum nincs, hogy ilyen világost teremtsek. A kép másnap, péntek reggel készült.

Miután a csomagokat, biciklit, utánfutót, mindent lehordtam, alig vártam, hogy végre fekvő helyzetbe kerüljek. A sátor nem igazán fért volna el, nem is akartam még azzal is bajlódni. Gyorsan kiterítettem a matracomat, ami ugye ereszt, meg a hálózsákomat és már feküdtem is. Így jobb lett, a gyomrom is kezdett lenyugodni. Mi történhet ilyenkor? Alig feküdtem negyed órája, mikor egy apró fényforrás közeledett felém, az ösvény tetejéről. Ennyit arról, hogy senki nem tudja, hogy itt vagyok. 2 srác köszönt nekem, pár üveg sörrel a kezükben. Gyorsan előkaptam a bűvös kérdést: "Problem?". Már mutatták is, ők csak iszogatnak ott lenn a sziklákon. Mivel elég rosszul voltam, nem igazán érdekeltek ők se, meg igazán semmi, befelé fordultam és pár perc alatt elaludtam.

Nem mondhatom biztosra, de valószínűleg az éttermi kalandom okozta a gondokat. Mivel előtte semmi bajom nem volt, majd betértem enni. Forrón befaltam mindent, mert elkövettem azt a nagy hibát, hogy kiéheztettem magam. Soha nem szoktam megvárni, hogy teljesen lenullázzam az energiámat, teljesen eléhezzek. Most, valahogy mégis ez történt. Befaltam a sok köftét, ami itt többnyire birkahúsból készült, ami még önmagában nem lenne probléma, de.... A köfte egy húspogácsa, vagy nevezzük egy vastagabb pljeskavicának, csak kisebb átmérővel. A Vastagságából mi adódik? Nem sül át teljesen. Tehát megettem ezt a félig nyers, forró darált hús "pogácsát" és meg is lett az eredménye.

Végig aludtam reggelig, sörözős cimborák sem bántottak. Az ébredés utáni pillanatokban már érezhető volt, hogy ma nehéz dolgom lesz, teljesen erőtlen vagyok. Az első vécézésem is inkább hasmenés volt. A meredek kis ösvényen, alig tudtam felmenni, nem hogy a csomagokat felvinni. Miután sikerült a szerelvényemet startra készre felpakolni, még leültem félórára pihenni. Ezt követte 15-20 perc tekerés, majd egy padnál megálltam pihenni, lefeküdtem. A nap folyamán többször is megálltam fürödni a tengerbe hosszabb időkre. Valahogy a vízben egész jól elvoltam, de amint a szárazföldön sétálni vagy tekerni kellett, máris rosszabbul éreztem magam. A hasmenésről ne is beszüljünk, mikor 20 percenként bokrot, WC-t kellett keressek. Volt nálam láz és fájdalom csillapító, illetve hasmenés ellen "Loperamid". Ez volt a nagyszabású gyógyszerkészletem. Viszont nagyon rég nem jártam orvosnál, több éve. Ebből kifolyólag gyógyszert se szedek, sőt még csak C-vitamint, vagy bármi egyebet se. Szerintem ezért nem használt a Loperamid se. Nem ismerte fel a szervezetem, hogy ezzel most mi a francot kéne kezdjen. 12 darabot vettem be fél nap alatt, utána feladtam. Minek pazarolni, ha ugyanúgy "f.sok" továbbra is. A legjobban azt bántam, hogy 1 napja vásároltam be, nagyobb mennyiségben túró, paradicsom, sajt, jogurt, és még jó néhány romlandó étel lapult a táskámban, ami maximum 2 némely három napig áll el nálam. Igen, viccen kívül, a nyári melegben, a vastag ponyvás anyagú táskákban, például a gyümölcsjogurt  napig is elállt.

A hasmenés, gyomorfájás ellenére szűk 100 kilométer összegyűlt erre a napra és még egy jó kis tengerparti sátorhelyet is találtam éjszakára. Egyben nem tudtam levinni minden felszerelésem, ezért előre vittem a két nagyobb táskámat, majd ezután mentem vissza a bringáért. Egy kis bozótoson kellett átvágni, egy omladozó épület udvarán, hogy elérjem ezt a kis partszakaszt. Mire a biciklivel is visszaértem, már egy férfi vizsgálódott, hogy kerülhettek oda a táskák. Kicsit begyorsultam, s már messziről kiabáltam, hogy ott vagyok ám, csak nyúljon hozzá, már repítem is neki az ásómat!
Egy kamionsofőr volt, aki fenn parkolt, ahol korábban én is megálltam a biciklimmel. Rögtön leesett neki, hogy itt akarok tábort verni. Azért bemagyaráztam neki, hogy csak fürödni akarok, nehogy később visszajöjjön. Nem volt túl hihető mese, mert még egy tábla is volt láthatáron belül, hogy itt tilos fürödni, mert veszélyes a hullámzás, könnyedén egy szikladarabnak vág, illetve, hirtelen mélyült a víz.

A legutóbbi fénykép, már másnap reggel készült, augusztus 3-nál járunk, szombat van. Sajnos a régebbi romlandó kajáim egy része már a kukában landol. Kekszen élek, ami valljuk be, nem sok energiával kecsegtet biciklizéshez. Csak sima száraz sarkos keksz. Egy kis kenyér, na meg víz. Kísérletezgettem kólával, szénsavmentes gyümölcslével, gyümölccsel, teával és még sok mindennel hatástalanul. Sokszor megálltam pihenni, a nagy hőségben, néhány fagyit azért bekockáztattam és apró mennyiségű "normális" kaját is, hátha nem jön ki rögtön. Forróság volt, félmeztelen tekertem, mikor is egy bácsika intett le az út mellett. Érdeklődött milyennek látom Törökországot, meg honnan jöttem. Kis beszélgetés után, jó nagyokat csapott meztelen, izzadt vállamra, ezzel jó utat kívánva. A későbbiekben ismét egy idősebb bácsikával hozott össze a sors. Traktorral zakatolt előttem, tűrhető 20-22 km/órával. Mentem is egy darabon utána, mikor is hirtelen leesett hátulról a toplingja, ami nem volt bebiztosítva. Azért volt jókora követési távolságom, nem okozott gondot, hogy hirtelen megálljak. Felkaptam, s már vittem is utána. Meghallotta a csattanást mikor leesett, pár méterrel előrébb állt félre. A kezébe nyújtottam, tőle is kaptam egy váll veregetést és köszönetképp egy behűtött ásványvizet.

Nem részletezem, hányszor álltam meg hasmenés miatt napközben, maradjunk annyiban, hogy sokszor. Végül is az állapotomhoz képest nagyon jól haladtam, elértem Samsunt. Itt fogom majd elhagyni a tengerpartot és az ország középső tájegységén tovább haladok Isztambul irányába, a hegyvidéken. Hatalmas városról beszélünk. Egy nagy áruházat is sikerült találnom, benn sportfelszereléssel bővelkedő üzlettel. Bementem megnézi milyen árban mozognak a derékaljak, matracok. Olyan 60 euró körül tudtam volna hasonló terméket venni, mint amit sikeresen kilyukasztottam, de eléggé sajnáltam rá a pénzt, inkább maradtam a lyukasnál. A szőlő egész jól bevált a száraz keksz mellé, így ezeket még beszereztem, ha már úgyis megálltam, meg addig is tudtam benn hűsölni.

Átkeltem a városon, volt park, bicikliút, egész tűrhető volt ez a "nagyvárososdi". Majd én is tudtam, hogy egy hosszú emelkedő vár ám, egész pontosan 22 km-en át, emelkedés lesz. Eddig a tengerparton voltam 5-10 méteres magasságban, tudtam , hogy előbb vagy utóbb muszáj lesz mászni.

Ismét abba a hibába estem, hogy kipróbáltam egy bicikliutat, ami rövidesen, kissé beszűkült.

Felkínáltam az utánfutómat, de a srác inkább stoppolt tovább, nem is értem miért.

Az emelkedőn felfelé araszolgatva, egész jól kezdtem lenni, hasmenés se zaklatott olyan sűrűséggel mint eddig. Itt jött az újabb hiba a számításokban. Túl hamar örültem. Több helyen is láttam már kamion mérő állomásokat az országban, ahol a tömegüket ellenőrzik, hogy közlekedhetnek-e az adott úton. Egy ilyen ellenőrző ponthoz hívtak be teázás címszóval az ott dolgozók. Kezdett lassan sötétedni. A mászás nagyon fárasztó volt. Elfogadtam a meghívást. Rögvest lett, terülj, terülj asztalkám is a tea mellé. Ha érdekel itt milyen teát kaptam, élőben kell egyszer meghallgass, az egy olyan történet, amit nem lehet teljes szenvedéllyel átadni írásban. Ha már behívtak és egész jól éreztem már magam, a kaját is elfogadtam. Paradicsom, túró, ez ilyen alapvető élelem ha a törököknél valakit vendégül látnak. mellé kenyér, uborka, talán volt valami hús féle is, már meg nem mondom, de azt tudom, hogy volt görögdinnye. Többször is mondták, mutatták, fogyasszak el mindent. Úgy is tettem. Szépen rám sötétedett, de tudtam alig pár km van csak a tető pontig. Fél óra alatt fel is értem, majd gurultam pár percet, mert a "csúcson" éttermek, kaszinók(?) voltak, ott igen nehézkes lett volna sátorozni. Ahogy a fényeket elhagytam, már találtam is sátrazásra alkalmas részt, az aszfalttól nem túl messze, de tűrhető bozótos takarásban.

Este, már nem is volt hasmenésre utaló tünetem, na de reggel így indult a nap. Kár volt azt a tea meghívást megejteni mikor már kezdtem jobban lenni. A korábbi romlandó kajáimat már kiürítettem a táskáimból, már csak száraz koszt volt nálam, eurókrém, meg kolbász, amik nem romlanak meg, bár szinte csak kekszet ettem, elvétve egy kis zöldséget, gyümölcsöt.

A további út elég lankásnak bizonyult. Fel, le. Fel, le, majd ismét. Síkságra ne számítson, aki erre jár. Délelőtt nagyon meleg volt, majd megérkezett a vihar. Pár órát ücsörögtem egy buszmegállóban, sima kukoricapelyhet fogyasztva. Már szemlátomást fogytam pár kilót, a combjaim elkezdtek vékonyodni. Tekerés szempontjából, ezen a napon "csak" 84 km-t tettem meg. Erős gyomorgörcsökkel, elég korán sátrat vertem egy tarlón.

Elérkezett a hétfő, augusztus 5-e. Későn keltem, bár még csak takarásban se voltam. "Hígan" kezdődött a napom. Az első fél óra után, máris megálltam,  egy gyomorpihentetésre. Konkrétan kifeküdtem az út mellé, napsütésben, egy beton lehajtóra. A tovább haladás se tartott sokáig. 35 nap és 5400 kilométer után, jött az első defektem. Az utánfutóm gumiját átszúrta egy vékony szög. Megálltam hát ismét pihenni, gumit cserélni. Közben főztem egy tészta levest, kevés fűszerrel. Egész jól felkapcsolt a pihenő plusz leves kombináció. A következő kisboltnál vettem még kekszet, de több gyümölccsel is feltankoltam, most már jó lenne enni is valamit, hogy tudjak is biciklizni.

Nagyon keveset haladtam, alig voltam még 30 megtett kilométernél, mikor megérkeztem Osmancikba, ami egy kisváros Törökország északi részének közepén. Már rögtön a városka elején meghívtak egy kis étterembe. Kaptam jeges teát és egy melegszendvicset. Még egy török zászlós hűtőmágnessel is megajándékoztak, amit a fém háromszögtáblámra tettek mielőtt tovább indultam, de sajnos valahol elszórtam. A pihenő után, csak 5 perccet kellett haladjak, ismételten meghívtak egy teázóba. Már ugyan nem kínzott eszeveszett hasmenés, de nem kockáztattam, megtanultam a rendet, csak a teát fogadtam el, enni inkább semmit. Az előző helyen elég volt a melegszendvics.

Ezen a napon töltöttem legkevesebb időt nyeregben. Összesen 89 kilométert haladtam, ami szintén a gyengébb napokhoz áll közel, de például a grúziai templomhoz való felmászásnál volt egy 83-as napom, mondjuk akkor sok időbe telt, azt a távot megtenni, ellenben ma. Ezt a 89 km-t, 4 óra és 46 per alatt tettem meg.

A mágikus, teafőző berendezés.

Igen, az a sárga zacskó az enyém és NEM, nem hagytam ott!

A vörös szikla mellett éjszakáztam. Elérkezett a kedd reggel, amikor már normálisan tudtam reggelizni. Bár 20 km után már pihenőt kellett tartsak, biztató volt a helyzet. Forróság volt egész nap és dombos, emelkedős útszakaszok. Nem egy sűrűn lakott vidék, meg kell gondolni, mikor álljon meg az ember egy boltnál, ki tudja mikor lesz a következő. Az árak is eléggé kezdtek felfelé ívelni, ahogy haladtam nyugatra. Ehhez képest, megálltam vízért egy büfénél, mielőtt táborhely keresésbe kezdtem és sikerült a főnök rábeszéljen, hogy próbáljak ki valami helyi kaját. Reménykedtem benne, hogy legalább majd ingyen fogyasztok, de ebben tévedtem. Ugyan teát kaptam ingyen, de a kaját ki kellett fizessem.

A képet most vadásztam az interneten, helyszínen nem fényképeztem le, de ehhez hasonló volt.

"Saç kavurma" volt a menü. Egy tárcsalapon pirított húsos valami, elég csípősen, fűszeresen. Megint jött az, hogy kockáztatok. Egész nap jól voltam, elmúlt a hasmenés, erre ilyen brutális fűszeres étellel ünneplek? Jó sok kenyérrel ettem meg, nagyon finom volt és jól esett. Nem volt külön tányér, így rakták elém a tárcsával, amiben sült. Jó is volt ez így, imádom az utolsó falatokat kimártogatni kenyérrel, szinte kitöröltem az edényt. Van az a rossz szokásom, hogy még el is szoktam nyalni a tányért magam után, de a meleg tárcsalappal inkább nem próbáltam ki. Reménykedtem benne, hogy benn is marad majd, nem akar sürgősen távozni belőlem. Mivel végül is fizetnem kellett a kései ebédemet, nem adtam semmi kis ajándékot új ismerőseinek, csak egy közös képre álltam melléjük. A főnök és egy beosztottja tartották a frontot, látszólag nem igen volt forgalmuk. Gondolom ezért is fizettetett még velem is. Nem sokat mentem már tovább, az első tarlónál megálltam az út mellett, nehogy felkavarodjon a gyomrom, inkább pihentem és jól kialudtam magam.

A 38. túranapomhoz érkeztünk. Reggel nagyon hűvös volt, megvártam míg melegszik az idő. Kijelenthetem, a gyomrom már 100 %-on üzemelt, most már jöhet a temérdek ebédmeghívás, még repetát is fogok kérni. 9 óra után már kellemes meleg volt, később bőven túl is melegedett a levegő, ismét kánikula lett. Az út mentén sok helyen, az ikonikus teafőző berendezésekkel várták az embereket. Párszor engem is leintettek, egy-egy ingyen nedűre. Egy nagyobb emelkedős rész előtt álltam meg ebédelni. Nagyon fel voltam már melegedve, nem találtam sok árnyékot se, a napon ettem. Miután befejeztem, ránéztem az emelkedőre, hogy az nem egy rövid mászás lesz, inkább vissza fordultam, pár km-rel korábban elmentem egy aprócska bolt mellett, akol még padok is voltak kinn, meg egy árnyékoló ernyő. Már ebédelni is ott kellett volna megállni, de akkor még nem látszott az emelkedő. Visszaértem. Egy nagyon idős bácsi fogadott ahogy az üzletbe léptem. Már kezet is ráztunk, leste minden mozdulatomat. Egy hideg teát vettem, két kenyeret meg nagyon szép paradicsomot árult a bácsika, szóval egy nagy zacskó paradicsomot is pakoltam. Utána még ki kísért, megmutatta, hogy ott a padoknál tudok hűsölni, meg van csap is, ott meg tudok mosdani, fel tudom frissíteni magam. Nagyon örültem a lehetőségnek, de úgy néztem, a bácsika jobban repesett a boldogságtól, pedig csak annyit tettem, hogy az Ő kis üzletébe tértem be. Majdhogynem megkönnyezett, mikor elbúcsúztam tőle és elindultam.

Látszott, hogy nem két méterre kell fel mennem, de azért meglepődtem, nem gondoltam volna,
hogy ennyire fenn vagyok, 1320 méter tengerszint feletti magasságban. 

Kilátás a sátramtól! Másnap azon a távolban kivilágított "ösvényen" mentem tovább.

Eddig megtett táv: 5698,3 km / 38 nap.
Műszaki- ill. nagyobb problémák: 3 küllőtörés, 1 hátsó váltó törés, matrac kilyukadás, 1 defekt. 

Folytatás hamarosan, amint ismét megszáll az ihlet...
Előző epizód --- Következő rész 

A teljes sorozat: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész.